A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: nol.hu

A jelenleg Budapesten zajló limnológiai világkongresszus programfüzetének címlapképén hatalmas busák ugrálnak a vízből jó magasra. Mintha forrna a víz körülöttük. S bár valamelyik dokumentumcsatornán láttam már ilyet az egyik észak-amerikai folyón, nem gondoltam volna, hogy ilyen nálunk is megesik.

Pedig ha valaki ellátogat a Zalához vagy valamelyik Kis-Balaton körüli befolyóhoz, és rácsap a vízre, elképzelhető, hogy két-három méteres magasságra repülnek ki a többkilós halak – mondja Bíró Péter akadémikus, az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézetének igazgatója. Ahogy a Mississippinél nyíllal vadásznak az oda is betelepített busákra, nálunk trapplövőkkel kellene szövetkezniük a busa ritkításával nehezen boldoguló halászoknak – tréfálkozik a kongresszus elnöke, pedig az idegen és invazív fajok ökológiájáról is tárgyaltak a 32. világkongresszuson, melynek 1930-ban egyszer már otthont adott hazánk – akkor a főváros és Debrecen volt a helyszín.

A limnológia az édesvizek tudománya és a magyar kutatók eredményei egy területen különösen látványosan segítettek a vízminőség javulásában. Ez pedig a Balaton, melynek hetvenes és nyolcvanas évekbeli, vízminőségromlással járó eutrofizációját, tápanyagban való feldúsulását alapos kutatással derítették fel, és rájöttek, hogy a jelenségért a környékből a tóba jutó foszfor a bűnös. A felismerést tettek és beruházások követték, amitől a kilencvenes évek közepétől a Balaton látványos javulásnak indult.  Persze nem csak tavakat kell néha „meggyógyítani”. A konferencia plenáris nyitóelőadásán Robert J. Naiman, a Washington Egyetem professzora az emberi hatásokkal kizsákmányolt folyók helyreállításával foglalkozott. Mint a világban kutatóként és szakértőként sokfelé megfordult tudós lapunknak elmondta, az egyes földrészeken eltérően tekintenek a folyóvizekre. Észak-Amerikában és jórészt Európában élhető ökológiai rendszerként, amelytől ugyanakkor elvárják, hogy kiszolgálja a gazdaságot is.

Teljesen más a helyzet Afrikában, ahol a helyiek szerint a folyó mentén élő vadállatoknak is ugyanolyan joguk van a vízhez, mint az embereknek. A természetközeli hozzáállás miatt ott sokkal könnyebb is a folyók restaurációja, persze, ha megvan hozzá a pénz. A gazdasági előnyök és a környezet kapcsolatának jó példájaként is dél-afrikai esetet említett. Egy nemzeti parkban a tízéves szárazság miatt a folyó majdnem kiszáradt, az állatok egy kisebb vízfoltnál tülekedtek, ám félő volt, hogy ez is kiszárad, ami vízilovak, elefántok pusztulásával járt volna. Ám a környező földek tulajdonosai maguktól lemondtak folyó menti birtokaik beültetéséről és növényeik öntözéséről. Így a víz kitartott az esőzések megindulásáig, és az állatvilág megmenekült.

A másik végletet Naiman professzor szerint azok a japán, dél-koreai és kínai duzzasztók jelentik, ahol mérnöki pontossággal megtervezett betongyűjtőkben folyik a víz, és esély sincs ezeknek a vízfolyásoknak a restaurációjára.

Persze nem csak rossz duzzasztógát létezik. Vannak olyanok is, amelyek – igaz, roppant összegekért – csupán minimális ökológiai zavarokat okoznak, s nemcsak a halak, de még a folyó hordaléka is átjut rajtuk, ahogy egy oldalcsatornán a hajók is. Az utóbbi időben egyre több vízi erőművet alakítottak át környezetbarát módon. A végig belépcsőzött észak-amerikai Columbia folyónál is sikerült elérni, hogy a folyó a duzzasztóknál az év meghatározott szakaszában megfelelő hőmérsékletű legyen, hogy a lazacoknak elfogadható közlekedési útvonalat nyújtson, s hogy azok az ívóhelyek felé vándorolva elegendő számban átjussanak a gátakon. A Columbia folyó helyreállítását az is segítette, hogy az erőművek eladott áramából befolyt pénz bizonyos százalékát visszajuttatták e célra. Volt olyan is, amikor kisebb duzzasztógátakat el kellett távolítani a halak érdekében. A helyi közösségekkel azonban mindig megvitatták a tervezett változtatások előnyeit, így az esetleges ellenállást is könnyebben sikerült leszerelni.

Amire viszont nincs még tökéletes recept, az a klímaváltozás káros hatásainak kivédése. Naiman professzor szerint az USA északnyugati hegyeiről 2030-ig eltűnik a hó, s jelenleg az 1950-es években kezdődött olvadási folyamat felénél tartunk. A csoportja által készített forgatókönyvek elég pesszimista képet festenek, mert a hideg víz mennyiségének csökkenése a lazacpopuláció pusztulásához vezethet. Ugyancsak a klímaváltozás hozható kapcsolatba Közép-Európa áradásaival, melyek a hirtelen érkező óriási csapadékmennyiség következtében alakulnak ki. Ezt a jelenséget nem lehet megelőzni, ám rugalmasabb kapacitású duzzasztók némileg segíthetnek a káros hatások mérséklésében – állítja Robert J. Naiman.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek