A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: qubit.hu

Hogy pontosan mennyi az az elég gyerek? Ez attól függ, hogy mit tekintünk a „teljes közösségnek”, a falunkat, az országot, vagy a földlakók összességét. És itt elérkeztünk az első erkölcsi dilemmához: miközben egyértelmű, hogy a Föld túlnépesedik, és ez már most is nagyon súlyos erőforrás-problémákat okoz, lehet, hogy a számunkra fontos közösségben (családban, faluban, országban) éppen a kívántnál kevesebb gyermek születik.

… a túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn, erre csak az az isteni erő volna képes, amely ezt a világot is összetartja. Ezért szükségszerűen az a városállam a legszebb, ahol a nagyság az említett mértékkel van megszabva, mert a szépség éppen a tömeg és a nagyság bizonyos fokában szokott megnyilvánulni. Így a városállam nagyságának is van egy bizonyos határa, mint minden más egyébnek: állatnak, növénynek s mindenféle eszköznek; …  (Arisztotelész: Politika, VII/4)

Amint a fenti részlet is mutatja, a népesség száma már az ókori görögöknél is kulcskérdés volt.  Arisztotelész szerint a túl sok és a túl kevés ember is probléma, a népességnek az erőforrásokkal kell arányban állnia.  Miközben a gyermekvállalás személyes morális vetületeiről beszélünk, fontos, hogy ne feledjük el: a gyermekvállalás nem színtisztán egyéni választás, hanem egyben életünk egyik legfontosabb társadalmi, közösségi cselekedete is.  Amióta csak léteznek, az emberi közösségek legalapvetőbb célja saját maguk továbbörökítése. Ezért szerintem az elsődleges kérdés nem az, hogy egy-egy párnak helyes-e gyermeket vállalnia (vagy éppen nem vállalnia). Sokkal inkább az a kérdés, hogy hogyan érhetjük el azt, hogy a teljes közösségben ne legyen se túl sok, se túl kevés gyerek.

Hogy pontosan mennyi az az elég gyerek? Ez attól függ, hogy mit tekintünk a „teljes közösségnek”, a falunkat, az országot, vagy a földlakók összességét. És itt elérkeztünk az első erkölcsi dilemmához: miközben egyértelmű, hogy a Föld túlnépesedik, és ez már most is nagyon súlyos erőforrás-problémákat okoz, lehet, hogy a számunkra fontos közösségben (családban, faluban, országban) éppen a kívántnál kevesebb gyermek születik. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk Magyarországon: egyrészt jót teszünk a Földdel azzal, hogy fokozatosan csökken a népességünk (és ezzel a fogyasztásunk), másrészt nemzeti tragédiaként éljük meg azt, hogy egyre kevesebben vagyunk.  A Föld más részein, mondjuk Angolában, fordított a helyzet: hiába szeretné a kormány, hogy kevesebb gyerek szülessen, nehezen tudja rávenni az embereket, hogy lemondjanak a családonkénti 5-6 gyerekről, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem jut elég termőföld mindenkinek.

És itt jelenik meg a második dilemma: az egyén érdekei gyakran szembekerülnek a nagyobb közösség érdekeivel. Egy angolai földművelő számára, aki az államtól nyugdíjra nem számíthat, viszont tudja, hogy sok gyermek nem éri meg a felnőttkort betegség vagy háború miatt, az ott szokásos 5-6 gyerek teljesen logikus és indokolt.  Ez akkor is így lesz, ha az angolai kormány egyébként szeretné, hogy kevesebb gyerek szülessen. Mindeközben például Magyarországon az emberek tudatában vannak annak, hogy milyen áldozatot jelent gyermeket vállalni, illetve milyen nehéz a megszületett gyerekekkel a kívánatosnak tartott életszínvonalon megélni, és ezért nem is vállalnak túl sok gyereket, még akkor se, ha egyébként problémának tartják, hogy fogy a magyar.

A helyzet tehát az, hogy sem a most fennálló nemzetalapú bolygóirányítási rendszer, sem a gazdasági rendszerünk, sem a ma élő emberek belső tudati berendezése nem tudja kezelni azt a viszonylag új helyzetet, hogy a klímaváltozás korában a fennmaradás szempontjából legfontosabb „teljes közösség” nem egy család, egy falu, vagy ország, hanem az egész emberiség.

Ettől függetlenül fel lehet tenni a kérdést, hogy mennyi gyerekünk legyen akkor, ha elfogadjuk, hogy a fenntartandó közösség nem a család, a falu vagy a nemzet, hanem az egész emberiség?  

Mivel emberek vagyunk, egyértelmű, hogy nem lehet az a célunk, hogy kihaljon az emberiség, de az is egyértelmű, hogy hogy ha egy ház, egy hajó, vagy egy bolygó megtelik, akkor vagy korlátozni kell az utasok számát, vagy egyeseknek kevesebb hely jut majd.  Ha egyúttal azt is gondoljuk, hogy minden egyes földlakónak ugyanannyi joga van a Föld erőforrásaira (és nehéz lenne más megközelítést erkölcsileg megalapozni), akkor a válasz egyszerű: minden egyes embernek annyi gyereke lehet, amennyi mellett a népesség enyhén csökken, azaz kettőnél egy kicsit kevesebb. Ha senkinek nincs több két gyereknél, akkor ez meg is valósul, hiszen lesznek olyanok is, akiknek egy gyereke van, vagy egy se.

Persze, ha elfogadjuk, hogy mindenkinek ugyanakkora darab légköri üvegházgáz „tárhely” jár, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy a már megszületett emberek kibocsátási szintjei országonként jelentős mértékben eltérnek.  Az egy főre jutó globális szén-dioxid-kibocsátás kb. 5 tonna, de míg egy amerikai átlagosan 16,5 tonnát bocsát ki, egy magyar csak 4,3-at, és egy angolai pusztán 1,3-at. Egyetlen átlagos amerikai annyira terheli a Földet, mint tizenkét és fél angolai, akkor is, ha ugyanannyi ideig élnek. (Egyébként az USA-ban a várható életkor a kétszerese az angolainak.) Nyilván nem mindegy tehát, hogy egy amerikai kisbaba megszületéséről beszélünk, vagy egy angolaiéról.  Ugyanezek a többszörös különbségek egy-egy országon belül is tapasztalhatók: egy gazdag magyar többször annyit bocsát ki, mint egy szegény magyar, hiszen sokkal többet jár repülővel, nagyobb házban lakik, több tárgya van és nagyobb autója.

És itt elérkeztünk egy fontos, de ritkán tárgyalt tételhez: a klímaváltozás elleni harcban nem a népességszabályozás a leghatékonyabb eszköz. Ennek az oka szimpla matek: a kibocsátásokat három fő tényező adja össze: a létszám, a fogyasztás szintje és a technológia jellege. Ezt fejezi ki tömören az I=P*A*T képlet (azaz Impact = Population * Affluence * Technology). A három tényezőből a legkisebb változást a népességszám mutatja: tavaly a Föld lakossága 1,07 százalékkal nőtt, és a növekedés mértéke úgy 30 éve folyamatosan csökken. Ehhez képest a globális GDP évek óta 2-3 százalékkal nő.  A megújuló technológiák pedig évek óta erőteljes növekedést mutatnak, bár egyelőre csak kis részét adják a világ teljes energiafogyasztásának.

Ebből az következik, hogy sokkal jobban lehet a kibocsátásokat befolyásolni technológiaváltással és a fogyasztási szokások átalakításával, mint a népesség szabályozásával. Arról nem is beszélve, hogy a népességnövekedés túlnyomórészt olyan afrikai államokban történik, amelyek amúgy sem elég erősek ahhoz, hogy érdemben korlátozzák állampolgáraikat a gyermekvállalásban. Ezért szinte biztosak lehetünk benne, hogy az emberiség fennmaradása a következő évtizedekben nem azon fog múlni, hogy mennyien vagyunk a Földön. Ennél sokkal sürgetőbb kérdés az, hogy milyen módon termeljük meg az energiát, illetve, hogy az már élő emberek mennyit fogyasztanak.

Mindezzel nem szeretném kisebbíteni a gyermekvállalás éghajlati hatásaival kapcsolatos személyes erkölcsi felelősségvállalás jelentőségét.

Az ilyen erkölcsi felismerések és gondolatmenetek vezetnek egy környezettudatosabb társadalomhoz. De fontos, hogy tisztában legyünk vele, a klímaváltozás elleni harc nem olyan, mint a keresztény erkölcs, amely szerint, ha én magam helyesen élek (például nem szülök gyereket), akkor enyém az üdvözülés. Sajnos a klímaváltozás világában az egyes ember felelősségvállalása kevés, a közösségnek együtt kell megtennie a megfelelő lépéseket az emberi civilizáció fennmaradása felé.  Ne csak azzal foglalkozzunk tehát, hogy mi mit teszünk a mindennapi életünkben (hogyan járunk munkába, van-e gyerekünk, felülünk-e a repülőre, stb.), hanem azzal is, hogy mit tesz az állam azért, hogy tényleg csökkenjenek a kibocsátások, azért, hogy mások is megtegyék mindazt, amit kell.

A mai magyar viszonyok között ez sok más dolog mellett azt is jelenti, hogy a népességcsökkenést nem nemzeti tragédiának kellene tekintenünk, amelyet minden lehetséges módon és költséget nem kímélve meg kell állítani, hanem természetes folyamatnak, amelyet kezelni lehet. Bár az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a népességcsökkenés komoly gazdasági problémákat jelent, létezik olyan iskola is, amely szerint ez csupán tévképzet. Ami pedig a csökkenés egzisztenciális, közérzeti oldalát illeti, ne feledjük, hogy 1980-ban egymillióval több lakosa volt Magyarországnak, mint ma, mégsem gondoljuk azt, hogy akkor mennyivel jobb volt minden.

A szerző Bart István klímaszakértő, a Klímastratégia 2050 Intézet alapítója, az Energiaklub társelnöke véleménycikke eredetileg a QUBIT-en jelent meg.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek