A rovat kizárólagos támogatója

Vizsgálatom célja hosszú idősoron összehasonlítani a történeti írott és térképi forrásokban felbukkanó fásszárú növényzet, az Országos Területrendezési Terv számára lehatárolt erdőtelepítésre és fásításra alkalmas területek térbeli elhelyezkedését és hozzájárulni a táj karakterét a jelentős emberi beavatkozások előtt meghatározó ökoszisztéma
rehabilitációjához.

Hazánk, de különösen az Alföld két legfontosabb természeti erőforrása az édesvíz és a talaj. Az MTA Stratégiai Kutatások az Ezredfordulón elnevezésű program tiszántúli vizsgálatai és a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése elnevezésű program megalapozó dokumentumai egyaránt arra utalnak, hogy a jelenleg követett föld- és vízhasználati stratégia, a vizsgált tiszántúli térségben zajló tájdegradáció és a régió múlt század vége óta tartó gazdasági-társadalmi leszakadási folyamatai egymással összefüggésben állnak. Az Európai Táj Egyezmény megállapítása szerint „… a táj kulcsszerepet játszik az egyén és a társadalom jólétében, és hogy annak védelme, kezelése és tervezése mindenki számára jogokat biztosít, és mindenkire kötelezettségeket ró”. Az alföldi erdők túlnyomó többsége a tudományos igényű adatfelvételezés előtt elpusztult, ezért legnagyobb tájunk, az Alföld „természetes” növényzetére, a növényzet-talaj-klíma-víz táji kapcsolatrendszerre vonatkozóan vajmi kevés ismerettel rendelkezünk, mely komoly korlátja az Alföld arculatát egykor meghatározó sztyepperdők restaurációjának (azaz helyreállításának) és telepítésének. Pedig elkerülhetetlen feladattal nézünk szembe, hiszen a fásszárúakkal borított területek arányának növelése az európai viszonylatban rendkívül alacsony erdősültségű Alföldön a Nemzeti Erdőtelepítési Program, a Vidékfejlesztési Stratégia és számos európai dokumentum alapján a legsürgetőbb ágazati és területrendezési feladatok között szerepel.
1. Az Alföld klimatikus, földrajzi adottságai miatt a zárt erdőzóna határán a sztyepperdő zónájában helyezkedik el.
2. Az ENSZ az Alföldet az ariditásnak rendkívül kitett európai nagytájként tartja nyilván.
3. Európa legnagyobb, növekvő kiterjedésű szárazföldi szikesei itt találhatóak.
4. A vizek jó állapotának helyreállításától a természetes vagy a természetközeli növénytakaró rehabilitációja elválaszthatatlan feladat,
E szempontok nemzetközi jelentőséget adnak az Alföld anyag- és energiaforgalmát egykor meghatározó erdőségek és elsősorban a sztyepperdő vizsgálatának.

Évtizedekkel ezelőtt megszületett a felismerés, hogy az ökosziszémák fejlesztése az ökológia- és időtudományok hatékony együttműködése nélkül kevéssé számíthat sikerre. A korabeli táj vagy a növényzet korábbi állapotára vonatkozó ismereteink forrásai természettudományi vizsgálatok, írott források, korabeli térképek, művészi alkotások ábrázolásai és régészeti megfigyelések lehetnek. Komoly gondot jelent azonban, hogy a folyószabályozások következtében kiszárított Alföld esetében ritkán adódik lehetőség épen maradt mikro- és makrofosszíliák elemzésére, másrészt a természettudományos vizsgálatok olyan költségesek, hogy erőforrások hiányában a felbukkanó leletek vagy az alkalmas helyszínek csak kis hányadának elemzésére nyílik lehetőség. Az Alföld vegetáció- és erdőtörténetével az elmúlt 150 évben széles kutatói kör, eltérő szempontok szerint foglalkozott. Írott források alapján Szabó Péter alakította ki a Kárpát-medence korabeli erdősültségének legrégebbi horizontját a 15. századi közbecsük adatai alapján megyei felbontásban. Azonban adathiány következtében az alföldi megyék többsége – közte vizsgált területünk egésze – fehér folt a 15. századi erdősültség térképén. Ennek hátterében az áll, hogy a középkori források nagymértékű pusztulásával az erdőkre, fásszárú növényzetre vonatkozó korabeli adataink is pótolhatatlanul elvesztek. Igazi kincsnek számít minden tárgyhoz tartozó korabeli adat.
A nagytáj egyes területeiről a legkorábbi, 18. század végi állapotokat tükröző átfogó képet az 1. katonai felmérés és Kitaibel Pál útinaplója alapján Biró Mariann és Molnár Zsolt alakították ki.
A nagymértékű forráspusztulás ellenére számos növénynév, fanév bukkan fel ómagyar kori helynevekben, melyek értékelésével számos nyelvész foglalkozott és a magyar nyelvtörténet könyvtárnyi méretű termésében a nyelvtudomány diszciplináris kereteinek kialakítása óta születtek a nyelvemlékek etnobotanikai vizsgálatát tárgyaló publikációk. Napjainkig a nyelvi anyag értelmezéséhez szükséges természet-, bölcsészet- és társadalomtudományok képviselőinek bevonásával lefolytatott interdiszciplináris kutatások elsősorban a domesztikált (gabona, gyümölcs, zöldség) növények eredetére összpontosítottak.

Vizsgált területünk a folyószabályozások előtt a Magyar Királyság legnagyobb, európai léptékben is kiemelkedő jelentőségű ártéri vízrendszerét alkotta. Napjainkban hazánk aszály és belvíz által leginkább veszélyeztetett térségét foglalja magában. Nyugaton a Tisza Bodrog- és Körös-torkolat közötti szakasza, keleten az egykori ártereket kísérő egykori út nyomvonala, délen a Hármas-Körös és a Sebes-Körös magyarországi szakasza határolja, kiterjedése 9331 km². Míg hazánk erdőborítottsága 2006-ban 20% körül alakult, a vizsgált terület 3,6 %-át fedték fásszárúak, mely tartalmazza a bozótos területeket is. Ez az érték az 1782-85 között készült I. katonai térképen beazonosított erdős területek kevesebb, mint 1 %-os arányával mutat hasonlóságot. Pedig az I. katonai térkép a török kor és az alföld újjátelepítésével járó pusztításokat tükrözi. A fásszárú növényzet elfordulásai a vizsgált időszakokban és az erdőtelepítésre alkalmas területek eltérő eloszlású átfedést mutatnak. Míg például a Bihari sík kistájon a Tisza-térség Területrendezési Tanulmánytervének térképi melléklete alapján az erdőtelepítésre alkalmas zóna apró foltokban fordul elő, addig a fásszárú vegetáció középkori említései a legsűrűbben itt bukkannak fel. Természetesen ez fakadhat a Bihari-kistájra vonatkozó források viszonylagos bőségéből is, de abból is adódhat, hogy a hegylábi terület egykor gazdag volt vízzel borított területekben, mely ellensúlyozta a tájra jellemző csapadékhiányt. Utóbbi körülmény arra utalhat, hogy a vizek levezetése egyes szárazabb területeken az erdőtelepítést akadályozhatja. Fontos eredménynek tarthatjuk a WWF Alföldi erdőssztyepp-maradványok adatbázisában szereplő hortobágyi sziki erdők és a fásszárú vegetáció középkori említéseinek térbeli egybeesését, melyek Tiszacsege és Hajdúböszörmény irányából ékszerűen hatolnak a Hortobágy belseje felé.

Fásszárú növényzettel borított területek változásai a Hortobágy-Sárréten, 1000-1350, 1780-1784, 2006 (Forrás: I. katonai felmérés térképe, FÖMI 2006)Fásszárú növényzettel borított területek változásai a Hortobágy-Sárréten, 1000-1350, 1780-1784, 2006 (Forrás: I. katonai felmérés térképe, FÖMI 2006)

A középkori forrásokban leggyakrabban felbukkanó haszonvétel a halászat, a leggyakoribb topográfiai elemek a folyóvíz és tó és a leggyakrabban felbukkanó állat a szarvasmarha. Ezek a relatív gyakoriságok összhangban állnak a korabeli tájra és életmódra vonatkozó ismereteinkkel. Éppen ezért elgondolkodtató, hogy a vizes élőhelyek mellett a fásszárúak alkotják a leggyakoribb vegetációtípust a kora középkori helynevekben és említésekben, ugyancsak meghökkentő a szil kimagasló (38 %) előfordulása a fafajok között.
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek