A rovat kizárólagos támogatója

Ma lenne 85. éves Karátson Gábor Kossuth-díjas festőművész, író, környezetvédő (1935-2015). Egyfajta személyes emlékezés gyanánt a fia készített összeállítást apja életéről, művészetéről, illetve a nevét viselő, 2017-ben megnyílt Lakásgyűjteményről.

Képről képre – Karátson Gábor és egy elfelejtett műfaj

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, május 21-én született az újabb kori magyar képzőművészet egyik legsokoldalúbb mestere, Karátson Gábor (1935–2015). Talán nem is találunk mai művészetünkben hozzá fogható alkotót, aki szépíróként és művészeti íróként, műfordítóként, orientalistaként, festőként és illusztrátorként egyaránt olyan jelentős életművel rendelkezne, mint ő. Sőt, Karátson a rendszerváltás körüli években még a környezetvédelmi mozgalmaknak is meghatározó személyisége volt, s ha már a politikai aktivitásról beszélünk, ne hagyjuk szó nélkül, hogy forradalmi tevékenysége miatt 1957-ben még börtönbe is került.

A technikai megvalósítás unokaöcsém, Karátson Bálint érdeme, a háttérben én zongorázom: Beethoven Op. 27. „Holdfény” szonátája, 2 rész; Chopin Op. 55. No. 2. noktürnje; és Fazil Say Kumru No. 2 balladája hangzik el. (A felvétel természetesen amatőr, a zongora viszont a Kawai pianínóm – érdemes fejhallgatóval hallgatni!) Fogadjátok az anyagokat szeretettel – írta Karátson Dávid FB oldalán.


Karátson Gábor a gimnáziumi éveiben költőnek és írónak készült, majd egy ideig a bölcsészkar magyar–német szakán folytatta tanulmányait, de az ötvenes évekre jellemző módon „átirányították” a jogi karra: „Folytattam költői kísérleteimet, bizonyos voltam benne, hogy jogász nem leszek. Könnyebben ment, mint hittem volna. Az 1956-os forradalomban való részvételemért először három, másodfokon másfél év börtönre ítéltek, az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizártak. Bizonyos voltam abban, hogy magyarul ezentúl csak hazudni lehet, amire nem volt semmi kedvem; szerepe lehetett ennek is abban, hogy szabadulásom után a festészet, a leonardói »néma nyelv« iránti érdeklődésem újraéledt” – írta önéletrajzában.

Karátson Gábor 1959-től kezdte meg rendszeres művészeti tanulmányait, de természetesen nem az előle politikai okokból elzárt állami felsőoktatásban, hanem művész barátainak útmutatásai alapján. Első mestereinek Major Jánost, Maurer Dórát és Keserü Ilonát tekintette, az 1960-as évektől pedig Bálint Endrével került szorosabb kapcsolatba. Karátson – bár festői életműve nem túl nagy – minden korszakában teljesen eredeti, kortársaira nem jellemző problémákat vet föl; egyaránt kísérletezik műfajokkal, anyagokkal, technikákkal. Már az 1959-től megszülető első festményein is megdöbbentően „új” látásmóddal találkozunk: portrékat fest. Külön történet lenne az 1945 utáni magyar portréfestészet alakulása, amelyet egy szinte már nem is létező, elfelejtett műfajként lehetne megírni. Nincs is késő huszadik századi modern portréművészetünk. Azok az évtizedek a szocreál, majd egy szelíd figuratív modernizmus, az absztrakt művészet elfogadtatásának és térhódításának évtizedei, a kísérletező, ironikus és kritikus neoavantgárd évtizedei. A kollektív „Én” kultuszának, a „szocialista embertípus” terméketlen kutatásának az évtizedei, a nagy megrendelők eltűnésének, s az egyénnek a nagy személyiségek példájából táplálkozó felemelkedési vágyát „individualizmus”-ként megbélyegző tudatlanság évtizedei.

És akkor, 1959-ben, mindezekről tudomást sem véve Karátson Gábor emlékművet állít barátainak, rokonainak, és az egyszeri és megismételhetetlen Embert állítja festészete középpontjába. Portrékat fest, de esze ágában sincs „típusokat” teremteni. A börtönből szabadult fiatal ember mohó örömével veszi számba barátait és ismerőseit. Elmerül és tobzódik a festői részletekben. Stílusát egy sajátos, csak rá jellemző mikrorealizmusként határozhatjuk meg: az aprólékosan kidolgozott részletek, a türelemmel és szeretettel húzott vonalak, a gondosan egymásra épített festéklapkák, az önálló mintázatokká rendeződő bekarcolások azt az érzést keltik, mintha az arc, az ember arca ebből az absztrakt univerzumból születne és formálódna meg. Karátson festészete a formálás szeretetéről szól; hiányzik belőle minden üres rutin és manír, és mindig ott érződik benne egy sajátos irónia is. A „fiatal oceanográfus” portréjában nem érdemes egy magyar óceánkutató arcvonásait keresgélnünk. Ez a fiatalember, a művész barátja, fizikushallgató volt az egyetemen. Vágya az volt, hogy oceanográfus legyen, de végül teljes pályamódosítást hajtott végre, majd Párizsba távozott. A kép varázslatos címe azonban újra és újra meglódítja fantáziánkat. Új dimenziókat ad a képnek, az óceánok végtelen tereit idézi elénk – pedig csak Budapesten járunk, az ötvenhat utáni konszolidáció szűk levegőjű világában.

Karátson Gábor: Fiatal oceanográfus, 1960 olaj, farostlemez, 52 × 40 cm Magyar Nemzeti Galéria

Szöveg: Bellák Gábor
Nyitókép: Karátson Gábor portré Fotó: Czimbal Gyula MTI

Karátson Gábor környezetvédelmi munkásságáról a halálakor emlékeztünk meg:

Karátson Gábor, a Védegylet egykori alapító elnöke nincs többé. Kisgyerekként, valamikor a hetvenes évek végén találkoztam először a nevével: szerzője volt egy Leonardo-életrajznak. Kossuth-díjas festőművész, író, filozófus… – írják most szárazon a nekrológok, pedig Gábor nemcsak megjelenésében emlékeztetett a legendás Leonardo-arcmásra. Valójában polihisztor volt – az egyetlen, akit ismerhettem. S nem utolsósorban:ősforrás mindenkinek, akit a Kárpát-medencében magával ragadott a politikai ökológia. A kilencvenes évek elején a Szerb utcai Egyetemi Színpad szellemi paradicsomában találkozhattam vele először személyesen. Lányi Andrással oda telepítették át szabadegyetemüket, a “Fideszről” éppen akkor “Ligetre” váltó Akadémiát. Lobogó hajjal és nem kevésbé lobogó tekintettel magyarázott Lao-Ceről. Később ugyanígy, az induló humánökológia-kurzuson a természetért, a jövő nemzedékekért, a teremtett világért való felelősségről a keleti filozófiákban. Azt hiszem egyetlen ötöst őrzök is tőle. ’98 februárjában úgy tűnt, feltámad a Dunaszaurusz. Gábor vezényletével összeállt a Duna Charta, s február utolsó napján ott menetelt a tömeg élén a Kossuth térre. Amikor két évvel később a Tisza vízgyűjtő területe megkapta az első -és csak reménykedni tudunk, hogy az utolsó – nagy ciánszennyezést, a pusztulást látva, “erős felindulásból”, Lányi Andrással közösen megalapították a Védegyletet. Kettőjük nélkül ma nem létezne ökológiai politika Magyarországon, s szerencsések lehetünk mindannyian, akik tanítómestereinknek tudhattuk mindkettőjüket.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek