Hiába a béke jelképe a galamb, nélkülözhetetlen szerepet játszott a csatatereken. Az állatok a hadviselésben cikksorozat 3. részéből kiderül, hogy hogyan robban a denevérbomba, és hogy még a drónoknak is van “természetes” ellensége a levegőben: a szirti sas.
A hagyományos hadviselés és felderítés az elektronikai hírközlő berendezések feltalálása előtt csak a gyalogos és lovas futárokra támaszkodhatott, de sebességüket sokszorosan felülmúlták a postagalambokkal közvetített üzenetek. Persze a galambok csak abba a dúcba szállítanak üzenetet, ahol felnevelték őket, tehát bevetésük alapos logisztikai fejtörő elé állította a hadseregeket.
A legkorábbi postagalambokról szóló források szerint az ókori Egyiptomban III. Ramszesz (i.e. 1187–1156) uralkodása idején a Nílus áradásáról továbbítottak híreket az egyes városok között postagalambok. Hamarosan a hadszínterek felett is megjelentek a szárnyas hírvivők, és a középkor és újkor csatáiba nélkülözhetetlen szerepet játszottak. A mai napig találhatók hírek arról, hogy a közel-keleti csatatereken galambpostával juttatnak információt a lázadók az ellenség hadműveleteiről egymásnak.
Az első világháborúban a harcoló felek ezerszámra használtak postagalambokat üzenetküldésre, de a német hadsereg még légi fényképezésre is használta őket. Egy Cher Ami névre keresztelt galambot francia hadi érdemrenddel tüntettek ki, miután 12 veszélyes küldetést végrehajtva 194 amerikai katona életét mentette meg a verduni csatában. Az utolsó üzenetet átlőtt mellel és szárnnyal juttatta célba, és az üzenetet rejtő fém kapszulát csak egy bőrfoszlány csatolta törött lábaihoz. A postagalambokat ráadásul nemcsak hírvivőként, légi fényképészként is bevetették.
Galamb fényképezővel az első világháborúban (forrás)
Bizonyított tény, hogy még a második világháborúban is tömegesen használták a szembenálló felek a postagalambokat. A harcoló alakulatokon kívül különleges feladatokra is bevetették őket, például kémek titkos üzeneteinek szállítására.
Az SS főparancsnoka, Heinrich Himmler lelkes postagalamb-tenyésztő volt, és elrendelte, hogy Németország összes postagalambját foglalja le az állam. Az irányítása alatt álló egységek és a Gestapo postagalambokat használtak a tikos üzenetek továbbítására. Az angol csapatok többször észleltek Angliából a megszállt Franciaország felé eltűnő galambokat. Feltételezték, hogy ezek között a nácik számára fontos üzeneteket továbbító postagalambok lehetnek. A fegyverkezési versenyek sajátja, hogy egy-egy hadászati újításra az ellenfél is technikai fejlesztésbe fog: a postagalambok elfogására mindkét oldal solymászokat vetett be a világégés alatt (elsősorban vándorsólyom volt a kedvelt pedző madaruk).
A második világháború alatt az operáns kondicionálás atyja, Frederick B. Skinner vezetésével folytak olyan kísérletek, amelyekben galambokat idomítottak arra, hogy pilóta nélküli repülőgépeket irányítsanak ellenséges hajók vagy egyéb célok felé. Egy ablakra vetített kép kopogtatásával tudták a célra irányítani a robbanóanyaggal felszerelt kis repülőt a tollas bombázók. Azonban a bevetésig ez a robbanóanyaggal felszerelt galambposta-fejlesztés sohasem jutott el. Hogy miért? Mert a saját és idegen céltárgyak azonosítása/megkülönböztetése megoldhatatlan feladat volt a kezdetleges képernyőre vetített kép alapján.
„Bat mobil” talán nincs, de denevérbomba létezett
A második világháború során az amerikai hadsereg a Japán ellen vívott harcban tömegesen repülő „biofegyvert” fejlesztett ki. A főleg fából épült hagyományos japán városok felégetésére önvezérlő gyújtóbomba-támadást terveltek ki. A több ezer méter magasból ledobott bombába ezer denevért rejtő ketrecet szereltek, ami pár száz méter magasan szabadon engedte a mexikói szelindekdenevéreket. Az állatokra 29 grammos időzítővel felszerelt gyújtóbombát szereltek. A tervek szerint tíz B-24-es bombázó fedélzetéről több mint egymillió denevért szabadítottak volna Oszaka környékén az ipari központokra. A pihenőhelyet kereső denevérek azután a város különböző pontjain okoztak volna hatalmas tüzeket.
Vajon a fegyver működőképes volt? Nos, a válasz határozott igen. A próbák során az új-mexikói Carlsbad légitámaszpont kisegítő repterét felgyújtották a bombával felszerelt elszökött denevérek, amelyek az üzemanyagtartályok alatt kerestek menedéket. A fegyver ugyan visszafelé sült el, de korántsem mondott csütörtököt. A hadifelhasználásra azért választották a denevéreket, mert képesek voltak saját tömegüknek megfelelő bombát repülve célba juttatni, és az új-mexikói barlangokban milliószámra lehetett őket befogni. Persze az sem mellékes, hogy éjszakai bombázás során is célba juttathatók, és önállóan szétszéledtek volna hatalmas területen. Hadi bevetésükre folytatott kísérleteket azért fejezték be, mert egy másik, sokkal nagyobb pusztításra képes bomba fejlesztése a háború gyorsabb befejezésével kecsegtetett.
Folytatás: Drónok ellen szirti sast!
Kapcsolódó anyagok:
