A kapitalizmus működésének felismerése nem a legkisebb érdeme volt Martin Luther Kingnek. A lényege, mondta, hogy a gazdagoknak ez maga a szocializmus, miközben a szegényekre marad a szabad vállalkozás.
Normális időkben ezt könnyen ellenőrizhetjük is: az állam például az utóbbi évtizedekben alakította ki a köztartozások pénzpiacát, és ezzel tudatosan adta át a magánszereplőknek a hitelezés feletti ellenőrzést, amelyet pedig a háború után maga az állam gyakorolt. Luther King álláspontja még szembeötlőbb persze válságok idején: a 2008-as pénzügyi válság után a gazdaságvédelem érdekében bevezetett támogatási programok elérték a világ GDP (hazai össztermék) 1,7%-át. A koronavírus következtében Franciaország már eddig, április elejéig, az éves termelés 2,6%-át vetette be, miközben egyes országok még tovább mentek, az Egyesült Államok például 10%-ot, az Egyesült Királyság 8%-ot mozgósított. Ezek a %-ok az állami intézkedéseknek csak az első fázisait vették figyelembe, és kétség nem fér hozzá, hogy az elkövetkező hónapokban még további kedvezményeket nyújtanak majd.
A költségvetési támogatásokhoz adjuk hozzá a központi bankok elképesztő méretű szubvencióit. Japán vagy brit társintézményeitől eltérően az Európai Központi Bank még nem finanszírozza közvetlenül az államokat, viszont elkötelezte magát, hogy a piacon 1 120 milliárdért vesz meg értékpapírokat, kincstárjegyeket és olyan multinacionális cégek kötvényeit is, mint a BMW, a Shell, a Total, az LVMH vagy a Telefonica. Ezek az intézkedések kiegészítenek egy sor más rendelkezést, amelyek a bankok likviditását hivatottak elősegíteni. Tisztelni a pénzügyi stabilitás nevű totemállatot azt jelenti, hogy a koronavírus-járvány csúcsidőszakában a befektetési alapok, a bankok és a nagyvállalatok, ideértve a legnagyobb szennyezőket is, lettek az állami támogatások első számú kedvezményezettjei. A „szocializmus a gazdagoknak” sosem látott mértékben védi őket.
Világválságok hatása
Pedig a krízis súlyos, és elsősorban a termelő szektort ütötte ki, nem a pénzügyeket. Az USA-ban a Kincstár közvetlenül küldött csekket, igaz nem túl nagy összeget, az állampolgároknak: ez maga a „helikopter”-pénz elvének megvalósítása, ami azt jelenti, hogy a központi bankok nem a bankok közvetítésével, hanem közvetlenül és ellenszolgáltatás nélkül támogatják a háztartásokat és a vállalatokat. Franciaországban április elején ötből egy munkavállaló volt részleges munkanélküli, amit az állam finanszírozott, ez is nőni fog még minden előrejelzés szerint. A Francia Gazdasági Konjunktúrát Elemző Intézet (OFCE) becslése szerint több mint 21 milliárd euróba kerül havonta, hogy a foglalkoztatottak legalább részben megőrizzék a jövedelmüket.
A világjárvány következtében, egyébként nem most először, egyik napról a másikra felfüggesztették a neoliberális dogmák, így többek között az eurózóna konvergenciakritériumainak alkalmazását, amelyeket pedig mint szent és sérthetetlen követelményeket érvényesítettek korábban. Az az elképzelés, hogy a központi bankok az államadósságot „monetarizálják”, vagyis az állam kiadásait közvetlenül finanszírozzák, ma már gyakori témája a politikai és pénzügyi elitnek.
A „kivételes állapot” aktuális ideológiája történelmi lehetőséget nyújt, hogy elvágjuk a gazdaságfinanszírozás és a tőke magántulajdona közötti köldökzsinórt – persze ez várhatóan nem lesz könnyű harc. Mert ha (újra) ráébredünk, hogy a központi bankok képesek – természetesen egy adott gazdaság termelési kapacitásának korlátai között – megelőlegező finanszírozást nyújtani a gazdasági tevékenységekre, akkor a piacok elveszítik zsarolási képességüket: nem kell majd megnyerni a beruházók bizalmát, és így nem lesz mivel igazolni a megszorító politikákat.
Ne tévedjünk, a neoliberalizmus messze áll a bukástól. Franciaországban például a legszegényebb háztartásokat támogató intézkedések kifejezetten szűkre szabottak, és ez azt mutatja, hogy a kormány továbbra is fenntart egy olcsó tartaléksereget annak érdekében, hogy kikényszerítse a bérek csökkentését, és ezzel próbálja mérsékelni a válság hatását.
Ám krízisek vagy fegyveres harcok idején, így most is, a sürgősen bevezetett intézkedésekben felismerhetjük egy másik gazdasági logika morzsáit is. Az első világháborúban Párizsban nem volt elég szén. Ezért az állam vette kézbe a termelést és az elosztást is. A családok számára a kiutalás két szempont szerint történt: a lakások mérete és az ott lakók száma szerint, és ezek alapján állapították meg, mennyi szénre lehet szükségük a fűtéshez. Tehát nem a háztartások fizetőképessége döntött, hanem a valós szükségletük. A pénzgazdálkodásból átléptek a reálgazdálkodásba.
Igaz, hogy a koronavírus-válság kevésbé tragikus, mint az első világháború volt. De most is megjelent egy hasonló logika. A maszkok és a lélegeztetőgépek hiánycikkek, és ez súlyos következményekkel jár. Senki sem meri jelenleg felvetni, mennyibe fog ez kerülni. Csak egy kérdés maradt: mennyit tudunk termelni, és milyen gyorsan? A mennyiség lépett az árak helyére. A piac alávetettsége a valós szükségleteknek rekvirálás formájában is megjelent. A neoliberalizmus egyik fellegvára, Írország nem elmélkedett sokat, hanem a válság idejére államosította a magánkórházakat. Donald Trump pedig maga is felelevenítette a Defense Production Act törvényt – amelyet a koreai háború (1950–1953) idején fogadtak el –, és amely engedélyezi az USA elnökének, hogy vállalatokat közszükségleti termékek gyártására kényszeríthessen, most a lélegeztetőgépek gyártásának felfuttatása érdekében. A piaci mechanizmuson átlépve, a sürgősség elénk tárja a szükségleteket is.
A válságok útelágazáshoz vezetik el a társadalmakat. Gyakran a megszokás visszatér azon nyomban, hogy a vihar elül; nagyjából így történt a 2008-as pénzügyi összeomlás után. De a krízis néha megteremti egy másfajta logika beindításának a lehetőségét. A jelen helyzet ezt potenciálisan lehetővé teszi: a piac ellenében előtérbe helyezni a valós szükségletek kielégítését.
Az új koronavírushoz kapcsolódó világjárvány egy másik bizonyíték követelményére is rávilágított. A Covid–19 eredete visszanyúlik ahhoz a helyzethez, amikor az állatok és az emberek világa egyre gyakrabban kerül közel egymáshoz, egyre gyakrabban van átfedés az állatok élőhelye és az emberek lakóhelye között, ami elősegíti a vírusok közlekedését. Ez a változás viszont az ökorendszerek összeomlásának a következménye, mivel a fertőző betegséget hordozó állatok rákényszerülnek, hogy közel települjenek az emberek lakóhelyeihez. Ezért aztán, ha egy másmilyen gazdasági logikát akarunk követni, akkor nemcsak a valós szükségleteket kell közvetlenül figyelembe vennünk, de a környezeti egyensúly fennmaradását is. Ennek a neve? Ökológiai tervezés.
Az ökológiai tervezés öt tartóoszlopa
Az első, hogy a hitelezés és a beruházások ellenőrzése a közszféra feladata. Törvényt kell hozni a szennyezőiparágak finanszírozásának beszüntetésére, majd be is kell záratni ezek üzemeit. Ezzel párhuzamosan erőteljesen fel kell futtatni az ökológiai átmenetet megvalósító – a megújuló energiaforrásokat, a tiszta infrastruktúrákat, például az épületek izolálását elősegítő – beruházásokat. Erre már léteznek adatok, így például a négaWatt Egyesület által készített felmérések alapján. Ezenkívül újra kell alapítani és ki kell terjeszteni a közszolgáltatásokat, történetesen az oktatást, a kórházakat, a közlekedést, a vízszolgáltatást és a szennyvíztisztítást. A piaci logika keretében elhanyagolt, elavult vagy már megsemmisült hálózatokat – víz, csatorna, áram, kommunikáció stb. – fel kell újítani.
2020. februárban, Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez bemutatták az „Új Zöld Üzlet” (Green New Deal) projektjüket. Példaként veszik a Franklin Delano Roosevelt kormányzata által az 1930-as nagy válság éveiben politikai ellenőrzés alá vont gazdaságot, és ehhez hasonlóan javasolják a gazdaság „karbonmentesítését” az elkövetkező tíz évben. Már nem érünk rá félmegoldásokra, mert a környezeti helyzet gyorsan romlik. A projekt kiszabadít minket a megszorítások alól, amelyek környezeti kérdésekben is tehetetlenségre kárhoztatják az államokat. A koronavírus-válság úgyis teljesen felborította a megszorító intézkedéseket.
A neoliberális kapitalizmusban a piacok – amelyeket a bankok és a szabadjára engedett pénzügyi szektor (shadow banking) támogatnak – képezik az igazi központot, ahol az erőforrások elosztásáról döntenek. Hogy az egyik vagy a másik ágazatba fognak-e beruházni, azt a rövid- és a hosszabb távú megtérülési kritériumok alapján döntik el. Ez alól kivételek persze az óriásvállalatok internethonlapján az „értékeink” vagy a társadalmi felelősségvállalás, angol betűszóval CSR (Corporate Social Responsibility) címszó alatt futó megszépítő programok. Larry Fink, a BlackRock befektetési alap vezetője és egyik fő tulajdonosa egy nagy port felvert nyilvános levelet jelentetett meg 2020 januárjában a vállalatvezetőknek címezve.
Ebben bejelenti, hogy ezentúl „hosszútávú, tartós befektetéseket” részesít előnyben az aktívák menedzselésekor. A zöldrefestés (greenwhashing) jelszó tehát nem maradt visszhang nélkül, pedig a BlackRock a kőolajbiznisz egyik nagy befektetője. Még abban az esetben is, ha elhisszük, hogy Larry Fink komolyan gondolja, amit mond, akkor is kétségeink vannak, mennyire valósítható meg a programja. A hosszútávú, tartós befektetések ugyanis csak akkor lehetségesek, ha nem lesznek alávetve a versenynek, amely lényegét tekintve rövidtávú logikát követ.
Meg kell szabadulnunk a magánpénzszektor hatalmától. Az átmenetbe való beruházást a döntések minden szintjén demokratikus ellenőrzés alá kell vonni. François Morin, az 1981–82-es államosítások idején a Pierre Mauroy kormány tanácsadója és a Banque de France tanácsának tagja, ezt javasolja: „A hiteldöntéseket és ebből következően a pénzkibocsátást választott képviselőkre kell bízni. Minden szinten a választott képviselők szerveinek kell meghatározniuk a hitelezés kritériumait, a kedvezményezettek körét és az összegek nagyságát […] a különböző tevékenységi kategóriák körében.”
A beruházási döntéseknek meg kell felelniük az országos, esetleg kontinentális vagy világszinten meghatározott általános környezeti céloknak. Ugyanakkor a konkrét döntéseket a helyi független szervek hozzák meg, ami garancia arra, hogy a különböző intézményi struktúrák fennmaradjanak és hatékonyan működjenek. Messze áll ez a piac által kikényszerített uniformizálástól, a főcélok központosítása és a megvalósítás helyi dinamizmusa együttesen segíti elő az új életformák kitalálását és az emberi társadalmak alkalmazkodását. Ez azért is egy szigorú elvárás, hogy demokratikus alapokat tudjon teremteni a tervezésnek. Mivel az átmenet feltételezi az erőforrások rövid időn belüli és nagy mértékű újraelosztását, a különböző szintek közötti véleményeltérés esetén végső soron az országos szint dönt. Fontos tehát, hogy erős legitimitása legyen: a döntési eljárások minőségének javítása elsőrendű ökológiai tét.
A hitelek odaítélésénél figyelni kell az ökológiai rendszerek kényszereire is. A XX. században a tervezés tapasztalatai a Szovjetunióban, Franciaországban és másutt is általában az ipar és a gépesítés gyors növelésére vonatkoztak, például háborúk után. Egészen mostanáig a tervezésnek majdnem mindig a termelékenység javítása volt a célja. Az ökológiai tervezés viszont a természeti erőforrások felhasználásának csökkentését kell célba vegye. Ehhez először is megfelelő statisztikai hátteret kell létrehozni. A tervezés feltételezi, hogy ismerjük a jelen helyzetet, és ebből kiindulva fogalmazunk meg jövőbeli lehetőségeket.[10] Ma viszont még nagyon keveset tudunk a különböző gazdasági tevékenységek környezeti hatásairól. Nem állnak rendelkezésünkre elég pontos és széleskörű mutatók, amelyek a vitákat és a döntéseket lehetővé tennék. Egyértelmű megbízás és pluszeszközök mellett azonban a statisztikai közhivatalok képesek lesznek előállítani ezeket a mutatókat és indikátorokat.
Semmi értelme, hogy becsukjuk a szemünket: a szennyező ágazatok bezárása miatt sok foglalkoztatott válik majd munkanélkülivé. Ezért sokan évtizedek óta attól félnek, hogy a környezetvédelem az ipar leépítésével jár, közben pedig a termelés kitelepítése – amikor a környezeti problémákra egyáltalán nem ügyeltek – tényleg drámai szociális következményekkel járt. Az ökológiai tervezés viszont elsősorban a lakosság legkiszolgáltatottabb osztályaira támaszkodik. Meg kell tehát fordítani a mostani trendet, és a tiszta termelést együtt kell megvalósítani a munkások széles körű új jogaival.
Szociálisan és környezeti szempontból hasznos állások
Ez a második tartóoszlopa az ökológiai tervezésnek: az államnak biztosítania kell a foglalkoztatást. Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez új ökológiai terve magában foglalja ezt az egyszerű, de jelentős rendelkezést. Az állam kötelezi magát, hogy finanszírozza mindenkinek, aki dolgozni akar, a foglalkoztatását, és ezt a közszféra alapbérén vagy annál magasabb bér mellett teszi. Ahogy a központi bankok „a végső hitelezők” a pénzügyi válságok idején, éppúgy kell az államnak is „a végső foglalkoztatónak” lennie, finanszíroznia és garantálnia a munkahelyeket.
Ez a rendelkezéscsomag munkahelyeket hozna létre a kapitalizmus logikája szerint nem-nyereséges ágazatokban, amelyek viszont gyakran szociálisan és környezeti szempontból magas hozzáadott értéket termelnek: ilyen a természeti erőforrások karbantartása, a nagyon idős emberek vagy a kisgyerekek ellátása és támogatása, a javítások stb. A „zéró hosszútávú munkanélküliség” típusú különféle kísérletekből, korlátaik ellenére, levonhatunk következtetéseket a garantált foglalkoztatás első tapasztalatairól. A kísérlet három elképzelésen nyugodott: (1) senki sem alkalmatlan a foglalkoztatásra (mindenkinek vannak ilyen vagy olyan képességei, és mindenkinek joga van a társadalmi elfogadottságra), (2) pénz van elég, és munka, feladat is – (3) ami hiányzik, az az állás, ahogy azt a piac meghatározza, vagyis olyan foglalkoztatás, amely a tőke értékesülését szolgálja.
Amikor a foglalkoztatás garantált, akkor arról van szó, hogy túllépünk a piac esetlegessége miatt szükséges munkahelyvédelem elvén, és ráadásul megteremtjük a lehetőséget a piac által le nem fedett szükségletek kielégítésére. El lehet képzelni például, hogy közös tárgyalás alakul ki a munkát kereső személyek és a helyi önkormányzatok, egyesületek között, és a párbeszéd kapcsán azonosítják a hasznos tevékenységeket az adott körzetben. Egy másik hasznos jellemzője a rendelkezéscsomagnak, hogy kialakulna egy minimális elvárás a munkakörülményeket és a béreket illetően, amely átterjedne a magánágazatokra is. Garantált foglalkoztatás esetén a munka már nem áru, hiszen nem a piactól függ sem az, hogy van, sem az, hogy hasznos-e.
A koronavírus-válság elénk tárta a szakmák a megszokottól eltérő hierarchiáját. A lakosság túlélése hirtelen az ápolók, a bolti pénztárosok és a takarítók munkájától kezdett függeni, vagyis csupa olyan foglalkozástól, amely normál időkben se szimbolikusan, se anyagilag nincsenek különösebben elismerve. Voltak, akik azt javasolták, hogy július 14-én, a nemzeti ünnepen, a katonák helyett ezek képviselői vonuljanak fel.
Az ökológiai átmenethez szükséges foglalkozásokat ehhez hasonlóan kell felértékelni. Mint a „termelési harc” hadserege, a szénbányászok, akik a második világháború után a munkásvilág szimbólumai voltak, az átmenetnek is szüksége van „hősökre” – a mostani esetben ők hősnők voltak. Ezt a bérjövedelmek szórásának drasztikus csökkentésével lehet elérni, és azoknak a társadalmilag és ökológiailag hasznos szakmáknak a felértékelésével, amelyek mostanáig nem voltak megbecsülve. Ez egy kulturális harc is: a közösség több mint egy évszázados elképzelései nem fognak megváltozni anélkül, hogy a filmek, regények, dalok nem kezdik el felértékelni a segédápolónőket, a szemétszállítókat és a parasztokat, nem értékelik át és helyezik el arra a szintre, ahol ma a rendőrök, az üzletemberek, az ügyvédek vagy a számítástechnikusok állnak.
Mást, máshol és máshogy gyártani
Harmadszor pedig az ökológiai tervezésnek el kell jutnia a gazdaság áthelyezéséhez. Az Európai Uniónak is van egy „Európa Zöld Paktuma”, amelyet Ursula van der Leyen, a Bizottság elnöke hozott nyilvánosságra 2020 januárjában. Épp amikor bemutatta a paktum főbb irányait, az EU egy szabadkereskedelmi megállapodást írt alá Vietnámmal. Még több áru fog tehát jönni és menni is a bolygónkon, még több üvegházhatású gázkibocsátás kíséretében. Azonkívül, hogy ez növeli az egyenlőtlenségeket, a szabadkereskedelem egy környezeti rendellenesség is.
A gazdaság áthelyezésének három elven kell nyugodnia. Az első „a területi specializálódás megszüntetése”. Ez lehetővé teszi, hogy adott körzetek függetlenedjenek a világpiac kilengéseitől, és így visszanyerjék szuverenitásukat a saját termelésük fölött. A kapitalista globalizáció, az áruk értékesülési láncának egyre hosszabbá nyújtása, megvonta a lakosságtól ezt az ellenőrzési lehetőséget. A második elv a „szolidáris protekcionizmus”: a szociális és ökológiai határ kijelölése együtt kell járjon az óriás multinacionális cégek ismeretmonopóliumának felszámolásával. A szellemi tulajdonjogok felszabadítása lehetővé teszi, hogy minél többen élvezzék ezeknek az ismereteknek az áldásait. Az ismeretek és a technológiák cseréje elősegíti a szociális és környezeti jogok elterjedését is. Messze nem jelent bezárkózást, a szolidáris protekcionizmus felújítja az internacionalizmust a környezetvédelem bázisán és az ismeretek közkinccsé tétele mellett.
A gazdaság áthelyezése célt téveszt, ha végül a harmadik szempont szerint nem lesz befolyása arra, hogy mit termelünk, és hogyan termelünk. A kapitalizmusnak érdeke, hogy egy tárgy élettartama minél rövidebb legyen, és ez arra késztesse a fogyasztót, hogy mindig újat vegyen. Ezért elkerülhetetlenül rossz minőségű termékeket dob a piacra. Rá kell kényszeríteni a termelőket, hogy tartós termékeket és magas élettartamú garanciavállalás mellett gyártsanak. A strapabíróbb termékeket ritkábban kell lecserélni, de gyakrabban kell javítani, és ez csökkenti a nyomást az ökorendszereken. Ma nagyon divatosak a józan fogyasztást hirdető mozgalmak. Gyakran individualista erkölcsök nevében. A józan fogyasztás csak közösségi lehet, ennek érdekében szabályozást kell bevezetni. A produktivista ipari termelés helyébe a termékek élettartamát növelő szempontokat kell állítani: karbantartás, javítás és az idők folyásával a termékek modernizálása kell, hogy a mai minden eldobható helyébe lépjen. Ez érinti a beruházásokat, a foglalkoztatást, a szaktudást, de a szociális garanciákat is.
A reklámokat is szigorúan és szabályozással kell korlátozni. Hogy egy vállalat tájékoztatni akarja az ügyfeleit a termékei előnyeiről, az érthető. De ma a reklámok felfalják a mindennapi életünket és a környezetünket, és inkább a képzeletünket akarják befolyásolni, mint a termékek megvételét ösztönözni. A XX. század folyamán a vállalatok reklámra fordított kiadásai – különösen a multinacionális vállalatoké – meredeken emelkedtek. A monopolkapitalizmus korában a reklám vált a piaci részesedés növelésének az egyik legmeghatározóbb eszközévé. Ilyen környezetben esélye sincs annak, hogy a termékek kiválasztása a tartósság és az élettartam alapján történjen, és ez legyen a meghatározó.
Milyen lehet a demokrácia?
Az ökológiai tervezés negyedik pillére pedig maga a demokrácia. A múlt tervezési tapasztalatai alapvetően produktivisták voltak, de nemcsak azok, hanem technokrata és hierarchikus, sőt esetenként tekintélyelvűek is. A Szovjetunióban például egy tervező bürokrácia döntött arról, hogy mit, milyen mennyiségben és minőségben gyártsanak. Ez az autokrata módszer a rendszerek alacsony legitimitási problémáival és a gazdaság ismeretének hiányával járt együtt: az értelmiségi tervezők el voltak vágva a civil társadalomtól, és így nem ismerték eléggé a lakosság vágyait és szükségleteit. Ez időnként a kereslet-kínálat eltérésével járt, és hol hiányt, hol pazarlást okozott.
A tervezés és az autokrata módszerek közötti korreláció nem szükségszerű. Hogy elkerülhető legyen, ahhoz az intézmények szintjén kell kreatívan hozzáállni. Az utóbbi harminc évben sok és sokféle kísérlet volt a részvételi demokrácia működésére. A legtöbb esetben ezek csak politikai játékok voltak, hiszen a valós döntéseket a végrehajtó hatalom és a nagyvállalatok igazgató tanácsai hozzák meg. Pedig az olyan szerveződések, mint „a konszenszusos konferencia”, „az állampolgárok zsűrije”, „a részvételi költségvetés” vagy „a jövő nagygyűlése” alkalmasak lennének helyet adni a szükségletek megállapításáról szóló vitáknak. Az ilyen típusú szerveződések hatékonysága, amely mostanáig sosem valósult meg, azon mérhető le, hogy képesek-e befolyásolni a termelési döntéseket. Máshogyan megfogalmazva, képesek-e visszaszorítani a piaci mechanizmust, és helyette erősíteni a politikai döntéseket a gazdaság területén.
A kereslet és kínálat összehangolása digitális eszközökre is támaszkodhat, mint ahogy ez a mai kapitalizmusban is megvalósul. 2017 szeptemberében a Financial Times napilap kijelentette, hogy „ a Big Data-forradalom képes újjáéleszteni a gazdaságtervezést.” Az egyik főszerkesztőjük szerint az adatgyűjtés és -feldolgozás mai lehetőségei képesek lehetnek a jövőben kiküszöbölni a XX. századi tervezés egyes hiányosságait. A folyamatos és azonnali adatszolgáltatás a gazdaság minden résztvevőjétől lehetővé teszi a fogyasztók preferenciáinak szinte azonnali felismerését, az árrendszer közvetítése nélkül. Ezek az adathalmazok azonban a Szilikon-völgy óriás magáncégeinek a tulajdonában vannak, mint ahogy az ezeket előállító és feldolgozó infrastruktúra is. Társadalmasítva, demokratikus ellenőrzés alá vonva és társadalmilag hasznos célok felé átirányítva azonban hozzájárulhatnának a piac helyébe lépő alternatívák megszületéséhez.
A demokrácia és az igazságosság feltételezik egymást
Végül az ökológiai tervezés ötödik tartóoszlopa: a környezeti igazságosság. A Covid–19 sok áldozatot szedett a kifejezetten szegény környékeken, így például Franciaországban Seine-Saint-Denis-ben. Az alsóbb néposztályok egészségi állapota nem kielégítő, elégtelenek az agyagi lehetőségeik, rosszabbak a lakásviszonyaik, így összességében több betegséget kapnak el, ritkábban mennek orvoshoz, ráadásul épp ezeken a területeken gyakran orvoshiány is van. Ugyanakkor pedig a koronavírus elleni harc legfontosabb szereplői épp azok a foglalkozások, amelyeknek a nagy többsége ezekből a városnegyedekből származik, és ezért azután a képviselőik gyakrabban fertőződnek meg. A világjárvány felerősítette az osztályegyenlőtlenségeket.
Hasonló hatása van a klímaválságnak is. Az alsóbb néposztályok jobban megszenvedik, mint a gazdagok, a szennyeződéseket és a természeti katasztrófákat is.[21] Pedig a kormányok éppen velük fizettetik meg az átmenet költségeit, amint azt a sárgamellényes-mozgalom mutatta a szén-dioxid-adó elképesztő történetével. Ez a viselkedés nem csak erkölcsileg zűrös, de politikailag is kudarcra ítélt: a néposztályok egyetértése nélkül az ökológiai átmenet nem jöhet létre. A konszenzus, az egyetértés megteremtése feltételezi, hogy az igazságosság legyen a központi eleme az átmenetnek, és ezért ki kell harcolni a demokratikus ellenőrzést a termelési és a fogyasztási döntések fölött. Franciaországban a leggazdagabb 10% nyolcszor több üveggázhatású szennyezést bocsát ki, mint a legszegényebb (az USA-ban ez az arány huszonnégyszeres, míg Braziliában negyvenhatszoros). Valójában a gazdagoknak kellene helytállniuk azokért a környezetpusztításokért, amelyeket az életmódjuk okoz.
Az ökológia ma az európaiak legfontosabb gondjai között van. De milyen ökológia? Sebastian Kurz osztrák konzervatív miniszterelnöknek megvan a maga véleménye. Januárban, amikor koalícióra lépett a zöldekkel – országos szinten ez először történt meg –, bejelentette, hogy az emberiség két jelentős kihívással kell szembenézzen: a migrációval és a klímaváltozással. Ez ad értelmet a konzervatívok szövetségének a zöldekkel. A koronavírus-járvány felgyorsíthatja a konzervatív ökológia megszületését. Az „erős” állam követelése, amely félelemből, a határok elzárásából és a lakosság „megfigyeléséhez” való hozzászokásból ered, miközben egyre többen felismerik, hogy a produktivizmus egyre több katasztrófát okoz, azt eredményezheti, hogy Ausztria lesz az első ország, amelyet majd mások is követnek, amelyik autoriter módon fogja kezelni a környezeti krízist. Hiba lenne azonban természetellenesnek tartani a mostani politikai szövetséget. Az ökológia történetében a konzervatív vonulat mindig is jelen volt.
Ezzel a konzervatív ökológiával kell szembeállítani egy másikat. Egy olyat, amely felhasználja az állam minden lehetőségét az átmenet megvalósítására, de képes közben javítani az állam demokratikus működésén is, és a közvetlen demokrácia nyomása alatt feljavítani a képviseleti demokráciát. Az ökológiai átmenet ebben az értelemben a gazdasági és a politikai rendszereink szimultán átalakulását követeli meg. Vagy az ő ökológiájuk, vagy a miénk: a XXI. század nagy harca elkezdődött.
Cédric Durand a Paris 13 egyetem közgazdasági docense, míg Razmig Keucheyan a szociológia professzora a Bordeaux-i egyetemen.
Fordította: Morva Judit
