A leghíresebb természetfilmes még fekete-fehérben kezdte el megmutatni nekünk a világot, hogy 70 évvel később már ne a technológia korlátai miatt legyenek szürkék a képsorok, hanem azért, mert elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Ezúttal a saját életének ívére rajzolja fel a pusztítást, amit úgy vittünk véghez, hogy bele se gondoltunk. Attenborough most 94 évesen arra kér, hogy gondoljunk bele. De leginkább cselekedjünk, mégpedig sürgősen.
Sir David Attenborough intézményesedéséhez ma már aligha fér kétség. A földi élet egyik legnagyobb krónikása a kilencvenes éveire önmaga szobra lett, aki fél kézzel lenyomja az Instagramon a celebség élő definícióját, Jennifer Anistont. Magáénak tudhatja az emberiség figyelmét, és 94 évesen nem akarja veszni hagyni ezt a lehetőséget. Most a Netflixszel összefogva fogalmazta meg a maga ultimátumát, szokás szerint lélegzetelállító természeti felvételekkel – és ezúttal a saját életével, a saját emlékeivel és tapasztalataival – nyomatékosítva. Az A Life on the Planet (Egy élet a bolygón), ahogy az elején világossá teszi, az ő tanúvallomása, csaknem egy évszázad felhalmozott tudásával és levont következtetéseivel. És Sir David szerint nagy a gáz.
Persze, van abban valami esti mesés, ahogyan Sir David Attenborough a bolygónkról beszél. A hangja ringató, a képei lélegzetelállítóak, az életműve pedig annyira hozzánk nőtt, hogy szinte tudjuk előre, mire számítsunk, ha egy Attenborough-film elé ülünk le.
Ő most az apokalipszisre is jólnevelten, úriemberként figyelmeztet – ettől lesz az egész még hátborzongatóbb. A többi, nevéhez fűződő természetfilmmel ellentétben itt a dramaturgia részét képezi, hogy látjuk az arcát, a kamerával szemben ülve hozzánk beszél, a gesztusai kiegészítik a szavait, és nem tudunk nem oda nézni, amikor könnybe lábad a szeme, mert ezúttal nemcsak a földi élet lenyűgözőségéről, hanem a pusztulásáról is kell beszélnie. Eközben pedig a szégyen és a lelkiismeretfurdalás pánikkal keveredő érzése lehet úrrá a nézőn.
Az új filmjének a leginkább mellbevágó részei nem feltétlenül azok a lelkiismeret-furdalást kiváltó képek, amelyek szintén ismerősek, hiszen a klímaválságra figyelmeztető felhívások sokat használt illusztrációi: az elolvadt jégtáblák között elveszett jegesmedve képe vagy az őserdők elpusztítása után egy árva facsonkba kapaszkodó orángutáné. Hanem az elképesztő számok. És nemcsak onnan nézve, hogy Attenborough hetven (!) éve van a pályán, és 94 évesen is még mindig fáradhatatlanul dolgozik. Hanem, hogy egy emberélet alatt mennyit változott körülöttünk a világ, pontosabban mennyit változtattunk rajta mi, emberek.
A földi élet statisztikáit egy emberélet idejével összevetve lesz igazán megdöbbentő a felismerés. Az egyik rubikában ott van az egyre több ember az egyre nagyobb ökológiai lábnyomával, a másikban pedig a természet egyensúlyának az extrém gyors megbillenése, amely Attenborough gyerekkorának a relativ stabilitását az öregkorának a káoszává változtatta. 1937-ben még csak 2,3 milliárd embert kellett elbírnia a Földnek, az érintetlen élővilág aránya 66 százalék volt, a széngázkibocsátásunk pedig 280 részecske volt minden egymillió légköri részecskéből. Ma 7,8 milliárdan vagyunk, már csak 35 százaléknyi érintetlen élővilággal, és a 280 részecskéből 415 lett a széngázkibocsátásunk. Az élet – legalábbis az emberélet – fenntartását alaposan elszabotáltuk, a számok alapján több évezrednyi pusztítást hajtottunk végre egy Attenborough-nyi élet alatt.
Folytatás: Attenborough nem bízza a véletlenre a hasonlatokat.
