Errefelé, ahol élünk, a kormányok a jövőt mindig boldogan eladják némi aprópénzért. Romániában készül valami. Lépésről lépésre kiépül a környezeti kockázatok gyűrűje Verespatakon, Nagybányán, Nagymuzsajon, Felsőcsertésen. Ha a magyar folyók vizében újra megjelenik a méreg, az mindenképpen az Orbán-kormány felelőssége (is) lesz, sokkal inkább, mint 2000-ben.
Errefelé, ahol élünk, a kormányok a jövőt mindig boldogan eladják némi aprópénzért. Most Verespatakon éppen 330 tonna aranyért és 1600 tonna ezüstért, ami első pillantásra talán jó árnak tűnik, ám ha belegondolunk, hogy jónéhány falut (házastul, templomostul, temetőstül), a Kárpátok egyik leggazdagabb élővilágú hegyeit, a római kortól folyamatos fémbányászat archaikus emlékeit és az egész Tisza-völgy környezeti biztonságát is oda kell adnunk érte, talán mégsem olyan fényes üzlet.
Miközben Romániában a földmérők már méricskélik, hol állhatnak majd az új ciántavak földgátjai, a budapesti "nemzeti" kormány éppen azon töpreng, hogyan tudná kimanőverezni magát abból a csapdából, amit saját kezűleg állított fel a köztudottan aranybánya-párti Basescu elnök korábbi ajnározásával (igen, ő az az ember, akinek a pozícióban tartásáért Orbán Viktor nemrég még személyesen kampányolt az erdélyi magyaroknál). A miniszterelnök talán még mindig Basescu hálájában bízik (ezt a stratégiát nem is szeretném minősíteni), a magyar diplomácia pedig teljes tétlenségben szemléli, ahogy keleti folyóink vízgyűjtőit körbeépítik ciános aranybányákkal – Verespatakon, Nagybányán, Felsőcsertésen, Nagymuzsalyon. A szervezet, amelynek az alkotmányos és törvényes feladata a magyar érdekek kinti képviselete lenne, gyakorlatilag egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe az egyre fenyegetőbb környezeti kockázat csökkentésért – talán nem is várhatunk tőlük ilyesmit, tudva, hogy a gépezetet az utóbbi években teljesen a Fidesz kampányszempontjainak alárendelve működtették. Ha minden így megy tovább, a Kárpát-medence érintett térsége könnyen a ciános zagy emésztőgödrévé válhat – hogy mi vezetett idáig, és merre találjuk a kivezető utat, arról kormánypártunknak és pártkormányunknak (egyszerűbben: Orbán Viktornak) láthatólag nincs túl karakteres elképzelése.
aranybánya és cianidos technológia a világbanHa más nem is, Orbán – aki akkor éppen miniszterelnök volt – biztosan emlékszik rá, mi történt 2000. január 30-án: a nagybányai Aurul bányavállalat zagytározójából 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd onnan a Szamosba és a Tiszába, megmérgezve és kipusztítva az említett folyók élővilágát. A hegyekben álló haltetemeket és síró embereket ábrázoló képek bejárták a világsajtót, a média tele volt az első Orbán-kabinet harcias nyilatkozataival – majd nem történt semmi: a víz elvitte a ciánt és a haldögöket, a könnyek felszáradtak, a magyar állam pedig (amelyet most éppen ugyanazok irányítanak, ugyanúgy), azóta is hiába kilincsel a 30 milliárd forintos, a teljes kárnak nyilvánvalóan csak a töredékét kitevő kártérítésért. Az Aurul csődbe menekült, a kártételnek kelet-európai szokás szerint sem felelőse, sem gazdája nincs, az akkori "soha többé!" nyilatkozatokat pedig lassan felváltotta az a szemlélet, hogy mégis csak ki kellene bányászni a hegyek kőzetében rejlő aranyat-ezüstöt, kerül amibe kerül. Románia most éppen a nagybányai üzem újranyitására készül, változatlan (ciános) technológiával, változatlan műszaki feltételekkel (alulról szigeteletlen, földhányások közé szorított, a földrengésekkel, földcsuszamlásokkal, olvadásokkal és áradásokkal szemben teljesen védtelen zagytározók). A nagybányai polgármester egyedül vívja egyre kilátástalanabb harcát az ön- és közveszélyes projekt ellen: szinte természetes, hogy Romániában semmilyen támogatásra nem számíthat, az viszont érthetetlen számunkra, hogy – miközben nyilvánvalóan Magyarországért, az egész régió biztonságáért is küzd – a magyar kormányszervek sem segítik a szolidaritásuk kinyilvánításával, a közös fellépés lehetőségeinek megragadásával.
Verespatak
Ismételjük meg újra: a 2000-es tiszai ciánkatasztrófát – amely Európa legnagyobb és legpusztítóbb nehézfémszennyezése volt – 100 ezer köbméternyi kiszabadult ciános zagy okozta. A román kormány nemrég elfogadott egy törvénymódosítást a szintén ciános technológiájú verespataki aranybánya kiemelt beruházássá nyilvánításáról és könnyített engedélyezéséről (az Orbán-kormány gyakorlatából pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent: a hatósági kontroll és a civil/társadalmi ellenőrzés teljes hiányát, a politikai szempontok elsőbbségét a józan ésszel szemben). Verespatakon egy sziklákból és földből épített, 185 méter magas (!) völgyzárógát mögött többmillió köbméternyi mérgező ciánvegyületet halmoznának fel – ez egy olyan időzített bomba lesz, amely – ha egyszer felrobban – garantáltan a nagybányainál is sokkal nagyobb pusztítást fog okozni. Éppen a verespataki eset mutatja meg a legtisztábban, hogy a térség politikusai semmit sem tanultak a tizenhárom évvel ezelőtti tragikus balesetből: az új bányában a "biztonságot" és a környezeti károk fedezetét egy mindössze 25 millió dolláros környezetvédelmi garanciaalap jelentené – ahogyan a Népszabadság is megírta, forintra átszámítva alig 6 milliárdról beszélünk, holott 2000-ben egy sokkal kisebb volumenű bánya haváriája után egyedül a magyar károk megközelítették a 30 milliárd forintot, és a cián Romániában, Ukrajnában, Szerbiában, Bulgáriában is pusztított (romániai civil szervezetek számításai szerint önmagában a bányabezárás utáni kötelező rekultiváció többe kerül majd a garanciaalap teljes összegénél).
Cián
A ciánvegyületeket az alacsony fémtartalmú ércekből történő nemesfémkinyerésre használják – szerencsére a világban ma már egyre kisebb területen. Amúgy az egyik legmérgezőbb, minimális koncentrációban is halálos anyagról van szó, amelynek veszélyességéről az ezredfordulón első kézből szerezhettünk tapasztalatokat (amerre a 40 kilométer hosszú, addigra már erősen felhígult méregfolt elvonult a Tiszán, a folyóban a magasabb rendű élő szervezetek többsége elpusztult).
A ciános technológia alkalmazásának kötelező velejárója a hatalmas zagytározók építése. A fémkinyeréshez szükséges ciánvegyület a folyamat során többször felhasználható, ám a végén mindenképpen a tározóban végzi: a ciános bányák bezárása után hatalmas, sokhektáros méregtavak maradnak a helyszínen – évszázadokra vagy akár évezredekre tartósítva a környezeti veszélyt -, a ciános zagy feldolgozására és ártalmatlanítására ugyanis nem létezik gazdaságos megoldás. Emiatt, illetve a menet közben is fennálló baleseti kockázatokra való tekintettel a ciános technológia használatát Európa több országában, így Magyarországon is betiltották (2009-ben személyesen kampányoltam érte, és készítettük el kollégáimmal a jogszabály-tervezetet), az Európai Parlament pedig határozatot fogadott el a teljes európai tilalom bevezetéséről.
Itt lenne az egyik támadási pont, ahol a magyar kormány – ha egyáltalán érdekelné a probléma, és a határainkon túli területeken nem azt tartaná a legsúlyosabb gondnak, hogy Orbán Viktor nem haknizhat szabadon odakinn a kampány során -, közbeavatkozhatna: Magyarországnak azon országok közé kellene tartoznia, amelyek intenzíven lobbiznak, hogy az említett EP-határozatból uniós rendelet vagy irányelv (azaz mindenkire kötelező tilalom) legyen, ennek azonban nem sok nyoma. A másik lehetőség a kétoldalú kapcsolatokban rejlene, amelyek azonban az orbáni külpolitika miatt mélyponton vannak, gyakorlatilag nincs kommunikáció a magyar és a román kormány között. A mindkét ország által aláírt espooi egyezmény alapján Magyarországnak joga lenne részt venni az engedélyezési eljárásban, és hozzájutni az összes releváns környezeti információhoz, erről a jogunkról azonban Orbánék valamilyen megfontolásból könnyelműen lemondtak.
Két éve várja a minisztérium a román fél válaszát Verespatakkal kapcsolatban, az Espoo-i egyezmény alapján feltett kérdéseire, ám a román fél válaszra sem méltatta a magyar hatóságokat, a hazai kormány pedig vita nélkül tudomásul vette a jogsértő román magatartást. A már hivatkozott kampánymegfontolásokon túl vélhetően azért is, mert a magyar kormányzatban nincs önálló, szakmai kompetenciával és felelősséggel rendelkező zöldtárca, vagyis a zöldügyeknek nincs elkötelezett, hatáskörrel, politikai súllyal, forrásokkal, szakértői stábbal rendelkező képviselője Orbán Viktor csapatában. Egy vicc-államtitkárság van ehelyett, amely a hulladékszektor szétverésével és a Magyar Autósport Szövetséggel való egyeztetésekkel foglalja el magát.
A helyzet most csaknem reménytelen – de nem mondhatjuk, hogy (legalább részben) nem a magyar politika hibái miatt vált ilyenné, és akkor sem mutogathatunk majd másra, ha azok a környezeti katasztrófák, amelyeknek épp mostanában ágyazunk meg, egyszer majd bekövetkeznek. Ha a magyar folyók vizében újra megjelenik a méreg, az mindenképpen az Orbán-kormány felelőssége (is) lesz, sokkal inkább, mint 2000-ben – írta Jávor Benedek blogjában.
