A dm Kezdd kicsiben! kezdeményezéséhez a Zöldunió felkérésére zöldportál főszerkesztőként én is csatlakoztam, arra tettem vállalást, hogy az idén igazi környezettudatos nagytakarítást végzek. Ez számomra nem csak azt jelentette, hogy a természetet nem károsító tisztítószereket használunk, hanem azt is, hogy a szokásos évi nyári nagytakarítást a régóta halogatott szelektálással kell kezdenem a holmijaim között. Meg kell vizsgálnom mindent, és a fölöslegesnek ítélt darabokat – környezettudatos módon – csak ott helyezhetem el, ahol a lehető legkevesebb környezeti terheléssel jár.
A szelektív hulladékgyűjtés már évek, sőt évtizedek óta napi rutinnak számít a családunkban, természetesen külön válogatjuk a papírt, a műanyagot és fémet. Sőt, ha húst vagy tejterméket nem hazulról vitt dobozban veszünk a piacon, hanem kétnemű anyagból álló csomagolásban szerzünk be, akkor azt is szétszedem otthon, és a papír felét a papírgyűjtőbe teszem, a vékony műanyagot pedig a háztartási hulladék közé, hiszen ezt a fajta fóliát szennyezetten nem lehet újrahasznosítani.
Kerületünkben negyedévente veszélyeshulladék-gyűjtést szerveznek, így a használt sütőolajat, a kiürült nyomtató festékpatront, a bedöglött fényforrásokat, és kisebb elektronikai hulladékokat elviszem a legközelebbi gyűjtőpontra, a Bakáts téren parkoló teherautóhoz.
Az üveget is szelektáljuk, ám annak az ökotudatos elhelyezése már nehezebb, hiszen néhány kilométerre, a szomszéd kerületben találunk legközelebb üveggyűjtő konténert. Sok üveghulladék nem keletkezik a háztartásunkban, mert a kiürült csatos üvegeket tárolásra használjuk, a kisebb befőttes üvegekbe a feleségem által főzött, garantáltan cukormentes házi lekvárok kerülnek. Az italos üvegeket kb. havonta egyszer visszük el a környék valamelyik – még megmaradt – szelektív üveggyűjtőjébe.
Szóval – mivel folyamatosan szelektálunk – alapvetően úgy gondoltam, hogy egy nagytakarítás nekem nem okozhat problémát, még ha azzal is kell kezdeni, hogy mindent átnézek. Ruhákat, újságokat, elemeket, akkumulátorokat. És egyúttal kíváncsi is voltam, vajon vannak-e olyan cuccaim, amelyek csak a helyet foglalják a lakásban, ám évek óta nem használok. Mivel a családomtól többször kaptam olyan kritikát, hogy teljesen fölöslegesen őrizgetek dolgokat, igen érdekelte őket, vajon mekkora kihívást jelent számomra ez a vállalás.
Nyáron a lányaink lakást cseréltek, és mivel a régit előbb kellett átadni az új tulajdonosnak, mint ahogy el tudták volna foglalni az új otthonukat, a költözködés igencsak komoly szervezést igényelt. A holmik három helyre kerültek, a nagy részük persze ideiglenesen visszaszármazott hozzánk, a szülői bázisra. Hogy megkönnyítsék a pakolást, ők is átfogó szelektálásba, selejtezésbe kezdtek, amihez végül a feleségem is csatakozott, hogy minél több helyet szabadítsunk fel a szekrényeinkben – így végül összcsaládi vállalkozás lett e kihívás.
A női szakasz bátran vágott bele a selejtezésbe, ruháik harmadát félrerakták azzal, hogy már nem hordják, csak őrizgetik. Volt köztük 15 éves bunda, 10 éves tiniuha ami utóbb hálópólóként funkcionált, ebből látszik, hogy nem hívei a fast fashionnak. Én bánatosan pillantgattam a kezembe vett holmikra: a nadrágjaim felét nem hordom, csak azért tartom meg, mert remélem, egyszer még újból felveszem a jópár számmal kisebb darabokat. Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy egy darab – a valahai kedvenc – emlékeztetőként megmarad, a többi hibátlan állapotút viseljék nálam vékonyabb emberek.
A ruhakupacokat háromfelé válogattuk: a ténylegesen hordottakat visszatettük a szekrénybe, a kinőtt, megunt, egyébként kifogástalan öltözékeket egy nagy zsákba, a továbbadásra nem alkalmas textileket, régi törülközőket, lepedőket behajtogattuk a fürdőszobai szekrénybe, egy részüket pedig kisebb darabokra vágtuk, hiszen kiválóan alkalmasak portörlésre. Ami ezek után fennmaradt, kis kupacnyi holmi, az ment a háztartási hulladékba.
A cipőket is végignéztük, azok között is találtunk néhány olyan jó állapotban lévőt, amit a lányaink korábban kinőttek, de eddig megtartottunk. Ezek is a továbbadandó ruhák mellé kerültek – melyek végül egy nagyáruházi parkoló ruhagyűjtő konténerének segítségével jutnak a rászorulókhoz.
Az „ ökoselejtezés” lényege ugyanis az, hogy csak azoktól a dolgoktól válunk meg, amelyek már valóban nem használhatók a számunkra, de akkor sem a vegyes szemétbe dobjuk őket, hanem amit lehet, valamilyen módon hasznosítunk, hogy minél kevesebb hulladékunk legyen.
Ha valaki csökkenteni akarja az ökológiai lábnyomát, a legbiztosabb módszer, hogy csak nagyon megfontoltan vásárol ruhaneműt. A megfontoltság nem (csak) az esztétikai mérlegelést jelent, hanem azt, hogy milyen gyakran vesz, milyen anyagból, hol készült a darab, és valóban szükségünk van-e rá.
A ruhaipar sokak szerint a második legszennyezőbb az olajipar után, és ha ezt nem is állíthatjuk százszázalékos biztonsággal, az tény, hogy a legújabb adatok szerint a divatipar felelős a globális CO2 kibocsátás 10 százalékáért, az ipari vízszennyezés 20 százalékáért – és ez több, mint a repülés és a tengeri hajózás összes kibocsátása. Ráadásul a ruhák jelentős része pamutból (gyapotból) készül, ami igen vízigényes növény. 1 kg pamut megtermeléséhez 100 ezer liter vízre van szükség. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy a gyapottermesztés során veszik igénybe a világon használt rovarirtó szerek 24 százalékát, és a pleszticidek 11 százalékát, beláthatjuk, hogy a környezettudatos vásárló csakugyan visszafogottan költsön ruhára. Persze ha műszálas ruhaneműt választunk, azzal sem járunk élen bolygónk védelmében – az anyag újrahasznosítása nem megoldott, viszont a világ óceánjainak műanyagszennyezéséhez hozzájárultunk.
A ruhafélék után következtek az újságok, ott bátrabban váltam meg – a lépcsőházi papírgyűjtő kukát táplálva- a korábban őrizgetett, ám már több éves, így sokszor elavult tartalmat hordozó szaksajtó régi évfolyamaitól. Átnéztem az elemeket, az akkumulátorokat, amit lehet feltöltöttem. Azt természetesen tudtam, hogy sokszorosan megéri akkumulátort használni elem helyett a sűrűn működtetett elektronikai eszközökbe, de az meglepett, hogy találtam egy olyan ceruzaelem méretű aksit töltő berendezést, ami ugyan drágább volt a kommersz töltőknél, de a régi akkukat megújítja, így pl. a vakuba használt, legalább 6 éves akkumulátort is újjá varázsoltam a segítségével. Mindössze két, ősrégi zseblámpából kivett laposelem került az elektronikai hulladékot tároló zacskóba.
A dolgozószobám multifunkcionális, amellett hogy a Greenfo szerkesztőségi központja, ott tárolom a javítandó kisebb háztartási eszközöket is, amiről úgy gondolom, magam is elboldogulok a megreparálásukkal. Egy elektromos vízforraló várt a sorára egy ideje, amit korábban már megbütyköltem, az elromlott hőkapcsolóját kiiktattam, most pedig a fedelét kellett megragasztanom. Ez mondjuk nem lett túl sikeres, így tető nélkül használjuk. Nagy a nyomás a családomban, hogy le kellene cserélni, de én azt gondolom ökotudatos módon, amit meg lehet javítani és használhatóvá tenni, attól nem kell megválni.
Így vagyok a cipőkkel is, egy levált talp még nem indok arra, hogy kidobjuk a lábbelit – erős ragasztó, néhány fogócsipesz és lehet tovább viselni!
Végigmentünk az egész lakáson, és azt az elvet követtük mindenhol, ami szükséges és használható dolog, az marad, viszont amihez legalább két éve hozzá sem nyúltunk, azt kiselejtezzük. Meglepő módon a ruhaféléken kívül alig találtunk más fölöslegessé vált holmit. Egy becsomagolt tányérkészlet azért előkerült, azt egy jótékonysági szervezetnek vittük el. A ruhákat és cipőket pedig felpakoltuk és egy erre a célra szolgáló konténerben helyeztük el abban bízva, hogy az is jó helyre kerül, mások felvehetik, és nem a szemetet gyarapítja.
Úgy gondolom, hatékonyan teljesítettem a dm Kezdd kicsiben! kampány ezen vállalását, ami nélkül valószínűleg tovább halogattam volna a selejtezést. Abban mindenesetre megerősített, nem csupán engem, hanem a családtagjaimat is, hogy ne vásároljunk semmit meggondolatlanul, továbbra se hódoljunk be a fast fashionnak. Egy másik főszerkesztői vállalásomról itt olvashat: kizöldítem a konyhámat!
A dm „Kezdd kicsiben!” felhívással edukációs programot és közösségi kihívást indít, hogy zöldebbek legyenek a hétköznapok. Tedd meg az első lépéseket Te is! Csatlakozz a dm facebook kihívásához, melynek zárt facebook csoportja itt érhető el.
A dm a résztvevőket az egyéni elköteleződésen túl is szeretné motiválni: minden csatlakozó személy után 100 forinttal támogatnak egy környezetvédelmi kezdeményezést, a 2020-as Tiszai PET Kupát. Céljuk, hogy 1 millió forinttal segítsék a szemétgyűjtő akció lebonyolítását.
Szöveg és fotók: Sarkadi Péter. A cikk a Zöldunió – dm Partnersége keretén belül készült.
Kapcsolódó anyagok:
