A rovat kizárólagos támogatója

Az olimpia városfejlesztési hatásait – különösen szakmai, tehát viszonylag tárgyszerű megközelítésben – igen nehéz előre becsülni. Az olimpia ugyanis olyan magas presztízsű nemzetközi rendezvény, ahol a kandidáló politikusokat mindig erős belpolitikai ambíciók motiválják. Ilyen lehet például a nemzeti büszkeség élénkítése vagy a népszerű közügy hosszú időn át folyamatos napirenden tartása, hogy az elvonja a figyelmet más problémákról.

A hatalmas közpénzköltési lehetőséghez fűződő gazdasági érdekek széles körére támaszkodva, a kezdeményezők kommunikációja rendszerint eleve abból indul ki, hogy az olimpiarendezés jó dolog. Mivel a költségek legnagyobb részét a különféle beruházások teszik ki, a legtöbb vita is e téren szokott jelentkezni. A szervezők kommunikátorai és a beruházásokban érdekelt szakértők – legtöbbször az érzelmekre hatóan az előnyöket hangsúlyozva – a „rövid távú ráfizetéseket bőven ellensúlyozzák majd a hosszú távú előnyök” érvrendszerével szoktak operálni, a kívülállók számára nehezen áttekinthető, ellenőrizhető módon. Hogy aztán a sokféle lehetőségből, törekvésből mi és hogyan valósul meg, mindig erősen függ a rendező ország, város társadalmi kultúrájától, szokásrendjétől, a közpolitika, a közös ügyek intézési módjától.

Az elmúlt öt évtized európai olimpiáit áttekintve az állapítható meg, hogy városfejlesztési szempontból az olimpia ott hozott tényleges előnyöket – a gazdasági hatékonyságtól, eredményességtől függetlenül –, ahol egy egyébként is magas életszínvonalú ország fejlett nagyvárosában, az ottani GDP-hez képest kisebb olimpiai beruházásokkal racionális, a meglévő területi adottságokat és infrastruktúrát legjobban kiaknázó fejlesztésekbe fektettek jelentős forrásokat. Érdemes megvizsgálni a hozzánk leginkább közel álló Barcelona és Athén példáját, tudva, hogy az előbbi akkor jóval gazdagabb volt nálunk, és ma is az, Görögország gazdasági csődjét pedig sokan indokolják – legalább részben – az olimpiai játékok szervezésével.

Barcelona sikerét a nemzetközi szakirodalom a korábbi iparvárosból virágzó turisztikai központot formálni kívánó, politikai ciklusokon átívelően következetesen betartott szervezettségére vezetik vissza. Ehhez az kellett, hogy a koncepciót a lakosság bevonásával alakítsák ki, ebben az egyéni aktivitásokra is alapozó célrendszert tartalmazott, és ehhez kapcsolódóan sikeres városmarketing-munkát folytattak, a többletforrások jelentős részét pedig a történeti belváros köztereinek megújítására fordították. A mértéktartó tervezésre ugyanúgy szükség volt, mint ahogy a katalánok közmondásos céltudatosságára és kitartására. Ugyanakkor a meglehetősen centralizált döntéshozatalú, hatalmas új beruházásokkal operáló görög olimpia-előkészítés következményeit, az óriási többletköltségek mellett is félbemaradt, azóta is torzóban álló építkezéseket az interneten időnként megjelenő fényképekről mindenki ismerheti.
 

Fotó: Dudás Szabolcs/Origo
 
A kérdés tehát az, hogy minden egyediséggel, sajátossággal együtt milyen utat vagyunk képesek követni.

A hazai helyszínkijelölés, amelyik a Puskás stadion olimpiai szempontból sokféle kiváló adottsággal rendelkező, de kevésbé látványos környéke helyett a legbefolyásosabb ingatlanfejlesztők érdekszférájába tartozó – festői hátterű, de megfelelő infrastruktúrával nem rendelkező – területeket preferálja, inkább az athéni minta felé billenti a mérleget. Emellett hazánkban a közösségi céltudatosság, összefogás és fegyelmezettség sem tartozik a gyakran és széles körben gyakorolt erények közé. Mi inkább az egyszeri kimagasló teljesítményeket tartjuk értéknek, mint a kitartó, jól szervezett, de kevésbé látványos munkát, és az elmúlt tíz-tizenöt év budapesti városfejlesztése is – egyre erősebben – ezt az utat követte.

Budapest több évig kidolgozott, némi társadalmi egyeztetéssel is kísért, 2003-ban elfogadott városfejlesztési koncepciójától már az azt követően elkészült Podmaniczky-program sok helyen eltért, az EU-s pénzek nagyobb arányú megérkezése pedig újabb és újabb tervműfajokat generált nemcsak a fővárosban, hanem az ország más városaiban is. Ezek célrendszere sokkal inkább a remélt pályázati lehetőségekhez, mint a tartós gazdasági fejlődés tényleges igényeihez igazodott. Ilyen a Budapest 2030 stratégia is, amely a

„semmit se hagyjunk ki belőle, ami csak eszünkbe jut, hátha arra is lehet majd pályázni”

logikáját követve jóval több beruházást tartalmaz a reálisan megvalósíthatónál, finanszírozhatónál. E keretek között az a gyakori érv, hogy a javasolt gigaberuházások „benne vannak a távlati tervekben, tehát amúgy is szükségesek”, nem fedi a valóságot, mivel maga a terv nem jelöli ki igazán a követendő utat, irreálisan sok és drága javaslat szerepel benne. A görög út felé mutatnak az egyre szaporodó kormányzati nagyberuházások is ötletszerű, látványos, de a hosszabb távú gazdaságosságra, lakossági részvételre kevéssé törekvő projektjeikkel.

A futballstadionok, az átgondolatlan Városliget-beépítés, a budai várnegyed rapid kormányzati meghódítása alkalmasabb lehet a nemzetközi döntéshozók tetszésének elnyerésére – különösen, ha vetélytársaink józan megfontolásból lemondják a pályázást –, mint a fenntarthatóan sikeres, gazdaságilag is eredményes városfejlesztés megvalósítására. Ha azonban csak ennyire vagyunk képesek, nem éri meg megrendeznünk – írta vélemény cikkében Ongjerth Richárd, a Magyar Urbanisztikai Tudásközpont ügyvezető igazgatója.


Míg az ókori Görögországban békét teremtett az olimpia, itthon verbális háború folyik a 2024-es pályázatáról.

Többen gazdasági és szociális háborúról beszélnek, egyesek jósdát, népszavazást követelnek, mások ettől az eseménytől remélik a tartós társadalmi békét. A két tábor érvei ismertek. Az egyik szerint képesek vagyunk gazdaságilag és szervezőként is a rendezésre: az olimpia munkahelyeket hoz létre, komoly bel- és külpiaci országmarketing-értéke van, és középtávon megtérül, elsősorban a turizmus ágán. A másik tábor szerint az olimpia luxusberuházás, amely elvonja a fontosabb dolgoktól – egészségügy, oktatás, gyermekéhezés felszámolása stb. – a forrásokat, és egyébként sem nyerjük el a rendezést, így az előkészítő költségek is kidobott pénzt jelentenek. Bár a riói már a 31. lesz, eddig valójában egyetlen olimpia tényleges költsége sem ismert. A rendező országok kormányai csak a közvetlen olimpiai sportlétesítmények és az esemény rendezés költségeit vallják be, az előrehozott infrastrukturális beruházásokét és az utóhasznosítási veszteségek rejtve maradnak. Az elmúlt évek nyári olimpiái rendre legalább kétszer annyiba kerültek, mint ahogyan azt a pályázatkor remélték. A londoni olimpia 6,2 milliárd dollárral, a pekingi 27, az athéni pedig 6,5 milliárd dollárral került többe, mint amennyit a pályázati előirányzat tartalmazott.  Elgondolkodtató Muszbek Mihály: Gondolatok a „mi” olimpiánkról c. cikke.
 


A Fidesz és a baráti üzleti körei nyomják az olimpiai álmokat, hiszen nagyot lehet szakítani az eddig szinte mindenhol a rendező országnak csak ráfizetéses ötkarikás sportmutyit. Százmilliárdokat már most elszórnánk, pedig az olimpia még sehol. Intő előjel, hogy a 2017-es budapesti vizes-vb költségei egy hónap alatt nőttek a duplájukra, pedig még egy csavart sem hajtottak be. (Igaz az uszodát Orbán "kötélbarátja", Garancsi István cége építheti 40 milliárdért).

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás