Egy nagyon alapvető dolgot meg kellene érteni mindenkinek, aki egyébként egyetért azzal, hogy a környezeti válság létezik, hogy személyesen van benne felelőssége, és azt gondolja magáról, hogy hajlandó tenni is a problémák megoldásáért.
Ha megnézzük a válságot a többi élőlénytársunk, illetve a természet egészének a szempontjából, más szóval, ha gondolatban kilépünk a saját helyzetünkből, és annak a valaminek a szemszögéből nézzünk rá a valóságra, amit szeretnénk megóvni, vagy legalább nem szeretnénk tovább pusztítani, akkor azonnal adódik néhány fontos konklúzió.
Az egyik, hogy az élővilág szempontjából tökéletesen mindegy, hogy emberként mit gondolunk, mit érzünk, kivel értünk egyet vagy kivel nem, hogyan indokoljuk meg magunknak egyik vagy másik cselekedetünket, vagy hogy miért gondoljuk, hogy szükségünk van ennek vagy annak a terméknek a megvásárlására. A többi élőlény számára ezek teljesen irreleváns dolgok. Számukra kizárólag az számít, hogy megmaradnak-e, illetve élhető formában és minőségben maradnak-e meg az élőhelyeik: hogy kivágják-e az erdőt, lecsapolják-e a mocsarat, felszántják-e a gyepet, elszennyezik-e a helyet, ahol előtte ezer, tízezer, százezer, vagy akár millió évekig léteztek az ember megjelenése előtt; vagy éppen hogy olyan gyorsan változnak-e meg a klimatikus viszonyok, amihez ne tudnak alkalmazkodni az evolúció működése által sem.
Röviden: számukra csak és kizárólag az életvitelünk kimenete, az “output” számít, semmi más. Ami az emberi világban, illetve az embereken belül, a fejükben történik, azt teljesen közömbös a számukra. A kimenet pedig erőforrás-felhasználásban, CO2-kibocsátásban, élőhely-felszámolásban, globális átlaghőmérséklet-emelkedésben, a tengerek/óceánok savasodásában és hasonlókban mérhető, amiket a mindennapi cselekedeteink indukálnak (legtöbbször közvetetten).
Hogy érthetőbb legyek, lefordítom ezt néhány hétköznapi példára. Az élővilág számára teljesen mindegy, hogy miért nem választjuk a tömegközlekedést vagy a biciklizést az autó helyett. Számukra az számít, hogy autóba ülve azt az üzemanyagot elégettük-e, vagy sem. Hasonló módon teljesen mindegy, hogy céges autóval tesszük-e ezt, vagy sajáttal, számukra egyik sincs ingyen. Az sem érdekli őket, hogy Spanyolország túl messze van-e, oda csak repülővel lehet-e menni, de az sem, hogy magán vagy céges útról van-e szó. Az ő életüket csupán az elégetett kerozin befolyásolja. Közömbös számukra, hogy miért szeret valaki szupermarketben vásárolni olcsó csirkemellet, sertéstarját vagy marhacombot. Számukra az számít, hogy a valaha volt élőhelyük helyén ma szóját termesztenek-e, hogy táplálják az általunk elfogyasztott állatokat, hogy éppen marhákat legeltetnek-e a kivágott őserdő helyén, vagy sem. Hasonlóan nem jelent nekik semmit, hogy szép-e a bútor, amit megveszünk, illetve hogy olcsó vagy drága volt-e a faanyag, amit megvásároltunk. Nekik csak az számít, hogy az élőhelyüket a fakitermelés elvette-, illetve megváltoztatta-e, vagy sem. Közömbösek az iránt is, hogy szép házról álmodunk-e, amelyet végül felépítünk egy frissen felparcellázott területen. Számukra az a fontos, hogy ahol korábban éltek, ott tovább élhetnek-e, vagy az élőhelyüket emberi építmények számára sajátították ki. A példák sora végtelenül folytatható.
Ha így gondolkozunk minderről, akkor egész máshogy tűnik fel számunkra a gondolataink, érzéseink, és a cselekedeteink viszonya. Utóbbit sokkal fontosabbnak gondoljuk majd, az előbbieket pedig sokkal kevésbé annak. Persze csak ha valóban fontos számunkra az élővilág egészsége, és megérint minket az a pusztítás, amit az ember az ökológiai rendszeren végrehajt a mindennapi cselekedetei által.
Amikor eljön a helyzet…
Számos embert ismerek, akik egy kellemes asztaltársaságban, egy pohár sör vagy bor mellett kiválóan egyet tudnak érteni abban, hogy az ökológiai válság súlyos dolog, hogy az emberiség okozza, és hogy sürgősen tenni kell, hogy visszafordítsuk azt. Esetleg rendszeresen fel is bosszantják magukat azon, hogy más (szigorúan „más”) emberek hogyan lehetnek olyan tudatlanok, ostobák, felelőtlenek, hogy képtelenek bármit is tenni az ügy érdekében.
Az a problémám ezzel, hogy pontosan ugyanezek az emberek másnap beülnek az autóba, és elmennek a hipermarketbe vásárolni, mert az kényelmes és olcsó, esetleg azon gondolkoznak, hogyan kereshetnének több pénzt, hogy több mindent megvásárolhassanak, vagy éppen magán vagy céges repülőútjukat tervezgetik, ami ugye “elkerülhetetlen”.
Számukra sajnos semmi másra nem szolgálnak ezek a “világmegváltó” beszélgetések, és az esetleges kifakadások embertársaikra, minthogy levezessék az érthető módon bennük lévő feszültséget, ami abból a tudatból (és némi kapcsolódó tapasztalatból) fakad, hogy a körülöttünk lévő élővilágot folyamatosan és egyre súlyosabb mértékben degradáljuk. Az eredmény, a “kimenet” pedig az, hogy a jogos frusztráció nem konvertálódik kézzelfogható cselekedetekre, hanem nagyon nagy részt megmarad a szavak szintjén. Ez utóbbi pedig a homo sapiensen kívüli fajok millióit egy cseppet sem érdekli, bármit is tartunk saját érzéseink és gondolataink fontosságáról.
A keserű igazság másik fele pedig az, hogy bár az említett, gondolatban rendszeresen világmegváltó és önmagukat környezettudatosnak tartó emberek úgy gondolják, hogy az ökológiai válság oka sokkal inkább a többi ember életmódja, mint az övék, ez az esetek többségében egyáltalán nincs így. Általában bőven elegendő a környezeti válsághoz az, hogy mindenki „csak” ugyanúgy éljen, mint ők. Nem kell hozzá, hogy felelőtlenebbül, ostobábban, vagy éppen “gonoszabbul” éljen az átlagember. Csak úgy, mint ők. Ez maga a válság, nem kell hozzá semmi “extra”. Ezzel persze nehéz mit kezdeni, főleg, ha bármiféle mérhető változtatást nem igazán akarunk eszközölni az életünkben (pedig bőven megtehetnénk). Így aztán maradnak a szavak és a szociális buborékunk egyetértő fülei, amelyek remekül vezetik le a feszültséget. A mindennapi „business” pedig megy tovább „as usual”.
Valahogy rendszerszerűnek tűnik számomra, hogy nagy mértékben elválnak az okos és felelős gondolatok, a beszélgetések során kifejtett elvek azoktól a döntésektől, amiket a valós, éles szituációkban meghozunk. Persze ez tipikusan két teljesen különböző érzelmi állapotunkban történik, de a kettő nemhogy teljes összhangban, de nagyon gyakran köszönőviszonyban sincs egymással.
Kicsit olyan ez, mint a szólásszabadság eszméje. Az emberek döntő többség elkötelezett híve ennek, egészen addig, amíg fel nem bukkan az első ember, aki nem olyat akar “szólni” (az ezirányú, neki megelőlegezett szabadságánál fogva), amit az előbbiek nem akarnak hallani. Akkor aztán valahogy elhalványulnak a nyugodt körülmények között hangoztatott elvek. Pedig ezek komolyan-gondoltsága csakis valós, éles és kritikus szituációkban derül ki. Ahogy az ökológiai válsággal kapcsolatos elköteleződés és tenni-akarás is.
Zárszó
Egyáltalán nem érdekes, hogy ezen írás olvasása nyomán esetleg milyen jelzőket aggatna rám vagy magára a cikkre az olvasó. Egyetlen dolog számít: hogy helyesek-, korrektek-e az állításaim. Ha pedig nem, akkor ezt ki tudja-e mutatni, be tudja-e bizonyítani valaki. Ha nem tudja, akkor pedig marad a lényeg: mi a “kimenete”, a végeredménye az életvitelünknek. Az enyémnek, és a tiédnek.
