Én az iskola mellett leginkább különféle környezetvédő szervezetekben aktívkodtam, és írtam is, bár leginkább csak a saját szórakoztatásomra. Hogy ezek a paraméterek hogyan adták ki pont az újságírást, azt nem tudom, de határozottan ez volt a terv. Hargitai Miklós pályatükre.
Dióhéjban: akkor még csak ketten voltunk, de egyik nap kiderült, hogy hamarosan hárman leszünk. Tanultam még, a szülőknél laktunk, nemhogy biztos egzisztenciánk nem volt, de semmilyen sem, úgyhogy gyorsan munka után kellett nézni. Pedagógus végzettséggel kínálta volna magát az oktatás, de arra már akkoriban is merészség lett volna gyereket vállalni, azóta meg csak romlott a helyzet.
Én az iskola mellett leginkább különféle környezetvédő szervezetekben aktívkodtam, és írtam is, bár leginkább csak a saját szórakoztatásomra. Hogy ezek a paraméterek hogyan adták ki pont az újságírást, azt nem tudom, de határozottan ez volt a terv. Gyorsan fel is hívtam az áldott emlékű Rózsa Gyulát, a Népszabadság akkori lapigazgatóját – az impresszumból nézetm ki a nevét és a számát – egy telefonfülkéből, valahonnan az Astoria közeléből. Az sem magától értetődő persze, hogy miért pont a Népszabadságot. Részemről azért, mert az összes napi- és hetilapnak rendszeres olvasója lévén úgy tűnt számomra, hogy a közéleti sajtón belül a legmagasabb szinten ott, a Palugyai István-féle tudományos rovatban foglalkoznak a környezetvédelemmel.
Kívülről nézve jó volt az a rovat, jók voltak a heti Zöld oldalak, és úgy gondoltam, hogy épp beleillenék. Rózsa Gyula nem gondolta úgy, legalábbis elsőre, mert rövidre zárva bontakozó párbeszédünket, gyorsan lerakta a telefont. Bennem viszont az volt, hogy csak az újságírói alkalmatlanságomat bizonyítanám, ha ilyen könnyen hagynám magam lerázni, így aztán újrahívtam. Mint később – vagy húsz évvel később, amikor költözött a szerkesztőség, és a könnyes búcsúbulit tartottuk a Bécsi úton – szóba került ez az eset, és azt mondta, hogy ugyanígy vélekedett ő is: „ha nem jelentkezik többet a srác, akkor nem erre a pályára való”. Én azonban perceken belül jelentkeztem, és a második beszélgetésünk már hosszabbra nyúlt: kifaggatott, hogy mihez értek (mondjuk ez a része nem tartott túl sokáig), és az ő végtelen gyakorlati érzékével összekötött azzal az egyetlen emberrel, aki ebből a semmiből kihozhatta a legtöbbet, vagyis a már emlegetett tudományos rovat vezetőjével. Aki, amikor a hónom alatt néhány írással bekopogtattam hozzá, az egyik zsengébe beleolvasott, sőt az olvasottakba bele is kérdezett, majd kért tőlem néhány potenciális témát, amiket, ha úgy hozza az élet, lenne kedvem feldolgozni. Aztán a kezembe nyomott egy meghívót, hogy próbálkozzak meg először azzal, ha komolyan gondolom. A többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem: másnap már az akkor indulóban lévő futárszolgálat, a Hajtás Pajtás kis irodájában ültem a jegyzetfüzetemmel. Nekem biztosan az első újságírói munkám volt, és nekik is az első sajtómegjelenéseik egyike, sokáig ott lógott még bekeretezve az iroda falán:
„Erős lábikra, dagadó tüdő, tiszta levegő”.
Köszönöm Rózsa Gyulának (szerencsére a valóságban is meg tudtam még neki köszönni), hogy másodjára is fölvette a telefont. Istvánnak a bizalmat, és azt a már akkor is felmérhetetlen mennyiségű tudást, amit mindig jó szívvel és türelemmel osztott meg velem. A szintén a rovatban dolgozó Ötvös Zoltánnak és Dombi Gábornak a befogadás. Etának és Sereg Gabinak, a rovattitkárnőknek a gardírozás. Varga Lajos Mártonnak a szerkesztői feladatkörön messze túlmutató stilisztikai leckéket, Vörös T. Károlynak, az anyarovat (társadalompolitika és kultúra) vezetőjének, Friss Róbert lapszerkesztőnek, Tamás Ervin főszerkesztő-helyettesnek és Eötvös Pál főszerkesztőnek az akkori Népszabadságból még erősen kilógó témáim iránti nyitottságot – és itt most egy nagyon hosszú névsor következhetne, hogy kinek és mi mindent köszönök még. Remek évtizedek voltak, visszamenőleg sem szívesen cserélném el másra.
Az a bizonyos első cikk 1994 januárjában jelent meg, pont 30 éve. Sajnos belinkelni nem tudom, de az archívum (ma már a Mediaworksé) talán őrzi még. A Hajtás Pajtás sokkal jobban bírta – erős lábikrával meg dagadó tüdővel könnyű -: ki gondolta volna akkor, hogy messze túléli a Népszabadságot?
Miklós Hargitai
A környezetvédelmi újságíróknak meghirdetett Zöld toll pályázat nyerteseinek osztott ki díjakat Persányi Miklós környezetvédelmi és vízügyi miniszter 2004 szeptember 4-én Budapesten. Az 2004-ben megalapított szakmai elismerést elsőként az írott sajtó kategóriában Hargitai Miklós, a Népszabadság újságírója, a rádiós kategóriában pedig Sarkadi Péter, a Magyar Rádió munkatársa ,a greenfo.hu főszerkesztője nyerte el.
A több kategóriában összesen beérkezett 22 pályamű közül a szakmai zsűri nem talált értékelhető televíziós munkát, ezért ebben a kategóriában nem hirdettek győztest. Persányi Miklós ünnepi beszédében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a környezetvédelem ügye iránt egyre nagyobb az érdeklődés a médiában. Reményét fejezte ki, hogy a társadalom jövőben még gyakrabban szerezhet ismereteket a zöld ügyekről, ezáltal igényt teremtve a környezet ügyének előmozdításának.
És egy másik közös emlék fotója :
Nyitókép: Hargitai Miklós fotó: MTI / Mohai Balázs
