A kicsavart latin szállóige (Hajózni muszáj, élni nem muszáj) jut eszembe, amikor behúzott nyakkal, öles léptekkel elosonok a Dózsa György út fölé tornyosuló betonszörny alatt – ha ez megépül, én a környékét is el fogom kerülni. A Néprajzi Múzeumnak szánt, nyomasztó méretű homorú gördeszkapálya örök időkre elzárja a várost a ligettől.
Mögötte hangulatos leszállóhely épül ufók számára, ez lesz a Magyar Zene Háza (valóban újabb házra van a legnagyobb szüksége a magyar zenének?). A maradék Városliget túloldalán, ahol a fogságtól tébolyult állatok szoronganak szűk ketrecükben, már ott pöffeszkedik a biodómnak nevezett óriási buborék – a budai dombokról is jól látható. A tervezett ár sokszorosáért felhúzott, homályos rendeltetésű blöff-épület megálmodója pedig szabad lábon távozhatott az állatkert éléről! Ezzel azonban nincs még vége; a kormányhű bércivilek kara Baán László intésére bármikor unisono követeli a folytatást: Nemzeti Galériát, színházat, technikatörténeti múzeumot, tavat és mesterséges csatornát az egykori park helyére!
De most nem a mindenkitől cserben hagyott Városligetről akarok írni. (Karácsony Gergely! Egyszer még a fejedre olvassák választási ígéreteidet.) Ki emlékszik már a múzeumi negyed koncepcióra? Az épületek negyede sem múzeumi ott: múzeumi negyedre amúgy sincs semmi szükség, ők sem gondolták komolyan. Az építtetők hol ezzel, hol azzal hozakodnak elő, és közben lepereg róluk minden józan érv. Úgy látszik, muszáj legrégibb történelmi parkunkból Disneylandet csinálni. Mégis, miért muszáj? Miért kell a kultúra pénzét acélba-üvegbe ölni? És tömegsport helyett ugyanígy: üresen tátongó stadionokba, sportcentrumokba, ameddig a szem ellát, Felcsúttól Szilvásváradig, a Soroksári úttól az Óbudai-szigetig.
A budai Várban a királyok által sosem lakott királyi palota épületegyüttesének visszaállítása száz évvel ezelőtti állapotába, fél ország letérkövezése, kilátástalan kilátók, felesleges autópályák, a folyók árterét beszűkítő párhuzamgátak: Magyarország ma építkezés sújtotta terület. Eleinte azt hittem magam is, hogy az építési láz magyarázatát a miniszterelnök és az őt majmoló helyi kiskirályok nagyzási hóbortjában kell keresnem. Azonban nem erről van szó.
A nagy ötlet egy leleményes gazdaságpolitikus fejéből pattanhatott ki (ki tudnám találni, melyikéből). Mit kezdjünk a felénk áramló uniós fejlesztési források tömegével? Hogyan juttassuk az adófizetők pénzét hű klienseink zsebébe látszólag piackonform módon? Hogyan csináljunk belőlük és a saját családtagjainkból sikeres üzletembert anélkül, hogy az üzlethez kicsit is értenének, s rendelkeznének a piaci helytálláshoz nélkülözhetetlen tudással? Hogyan érvényesítsük a gazdaságban az állam teljhatalmát, fenntartva mindeközben a piaci szabad verseny látszatát? Megvan? Na ugye, hogy megvan!
Nagyvonalú állami megrendelések, pazarló középítkezések a huszadik században nemegyszer jelentették a fenyegető gazdasági csőd ellenszerét – vagy előjelét. Mert ha egyszer nincs mibe fektetni (mondjuk, azért nincs, mert elődeink tönkretették vagy elkótyavetyélték a nemzetgazdaság életképes részét, s nekünk lövésünk sincs róla, hogy ezen a helyzeten miképpen lehetne segíteni), akkor támasszon az állam fizetőképes keresletet a maga illetékességi körében, olyat, amilyet tud! Építkezzen, amennyi csak belefér, mindegy, mit, csak pörgesse fel a pangó gazdaságot!
Igaz, ezzel a stratégiával sikeres konjunktúra-korszakok vége felé vagy túltermelési válságok idején szoktak élni, amikor az állami beruházás nem a magánszféra elől elszipkázott pénzzel hoz játékba Mészáros Lőrincnek kinevezett pártkatonákat, hanem éppen ellenkezőleg. Azonban a talpáról a feje tetejére állított keynesi modell visszafelé is működik. Az Orbán-kormányok ezzel több legyet ütöttek egy csapásra.
A piaci verseny helyébe a pályázati pénzekért folyó tülekedés lépett.
Fejlesztési forrásokhoz pedig kizárólag a „mieink” jutottak, s a hűbéreseink hűbéresei. Felépült a nemzeti középosztály: kicsi, korrupt és bunkó, de legalább a miénk. Aki nem hódolt be, tönkrement. Rengeteg képzetlen ember jutott munkához az építkezéseken, a bérszínvonalat így sikerült jó alacsonyan tartani (ez jó, mert vonzza Magyarországra a multikat), és közben hozzá sem kellett nyúlni a közoktatáshoz, a szakképzéshez, a szegregációhoz, minden úgy jó, ahogy van, maradjon is csak így. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, kifogyhatatlan pénzforrásra tettünk szert. Kedvezményezettjeink ugyanis, ha a jövőben is kedvezményezettek akarnak maradni, az elnyert támogatás egy jelentős részét így-úgy visszacsorgatják a párt- és állami – pártállami – kasszákba. Ezt az összeget pedig, ha akarjuk, még ugyanabban az évben újra odaadhatjuk valami másra, valaki másnak, aki majd ismét… hát ezt csinálják utánunk a libernyákok azzal a nagy eszükkel! Pörög is ám a taxióra, ne félj!
Van még kérdés?
Igen, hogy akkor miért pont a lerohadt vasúthálózat felújítására sajnáljuk a pénzt? Ezzel, kérlek, a német autóiparnak tartozunk, az út-, akkumulátor-, kamion-, gumiabroncs- és tudom is én, miféle lobbinak. Hiszen ők állítják elő a nemzeti jövedelemnek azt a részét, amit nem csak papíron növelnek haszontalan, költségzabáló állami építkezések. Nehogy már versenyezni kezdjen velük a kötöttpályás tömegközlekedés, még csak az hiányzik! S hogy a tudásintenzív ágazatokba, egészségiparba, kutatásfinanszírozásba miért nem fektetünk? Hogy miért kergeti a pénzhiány a magyar feltalálókat nyugati cégek és intézmények karjaiba, ha az államnak ennyi pénze van? Na, mit gondolsz, miért? Azt hiszed, hiányzik nekünk, hogy ezek a tojásfejűek rálássanak az állami újraelosztás diszkrét játszmáira? Hogy tudós mérnökökkel, a csúcstechnológiák piacán csiszolódott, naná, hogy ballib üzletemberekkel kelljen alkudoznunk arról, hogy mi mennyi, s hogy vissza abból mennyi jár nekünk? Ezt ugye te sem gondolod komolyan, nyájas olvasó?
Lányi András publicisztikájának nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
