A rovat kizárólagos támogatója

„Illés átmenetileg még kellett a minisztériumba, hogy leszerelje a civileket, akik az önálló tárcát hiányolhatták volna. A Fidesz mindig félt a megmozdulásoktól, hiszen a könnygáz Orbánnak sem állna jól. Ő a tárca új formáját a közszolgálati sajtómunkásoknak elmagyaráztatta, s akkor már Mangel és Sarkadi sem zavarhatta meg érdemi kérdésekkel.

Mára a Mészáros & Mészáros nekünk érinthetetlen felcsuticum; Áder mesél a horgászvizekről, Semjén az úrvadászok normalitásáról. Szépülnek a vidéki bunkeres-könyvtáras kúriák, folyamatban a Balaton körbebetonozása és elkerítése. Az Orbán-kormány természetvédelmi teljesítménye a vadászati kiállítás vagy agancsfesztivál, amely sikerének ¾-e – a látogatószám alapján – vidéken repesztett.”

Természetesen másról is szó esik ebben az írásban, mint amit a szemelvényben olvasunk (tessék az egészet elfogyasztani!), aminek sorszáma a szerencseszámom. Valahogyan végig kísérte ez a szám az életem. Nos, ennek az írásnak (A hall, amiből ajtók nyílnak – Melyik ajtón menjek be?) szinte minden mondatából önálló cikkecskét lehetne írni, ilyen 4500-as méretűt, amely madártávlatból vitorlázik fölöttünk, de nem vadászik kis rágcsálókra. Nem bagoly és nem is vércse. Sőt, nem is afféle szerzet, amit láttunk volna eddig. Mégis sejteni véli az avatarunk, hogy talán toruk (Mi volnánk toruk makto?) lehet ő, aki itt suhan, és aki szerint az ökoszisztéma részei a pockok is, de nem az ő prédái. Arra vadászik, ami rájuk specializálódott. Nem fölösleges teremtmények a pockok sem, mint semmi sem, ami a földi élet evolúciója során keletkezett. Nem kivétel ez alól szűrlete a virtuális sem. Ez az a logikus eseménysor, ami sohasem tévedhet. Illetve pillanatnyilag téved, de a melléfogásait (mutációs bakugrásait) elintézi az idő; ritka faj marad (nem afféle ’közdög’ – kalapom dobom fel Papp László előtt, akiről szóló szakmai emlékezésem kefelenyomatát éppen a napokban javítottam), majd kipusztul. Maximális forráshasznosítás a cél. Ehhez minden megtörténik, ami megtörténhet. Mindenki eszik és mindenkit esznek. Az ellenségem ellensége a barátom.

Szóval meg is történik majd ez a kisebbfajta csoda ezzel az ÉS írással. Olyan ez is, mint a lánc. Lenyomjuk majd az ajtók kilincseit. Jó reményekkel, bár ehhez a kíváncsiság fénye bennünk pislog, mint a hajdani petróleumlámpákban, amit anyánk áramszünetkor vett elő. Efféle szikrával születtünk (lángot fog az, ami erre képes); nem tehetünk róla. Nem kértük, csak kaptuk. Átadnánk, de nincs rá mód. Illetve ez is a lélekkeresés útján megy, akár a ’ragyogás’.

Mitől vált a hazai természet- és környezetvédelem nem kívánatossá?

A választ mindenki tudja. Gazdasági érdekeket sért.

Azt mondja a vállalkozóknak, hogy megállj ezt sem teheted, meg azt sem. Istencsászárunk viszont személyes érdekei miatt vállalkozáspárti. Már eközben a sajátjainak vállalkozásaira gondol, amihez békemenet (Friedensmarsch, Марш мира) prófétái körötte keringenek, mint a színes papírkeselyűk. Közelről látható csak, hogy valamennyi dilettáns origami. Nálunk most több mint egy évtizedre szabad volt a természet alázása. Orbán Viktor és kollégiumi szobatársai levágatták a hajukat, eldobták a fülbevalóikat, a kopott farmert leváltották Savile Row, Huntsman, Anderson & Sheppard, Caraceni, Rubinacci, Borrelli, Attolini esetleg Kiton öltönyre. A Giorgo Armani és Hugo Boss is kommersz módon snassz talán. Már nem a karcsúsított modellekre gondolok, hanem a hurkaformákra illőkre, ahol a cipőn (Berwick Scarborough, Zegna stb.) hármat rogyik a felhajtott cucc.

Új nemzeti tőkésosztályt építenek a fiatal demokraták, ami a bizonyított körökből kerülnek ki, akik hozzák a nekik készített transzparenseket cipelőket. A falunk-béli barátok, rokonok és csókosok lesznek azok, akikkel összekapaszkodunk. Épül és szépül Lúvár. Új evolúciót indítottunk. Nekünk miért ne sikerülhetne? Nem megvédjük őket, visszaszépítünk nekik mindent? Adják és veszik (értsd elveszik, mint az MTA és az egyetemek esetében) már a tehetséget. Illetve 3D-nyomtatnak helyükbe illőt lelkeket. Kissé élettelenek talán, de a miénk. Polgármestereknek (az új omnipotens, belőlük bármi lehet) megteszik.

A műevolúción azonban a valóság simán átgázol. A természet erői legyalogolják a pártházi gagyit. Az akasztói stadiont is visszafoglalták a gyomok. Az övék ez a terület, még ha betonnal körbe csorgatták is.

Éppen most olvashattam, hogy Putyi – köztünk legyen mondva – a hivatalos környezetvédelmi ’number one’ (aki egyre nevetségesebb helyzetekbe kavarja magát) az öttusa gyásznapjává nyilvánította november 2-át, mert az öttusában a lovasszámot megszüntetik, és helyette talán bicikli jön. Nos, a sportló-használat azért máshol megmarad. Ha öttusáznék, akkor aligha méltányolnám, hogy a sikerességemben egy jókora szerencsefaktorral is kalkulálnom kell. Milyen lóval ajándékoz meg Fortunisszima. Önök szeretnének effélét, hogy az életüket meghatározza? Én nem. És Putyi vajon miért nem a rábízott (vagy nincs ilyen?) természet- és környezetvédelmi feladatait igyekszik megvalósítani? Tudja egyáltalán, hogy ezen a területen mi a feladata? Szerintem egyértelműen nem a válasz. Aki szerint a vadászok a ’legaktívabb természetvédők’ az nagyon fordítva lehet bekötve. A hivatásos vadász a beteg, tovább tenyésztésre alkalmatlan vadat lövi ki. A Semjénhez hasonló ’normalitás meghatározók’ (tényleg ő ennek kimondására a legalkalmasabb, mert a net tele van olyasmivel, ami ezt megkérdőjelezi) viszont a kapitális trófeákat gyűjtik, amelyek éppen ellene hatnak a tovább tenyésztésüknek. Legyen most a mai mesének itt a vége. Nem kihívás szkanderezni olyannal, akinek hiányzik az erő a csuklójából és karjából. A flow ilyenkor aluszik.

Darvas Béla: Ex
Élet és Irodalom (Környezet No22), 2021. november 5.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek