A rovat kizárólagos támogatója

Az eddigi reakciók alapján nem túlzás arról sem beszélni, hogy az ugandai fairtást lassító kísérlet eddig a nyár egyik társadalomtudományos szenzációja. Pedig elsőre egyszerű a dolog: sikerült bebizonyítani, hogy ha fizetnek egy kevés pénzt az ugandai földtulajdonosoknak, hogy ne vágják ki a fáikat, akkor nem is fogják. De mint mindig, a valóság persze ennél most is jóval összetettebb.

A múlt héten jelent meg a Scienceben egy nemzetközi kutatócsapat publikációja, melyben azt mutatták meg, hogyan lehetett kisebb összegek kifizetésével lassítani a trópusi esőerdők irtásának ütemét. 
Az Uganda nyugati felén fekvő trópusi esőerdők esete a közlegelők tragédiájának klasszikus esete: ezek az erdők rengeteget tesznek a szén-dioxid megkötéséért, ráadásul a mai napig a vadon élő csimpánzok egyik legfontosabb lakóhelyét is jelentik. A klímaváltozás lassítása, illetve egy veszélyeztetett állatfaj otthonának biztosítása nyilván kiemelt közös érdeke az emberiségnek, de ez csak egy globális-univerzális perspektívából ilyen egyértelmű. Azoknak az embereknek, akik ténylegesen ott élnek ezek mellett a fák mellett, a fák kiirtása megélhetést jelent: eladható faanyagot és új, művelhető földterületeteket. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ezeknek a veszélyeztetett esőerdőknek egy jelentős része olyan fejlődő országokban terül el, ahol az emberek többsége komoly szegénységben él. Azt elvárni, hogy családjuk ellátása érdekében ne vágják ki a közelükben fekvő erdőket, meglehetősen képmutató felvetés.

Ezt a világosan látható érdekütközést évtizedek óta próbálják meghaladni különböző környezetvédelmi programok. Az egyik gyakran visszatérő megoldás, hogy donorok fizetnek a szegényebb országokban élő gazdáknak, hogy ne vágják ki a fákat. Ezeket a programokat nevezték ökoszisztémás szolgáltatásokért történő kifizetéseknek (payment for ecosystem services, azaz PES). Indított ilyen programot az ENSZ (ez a REDD Plus), melyben gazdagabb országok, például Norvégia vagy Japán támogatásait osztották szét fejlődő országok között, de volt hasonló programja a Világbanknak is. Ezek olyan országokat céloztak, mint Costa Rica, Mexikó, Bolívia vagy Kína.

A probléma viszont az volt ezekkel a programokkal, hogy nem nagyon lehetett tudni, mennyire hatékonyak. Komoly pénzeket osztottak szét, az erdőirtások meg persze folytatódnak, de mivel eleve nem is várta senki azt, hogy a programok miatt majd teljesen megszűnnek az irtások, nem lehetett tudni, hogy mennyit alakított a helyzeten a pénzkifizetés. Miközben az alapelv nagyon szép volt, tudományos-kísérleti szempontból meglehetősen ingoványos volt az egész. Olyan kérdések sora merült fel, mint hogy vajon jó helyre megy-e a pénz, van-e egyáltalán értelme az egésznek, tényleg lassítanak-e bármit az erdők felszámolásán a programok. Ezekről a problémákról beszélt a kutatás vezetője, Seema Jayachandran (Northwestern University) az Atlantic és a New York Times újságíróinak.

További részletek a 444.hu-n: Kicsiben biztos, hogy működik

 

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek