Ha egy intelligens faj minket fogságban tartana úgy, ahogy mi tesszük ezt kedvenceinkkel, mit eredményezne ez? Pár évesen elválasztanak szüleinktől, hogy minél szelídebbek legyünk új gazdánkkal. Kiragadnak kultúránkból, és egy idegen faj nevel, vagy inkább csak tart minket, kommunikációnkat nem érti.
Nem gondolnám, hogy idegen kultúrákat, vagy más intelligens fajokat csak az űrből remélhetünk. Ha körbenézünk otthonunkon a Földön is találhatunk értelmes lényeket. Most nem olyan különleges állatokra gondolok mint az emberszabásúak, vagy az elefántok, esetleg a cetek. Egészen hétköznapi állatfajokra céloztam, melyeket bárhol beszerezhetünk, megfigyelhetünk. Hörcsögökre, kutyákra, papagájokra, gyíkokra, teknősökre, patkányokra, de talán halakra is.
Valamiért több ezer évig fátyol takarta ezt a titkot, melyet csak a szeretet (de nem az, amit annak tartunk) lebbenthet fel, valamint az ha elengedjük felsőbbrendűségünkről alkotott elméletünket. Persze minden korban voltak, s jelenleg is vannak élvonalbeli állattartó szakemberek, de akár tehetséges amatőrök is akik egyetértenek abban, hogy az állati intelligenciát alábecsüljük mind tudományos, mind hétköznapi értelemben. Ez alatt nem csak értelmi, de érzelmi képességeket is értek. Ez a cikk csak empírián (tapasztalatokon) alapuló elméletet körvonalaz, ennek bizonyítása nem egyszerű feladat, a cikknek nem is témája ez. Az egy másik cikké lesz.
Megnyomorító “szeretet”
Gondoljuk csak végig, ha egy intelligens faj minket fogságban tartana úgy, ahogy mi tesszük ezt kedvenceinkkel, mit eredményezne ez? Pár évesen elválasztanak szüleinktől, hogy minél szelídebbek legyünk új gazdánkkal. Kiragadnak kultúránkból, és egy idegen faj nevel, vagy inkább csak tart minket, kommunikációnkat nem érti. Jó esetben kapunk élelmet, vizet és takarítják kifutónkat. Gyermekként azért ez nagyon csak a minimum, amit kaphatunk… Vajon milyen hatással lenne mindez lelki, mentális fejlődésünkre, mit várhatnak aztán így tőlünk? Ráadásul általában egyedül tartanak, és nem sokat foglalkoznak velünk, de elvárják, hogy szórakoztassuk őket, s ha ez nem teljesül, akkor érthető módon ránk unnak, elajándékoznak másnak, vagy kidobnak valahol az út szélén. Nagyjából ezt tesszük a hobbi állattartás terén. Az agrár szektorról most inkább nem is beszélnénk.
Ha mégis foglalkozunk állatainkkal azt általában, mint domináns faj tesszük. Mert úgy gondoljuk, hogy a főnök szerep nekünk jár, hiszen így tudjuk csak kontrollálni kedvencünket. És ezzel őt is védjük persze… Mi döntünk arról, hogy mikor eszik, alszik, játszik, mikor ürít kedvencünk, mihez van joga, mit csinálhat, és mit nem. Minden szabály érdekeinket szolgálja, mert minden fontosabb: a szőnyeg, a függöny és a parketta. Mi választjuk ki a helyét is az állatnak otthonunkban. Döntünk, hogy ivartalanítsuk-e, mert ez így nekünk kényelmesebb. Közben állítjuk, hogy mi szeretjük kedvencünket, az én értelmezésemben azonban a szeretet szolgálat, ezért állat-szeretetünket inkább kellemes érzésnek, érzelemnek hívnám, amit leginkább az vált ki, hogy számunkra örömet okoz az állat. Érthető és logikus mindez. Az állattartás árát csökkentjük, értékét (azaz pozitív hatását ránk nézve) növeljük.
Nem volna ezzel baj, ha közben az állatot, akit amúgy elvben szeretünk (kihasználni), teljesen meg nem aláznánk ebben a kapcsolatban. Így születnek a büszkeségeink is, az agyon trenírozott kutyák, akik lesik minden parancsunkat. Persze előbb utóbb élvezhetik is, mint egy stockholm-szindrómás ember, aki már szereti fogva tartóját. (A kiképzési módszernek nem par force-on, azaz kikényszerítésen, és nem is játékos manipuláción kellene alapulnia, hanem a kutya motivációjára amiből kiindulhatna aktivitás, munka.)
Sokáig úgy gondollták, hogy a farkasok között a vadonban is szigorú hierarchia van. Az utóbbi években szerencsére az etológia is fejlődött, s a vad farkasok mítosza helyett kibontakozik a farkasok szerető családja, ahol a szülők segítik, tanítják kölykeiket.
Valahogy így kellene nekünk is szeretni és segíteni kibontakozni kedvenceinket. A legtöbb állat kedveli, ha gyermekként kezeljük. Kutatások bizonyították, hogy ha ilyen módon beszélünk velük akkor gyorsabban tanulnak. Hogy miért van így nem tudom, de általánosságban én is így tapasztaltam minden gerinces osztályba tartozó faj esetében, amivel volt tapasztalatom.
“Boldog állat” elmélet
Az állattartás legfontosabb szabálya az, hogy az állat számára lehetőséget biztosítsunk egy boldog életre. Ehhez szükséges az optimális ellátás, tartás mellett a gazdival való harmonikus kapcsolat is.
Érdemes volna a hierarchiát köztünk és kedvencünk között megszüntetni, így vissza adva állatainknak az önrendelkezés jogát, a szabadságot. Ne nyomjuk el őket! Bízhatunk abban, hogy ha szeretnek minket nem fognak bántani, és hogy meg tudjuk beszélni velük így is, hogy mit szabad és mit nem. A legtöbb kutya például kiválóan alkalmazkodik kényszer nélkül is az otthoni szabályokhoz, felfogja, követi azokat. Eleinte lesznek nehéz pillanatok, de gyorsan összeszokunk majd kedvencünkkel, s megtérül majd az említett bizalom amivel nem fognak vissza élni.
Lassan kibontakozik előttünk majd egy önálló, gondolkodó lény, mely lelkileg nincs megnyomorítva és nem szolgaian szeret minket. Nem biztos, hogy mindig oda jön majd hozzánk ha hívjuk, mert nem mindig lesz kedve hozzá… (Ez persze nem jelenti azt, hogy séta közben nem fogadhat szót…) Meghúzzák majd határaikat, védve saját érdekeiket, amit persze mi is meg kell, hogy tegyünk. Ezt azonban nem durvaság, vagy parancsok formájában kell elképzelni, inkább egy egyeztetés ez, mely végigkíséri kapcsolatunkat kedvencünkkel.
Az állattartás ára így is csökkenthetó, értéke viszont könnyebben növelhető lesz. Merjünk kockáztatni, merjünk kilépni a hagyományból, mert így fejlődhet a világ, esetünkben az állatokkal való viszony és a róluk alkotott képünk.
Antropomorfizáció?
Felmerülhet annak gyanúja, hogy mindez pusztán antropomorfizáció, hiszen lehetséges, hogy csak fantázia szüleménye, és végül is csak emberi tulajdonságokat vetítünk kedvenceinkbe. Viszont az is elképzelhető, hogy az antropomorfizáció kifejezésének nincs értelme. Tény, hogy egyazon evolúciós folyamat termékei vagyunk az összes élőlénnyel, testünk, sejtjeink, biológiánk minden vonatkozásban arra utal, hogy az állatok és közöttük is a főemlősök közé tartozunk. Idegrendszerünk abszolút homológiát mutat az állatokéval, de ahogy ők is fajonként eltérnek egymástól, úgy természetesen nekünk is vannak fajunkra jellemző bélyegeink. Tagadhatatlan, hogy az élővilág részei vagyunk! Miért ne lehetne az értelem és az érzelem is evolúciós termék, miért gondoljuk, hogy legnemesebb tulajdonságaink az állatokból teljesen hiányoznak? Úgy gondolom, hogy akár Teremtésben, akár Evolúcióban gondolkodunk, annak részei vagyunk. Minden emberinek gondolt tulajdonságunk fokozatosan is kialakulhatott őseinkben, de rendelkezhetnek velük más evolúciós ágak is. És persze lehetnek olyan értékes tulajdonságok (és vannak is) melyek ránk nem jellemzőek, más fajokra viszont igen. Mindez természetesen csak a biológiai oldal, a lélek-misztériumát nem érinteném. Ezen a területen véljük a legnagyobb különbözőséget az állatok és köztünk, de könnyen lehet, hogy itt is tévedünk…
Összességében nem gondolnánk, hogy az állatok közé tartozni szégyen volna, ez semmit nem venne el fajunk erényeiből, eredményeiből, de sajnos gyengeségeiből, szégyenéből sem.
Befejezés
Ebben az írásban csak általánosságban írtunk egy másfajta szemléletről. Ha igaznak bizonyul szakembereknek gyakorlati-módszerré kell majd formálnia, s utána lehet majd ez használható az álllattartók számára is. Nem biztonságos kevés tapasztalatú gazdik számára ilyesmivel kísérletezni őrző-védő kutyafajták, vagy egyéb veszélyes állatok esetében.
A cikknek reményeink szerint lesz folytatása, később belemennénk a részletekbe, megosztva konkrétabban tapasztalatainkat.
szerzők: Adorján Gábor, Adorján Noémi