A rovat kizárólagos támogatója

29 év egy emberöltő. Ezalatt a Duna-víznek csak az egyötödét engedték a határfolyó medrébe a magyar-szlovák határon. Négyötödét Szlovákiába, a folyammal párhuzamos oldalcsatornába terelik, hogy a bősi erőműben termelje a villamos energiát. A múlt század második felének jelszava a “Legyőzzük a természetet!” volt.

A Szovjetunióban hatalmas gátakat emeltek a folyókra, bár a nagy tervet, a szibériai folyók megfordítását már nem tudták megvalósítani. Közbejött a glasznoszty. A csatlós országok, így Magyarország és Csehszlovákia is követték a nagy testvér példáját, 1977-ben államközi szerződést kötöttek a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítására. A terv Pozsonytól Budapestig átrajzolta a térképet. A Dunának ez a szakasza síkvidéki, ahol a folyam esése kicsi. Ezért nem lehet a mederben a folyam útjába emelt gáttal a villamos energia termeléséhez elegendő magasságú vízoszlopot biztosítani, amivel a hegyes vidékek vízierőművei, például az osztrák vízierőművek működnek. A síkvidéki szakaszon duzzasztani kell, hogy elég magasról zúduljon a víz a turbinákra.

A bős-nagymarosi rendszer terve szerint Pozsony alatt hatalmas, a Velencei-tó háromszorosát kitevő tavat duzzasztottak volna. Innen a Dunával párhuzamos, csehszlovák területen ásott csatornába vezet a víz útja, mely a Bősnél emelt gát turbináira zúdulva villamos energiát termel, végül Szapnál visszatér a Dunába. A határfolyó medrébe a tóból a Dunakilitinél építendő gát zsilipjén át engedték volna a vizet. Csak nagyon keveset, a víz 2-3 százalékát, hogy minél több villamos energiát termeljen a bősi erőmű. A bősi erőmű nem folyamatosan, hanem csúcsra járatva termelte volna az áramot. Naponta kétszer tervezték üríteni a tavat a bősi turbinákra. A csúcsrajáratás keltette, 3-4 méteres árhullám végigszaladt volna a Dunán. Hogy Budapesten ne okozzon riadalmat, ezért Nagymarosra is gátat terveztek. Ez a gát – és a mögötte felduzzadt tó – fogta volna föl a naponta érkező árhullámokat.

Az 1977. évi államközi szerződést, azaz a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósítását törvényi rangra emelte az Országgyűlés. Ennek ellenére az építkezés megkezdését a mindkét országban jelentkező pénzügyi problémák hátráltatták, titkos tárgyalások folytak a tervek módosításáról, sőt a vízlépcsőrendszer elvetéséről is. Végül 1985-ben hozzákezdtek az építkezéshez, melyet mindkét ország hitelekből finanszírozott. 1989-re csehszlovák területen megépültek a töltések, és a bősi gáthoz is hozzákezdtek. Magyar területen elkészült a dunakiliti zsilip, és Nagymaroson is megkezdődött a gát alapozásához a Duna-meder szikláinak robbantása.

A tervvel egyidős az ellene való tiltakozás, mert a csúcsra járatott rendszer biztonsági kockázatot jelent olyan nagy városokra, mint Budapest és Esztergom, és súlyos környezetvédelmi károk forrása. Ráadásul gazdasági szakemberek a művet soha meg nem térülő beruházásnak minősítették. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításának megakadályozása a rendszerváltozáshoz vezető úton emblematikus követeléssé nőtt. “Lakást építs, ne gátat!”, zúgta a tüntető tömeg a Parlament előtt már 1988 szeptemberében. A tüntetők szavát az akkori parlament nem hallotta meg, ám a népszavazást követelő aláírásgyűjtés sikere miatt, a nép döntésének megelőzésére, 1989 tavaszán a Németh-kormány felfüggesztette az építkezést. Magyar-csehszlovák tárgyalások kezdődtek a kormányok között a tervekben és a szerződésben figyelmen kívül hagyott környezeti, biztonsági és gazdaságossági kérdésekről.

A magyar tárgyalási pozíciót rontotta, hogy a csehszlovák fél 1989 szeptemberében kilátásba helyezte a bősi erőmű üzembe helyezése érdekében a Duna egyoldalú, csak csehszlovák területen megvalósuló elterelését, ha a magyar fél eláll az építkezéstől. 1992 elején meg is indult az ún. ideiglenes megoldás (a C variáns) építése a csehszlovák oldalon. A nagy erőkkel folyó építkezés miatt az Országgyűlés 1992 márciusában határozatot hozott az 1977. évi államközi szerződés felbontásáról. 1992 májusában a magyar kormány diplomáciai jegyzékben jelentette be az 1977. évi államközi szerződés egyoldalú megszüntetését, és a következmények rendezése érdekében új szerződés kötésére hívta fel a csehszlovák felet. Az “ideiglenes” megoldást a csehszlovák fél befejezte, és a Dunát 1992. október 25-én elterelte. A dunakiliti gát helyett a csehszlovák területen, Dunacsúnynál épült gát zsilipjein engednek a határfolyamba a vízből egy keveset. A duzzasztott tó magyar oldali része nem valósult meg, a tó mérete így két Velencei-tónyira csökkent. A Szap alatt tervezett létesítmények sem valósultak meg, így Nagymaroson se épült gát. A határfolyam egyoldalú elterelése miatti nemzetközi vihar csökkentésére – az Európai Unió Bizottságának szorgalmazására – a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A bíróság elé terjesztett beadványban vállalták a majdani ítélet közös végrehajtását. A perben a csehszlovák fél jogörököse az 1993. január 1-jén megalakult Szlovákia lett. 1995 áprilisában a kormányok megállapodtak arról, hogy a hágai eljárás folyamán a Duna-mederbe a víz 20 százalékát engedik. A bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítéletet, melyben mindkét felet elmarasztalta különféle jogsértésekért.

Az ítélet szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet.

A nagymarosi erőmű megépítésének kötelezettségét a bíróság levette a vállunkról, mert a bősi erőmű csúcsra járatását elvetették. Az ítélet a végrehajtásra vonatkozóan részletes iránymutatással is szolgál. A határfolyóba engedett víz mennyiségének legalább az ún. ökológiai minimumot (40 százalék) el kell érnie, mert a Szigetköz (és a Csallóköz) természeti értékei legalább részleges fennmaradásának ez a vízmennyiség a záloga. A kártérítés kérdésében a bírók a nullszaldós elszámolást szorgalmazták. Az ítélet után kezdődő tárgyalásokon a magyar delegáció nem élt az ítélet számunkra kedvező lehetőségeivel, és 1998 februárjában a nagymarosi erőmű felépítését is tartalmazó szerződésről akart megállapodni. A terv ellen ismét hatalmas tüntetésen tiltakoztak az emberek, csakúgy, mint tíz évvel korábban.
A nagymarosi gát felépítését is tartalmazó tervet az 1998 nyarán hivatalba lépő Orbán-kormány visszavonta. Akkor még senki sem gondolta, hogy huszonnégy év is kevés lesz a megállapodáshoz. Holott csak az ítélet végrehajtásától várhatjuk, hogy a huszonkilenc éve tartó ideiglenes állapot megszűnjön, és a két ország javítson a rossz emlékű múlt hibáin.

kiszáradó Szigetköz kép: Bárdos Deák Péter

2010 óta már tárgyalások sem folynak a hágai ítélet végrehajtásáról.

Bizonyos, hogy sem az építők, sem az építkezés ellen tiltakozók nem fogják megérni a bős-nagymarosi ügy végét. De lesz vége, mert a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletének végrehajtása nemzetközi kötelezettség. Igaz, határidő nincs.

A bős-nagymarosi ügy veszteségszámlája hatalmas. Vannak számokban nem, vagy csak nagyon nehezen meghatározható veszteségeink, elsősorban a Duna, a Szigetköz és a Csallóköz természeti értékeit ért károk. De vannak számok is. A szlovák fél az elmúlt huszonkilenc évben 1500 milliárd köbméter vizet terelt jogellenesen a bősi erőműre. A nyolcvanas évek közepén fölvett hiteleket a központi költségvetés 1995-2006 között már törlesztette, azaz a bős-nagymarosi számlát a magyar adófizetők állták.. A végösszeg mai áron közel 600 milliárd forint, melynek 90 százaléka az 1989-ig tartó építkezés fedezete.

Nyitókép: Duna apasztás Szigetköz Krizsán Csaba MTI

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek