81 éves korában, 2015. július 23-án elhunyt Karátson Gábor Kossuth- és Prima-díjas író, műfordító, festő és filozófus, művészetpedagógus, környezetvédő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Karátson Gábor 1935. május 21-én született Budapesten. Egyetemistaként 1956-ban szerepet vállalt az ELTE forradalmi bizottságában; a megtorlások idején börtönbüntetésre ítélték és kizárták az ország összes felsőoktatási intézményéből. 1968 óta rendszeresen szerepelt képzőművészeti kiállításokon. Nagy hatással volt rá Klee, Vajda és Bálint festészete, majd önálló utakon járva a természet, a napi újsághírek képei és a Biblia ihlették táblaképeit, bibliai akvarelljeit.
Több művészeti és filozófiai könyv szerzője, lefordította Lao-ce Tao te kingjét és a Ji kinget. Ötvenhatos regény című önéletrajzi ihletésű könyvében könyörtelen őszinteséggel néz szembe korosztályának sorsával: a világégés és a kommunista diktatúra idején felnövő nemzedék tagjainak sokféle útját idézi fel, azokét, akik így vagy úgy részeseivé váltak az 56-os forradalomnak, börtönökben sínylődtek, megérték az úgynevezett rendszerváltozást is, nemegyszer szereplőivé válva az akkor lezajlott eseményeknek. Utolsó regénye, A csodálatos kenyérszaporítás 2014-ben jelent meg. Karátson Gábort a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
Karátson Gábor 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, valamint Nagy Imre-emlékplakettet vehetett át. Munkásságának elismeréseként 2003-ban Munkácsy Mihály-díjat, 2005-ben József Attila-díjat kapott. A Kossuth-díjat 2006-ban vehette át festői, irodalmi, műfordítói életművéért és oktatói tevékenységéért, 2014-ben pedig Prima díjjal ismerték el munkáját. (MTI)
Hazatérés Karátson Gábor és a változások
Hollós László 2001 januári írása egy kétrészes Gaia-műsor alapján készült, amelyet 2000 októberben és novemberben sugárzott a Magyar Televízió. Karátson Gáborral — kérésére — Erdély varázslatos tájain, Setétpatak vidékén barangolt. Barangoltunk és beszélgettünk.
A kétezres évek elején az Ökotáj folyóirat kérdésére – kicsoda valójában Karátson Gábor? – a művész így válaszolt:
Hát ez az a kérdés, amelyre én nem válaszolhatok. "Ez vagy kiderül egyszer, vagy megmondják nekem valahol. Igen, például megyek egy szakadékban, szembejön valaki, és megmondja. De ha tudom is, ki vagyok, akkor sem mondom meg. Ha megtenném, megölném magamat."
A hivatalos nekrológ után egy személyes megemlékezés Schiffer Andrástól:
Karátson Gábor, a Védegylet egykori alapító elnöke nincs többé. Kisgyerekként, valamikor a hetvenes évek végén találkoztam először a nevével: szerzője volt egy Leonardo-életrajznak. Kossuth-díjas festőművész, író, filozófus… – írják most szárazon a nekrológok, pedig Gábor nemcsak megjelenésében emlékeztetett a legendás Leonardo-arcmásra. Valójában polihisztor volt – az egyetlen, akit ismerhettem. S nem utolsósorban:ősforrás mindenkinek, akit a Kárpát-medencében magával ragadott a politikai ökológia. A kilencvenes évek elején a Szerb utcai Egyetemi Színpad szellemi paradicsomában találkozhattam vele először személyesen. Lányi Andrással oda telepítették át szabadegyetemüket, a "Fideszről" éppen akkor "Ligetre" váltó Akadémiát. Lobogó hajjal és nem kevésbé lobogó tekintettel magyarázott Lao-Ceről. Később ugyanígy, az induló humánökológia-kurzuson a természetért, a jövő nemzedékekért, a teremtett világért való felelősségről a keleti filozófiákban. Azt hiszem egyetlen ötöst őrzök is tőle. ’98 februárjában úgy tűnt, feltámad a Dunaszaurusz. Gábor vezényletével összeállt a Duna Charta, s február utolsó napján ott menetelt a tömeg élén a Kossuth térre. Amikor két évvel később a Tisza vízgyűjtő területe megkapta az első -és csak reménykedni tudunk, hogy az utolsó – nagy ciánszennyezést, a pusztulást látva, "erős felindulásból", Lányi Andrással közösen megalapították a Védegyletet. Kettőjük nélkül ma nem létezne ökológiai politika Magyarországon, s szerencsések lehetünk mindannyian, akik tanítómestereinknek tudhattuk mindkettőjüket.
A Védegylet első vezetőségében ott volt többek között Ángyán József, Sólyom László is.Különösen hálás lehetek a sorsnak azokért a hosszú-hosszú beszélgetésekért, amit Gáborral folytathattam közös sétáinkon a kétezres években, fel-alá barangolva a budapesti hidakon, rakpartokon. Egyszer, 2005. nyarán, amikor először merült fel komolyan a pártalapítás gondolata, Gáborból előbújt Leonardo. Azt mondta, azért nem hisz a pártalapításban, mert egy párt olyan mint egy repülő, amit a földön összeraknak, úgy tűnik, minden a helyén is van, közben akad egy picinyke hajszálrepedés, ami szabad szemmel nem is látható és ez a levegőben szanaszét viszi az egész szerkezetet. Abban a kegyben részesülhettem, hogy már megjelenése előtt halhattam részleteket az Ötvenhatos regényből. Aztán eljött ’56 ötvenéves évfordulója, s október 23-án kora este Gábor lélekszakadva hívott telefonon: fogalma sincs hogyan értek haza Szilviával az Astoriától a Deák térre, de ő valahogy így képzelte el az apokalipszist. Ziháló mondatai azóta is a fülembe csengenek és ökölbe szorítják a kezemet, valahányszor relativizálni próbálják a 2006. október 23-i rendőrállami gazemberséget. Aztán elmaradoztak a séták, én nyilván elfoglaltabb lettem, Szilvia pedig egyre aggasztóbban beszélt arról, hogy Gábor gyenge. S ilyenkor persze belehasít az emberbe az önvád, hogy gyakrabban, rámenősebben kellett volna hívni…Gábor számára Erdély mindig ihletadó volt, elképesztő szenvedéllyel tudott beszélni a természetben gyökeredző, máig élő ősi hagyományairól. Van valami sorsszerű abban, hogy halálhíre éppen Erdélyben ér, néhány órával azután, hogy újabb aggasztó híreket hallhattam ciántechnológiás aranybánya-tervekről.
Mától eggyel kevesebben vagyunk, hogy megvédjük a Kárpát-medence természeti és kulturális örökségét a következő nemzedékek számára.
Az élet misztériumát emberi kéznek szentségtelenül érintenie nem szabad” – Karátson Gábor e lakonikus mondattal megalkotta az optimális természetvédelmi törvényt, amelynek érvényesüléséhez persze – tudjuk jól – ma hiányoznak a szellemi, de főként a morális alapok.
Justitia Regnorum Fundamentum díjas Karátson Gábor is
A régi kínai tájképeken mindig látni egy-két öregembert, akik ülnek és bámulnak a vízbe. A tao te king-ben van erről egy vers.
Az ég alatt semmi sincs oly lágy, oly gyönge,
mint a víz,
de ahogy elbánik a keménnyel és erőssel,
abban sincs semmi hozzá fogható,
megváltoztatni ugyan hogy is lehetne?
A lágytól a merev hogy megreped,
a gyöngeséget hogy legyőzni nem lehet,
az égalattiban mindenki tudja,
senki sincs, aki eszerint cselekedne.
Azért azt mondja egy szent:
Hazája szégyenét
magára vette,
és szert tett a bugás, köles föld
isteni
oltárának ura nevezetre,
az ég alatt magára vett minden balsorsokat,
s így király lett végül is az ég alatt.
Egyenes szó körbe ér,
útja fordul,
visszatér.