A rovat kizárólagos támogatója

Miközben néhány Fidesz-közeli vállalkozás politikai hátszéllel mesés vagyonokat csinál a külföldről behozott szennyvíziszapból, Budapest lassan belefullad a fővárosi szennyvíztisztítókban keletkező szennyezőanyagba.

Az egerszalóki, majd a székesfehérvári szennyvíziszap-importól szóló hírek árnyékában kis híján elsikkadt, hogy a főváros hosszú évek óta megoldatlan szennyvíziszap-problémával küzd, és a budapesti tapasztalatok az összes olyan érvet megcáfolják, amellyel a behozatalt az illetékesek indokolni próbálták.
A szennyvíziszap a tankönyvi definíció szerint a kommunális (lakossági) vagy ipari szennyvíz tisztítása során képződő szilárd vagy folyékony hulladék. Kulcselem, hogy mindenképpen hulladékról – az összetételtől függően sok esetben nehézfémeket, gyógyszermaradványokat, antibiotikumokat, kábítószerek bomlástermékeit, szerves szennyezőket stb. tartalmazó veszélyes hulladékról – van szó, amelynek behozatalát a hatályos törvények csak feldolgozási célra engedélyezik.
A feldolgozás azt jelenti, hogy a folyamat révén a piacon értékesíthető termék keletkezik a hulladékból – ez az a feltétel, amit a budapesti szennyvíziszap esetében nem sikerült teljesíteni (részben ugyanazoknak a cégeknek, amelyek a vidéki hulladékimportban is érdekeltek).
Budapest kapcsán a dilemma a legkorszerűbbnek számító, uniós támogatásból épült Dél-pesti Szennyvíztisztító Telep kapcsán merült fel a legélesebben. A csepeli üzemben évente mintegy 40-60 ezer tonna iszap keletkezik, és termelődő hulladéktól a szennyvíztisztító üzembe helyezése óta, vagyis több mint egy évtizede nem sikerül(t) megnyugtató módon megszabadulni – annak ellenére sem, hogy a feldolgozást az első években az EU is támogatta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy hulladékégetőben semmisítik meg a képződő szennyvíziszapot, ami önmagában meggyőzően demonstrálja a kihívás nagyságát: ha egy magas víztartalmú, éghető anyagokat alig tartalmazó hulladékot a legdrágább eljárással, égetéssel akarják ártalmatlanítani, annak aligha lehet egyéb racionális magyarázata, mint hogy nincs más megoldás. Az égetőmű-építést szintén uniós forrásból kívánta finanszírozni az Orbán-kormány, de egyrészt az ötlet jelentős lakossági ellenállásba ütközött a helyszínül kiszemelt Ócsán, másrészt a felkínált formában az EU sem lelkesedett az ötletért, leginkább amiatt, mert a szennyvíziszapnak túlságosan kicsi az energiatartalma, ezért hulladékkal kellene együttégetni. A szennyvíziszaphoz a saját mennyiségének ötszörösét kitevő szilárd kommunális hulladékot kellene hozzákeverni az éghetőség biztosítása érdekében.
Az uniós finanszírozással kapcsolatos aggályokat Jávor Benedek volt EP-képviselő tárta föl. Szerinte az égető 60-80 milliárd forintba kerülne, ami nagyjából a főváros éves költségvetésének harmada-negyede. A Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat 50 milliárd forint uniós támogatást igényelt a projekthez 2017 őszén, az önrész biztosításához pedig a kormány hitelt vett föl az Európai Beruházási Banktól. Jávor úgy tudja, a Bizottság komoly kifogásokat fogalmazott meg: Európában maga az égetés is nemkívánatos, ráadásul ebben az esetben még energiát sem termelne, pontosabban a lakossági szemét hozzákeverésével előállított energiát is az égető használná föl a nedves szennyvíziszap szárításához.
A brüsszeli reakciókból világosan látszott, hogy ilyen célra nem fogunk pénzt kapni az EU-tól, ezért az Orbán-kabinet – hitelfelvétel ide vagy oda – a közelmúltban szép csendben elállt a támogatási igénytől. A szennyvíziszap kérdése azonban ettől még nem oldódott meg. A képződő hulladékot a 24.hu írása alapján jelenleg a dél- és az észak-pesti szennyvíztisztító is egy Hatvan melletti lerakóra szállítja, és ott – díj ellenében – lerakja, ami jelzi, hogy a szennyvíziszap nem termék, amiért a piacon pénzt adnak, hanem hulladék, amelynek a lerakásáért fizetni kell. A lerakásos ártalmatlanítás helyi források szerint szorosan összefügghet a Hatvan városát időről időre beborító bűzfelhővel, amely miatt rendőrségi nyomozás is indult – érdekesség, hogy pontosan ugyanez a jelenség tapasztalható Székesfehérvárnak a szlovéniai szennyvíziszapot befogadó lerakóhoz közeli részén.

Vidéki próbálkozások

Ahogyan a magyar főváros a hatvani lerakással, úgy külföldi nagyvárosok is a tőlük minél távolabbi elhelyezéssel próbálnak megszabadulni a szennyvíziszaptól. Ennek a törekvésnek lett az egyik célpontja Székesfehérvár, ahová a hírek szerint több mint 50 ezer tonnányi szennyvíziszap érkezett Horvátországból és Szlovéniából. Cser-Palkovics András, a város fideszes polgármestere az első információk hatására kikelt az egyébként legalább egy éve akadálytalanul zajló hulladékimport ellen, sőt rendkívüli képviselő-testületi ülést is összehívott az ügyben, közben azonban látható igyekezettel próbál egyensúlyozni a vizsgálatot, illetve az iszap haladéktalan eltávolítását követelő ellenzéki vélemények, valamint az iszapot átvevő fehérvári cég érdekei között, eljutva addig a mintavétel és analízis híján légből kapottnak tűnő állításig, hogy a lerakott szennyvíziszap nem veszélyes. Fehérváron egyébként a hivatalos álláspont szerint talajjavító anyagot állítanak elő a szennyvízből – ez az a „termék”, amelyre nincs valódi piaci kereslet (ráadásul a jellegéről is megoszlanak a vélemények: a földdel kevert szennyvíziszap a szakértők szerint nem más, mint a hulladék hígítása, amit a törvény tilt).

Nem kevésbé ellentmondásos az egerszalóki történet sem, ahol egy szintén erősen beágyazottnak tűnő cég az egerszalóki gyógyfürdő szomszédságában évi 200 ezer tonnányi, vagyis Budapest éves „termésének” a háromszorosára rúgó szennyvíziszapból kíván úgymond talajjavító anyagot készíteni. Ez az eljárás a környezetvédők szerint a lerakás törvénytelen alternatívája: addig hígítják az anyagot föld, mészpor és egyéb összetevők hozzákeverésével, amíg a szennyezőanyag-koncentrációja olyan mértékben lecsökken, hogy már „talajként” (és nem hulladékként, a szükséges díjak illetve a lerakási járulék kifizetése nélkül) rakható le.

A műveletből kiolvasható a hulladékimport üzleti modellje: az importőr pénzt kap a veszélyes anyag elszállításáért, majd addig bűvészkedik vele, amíg az „elveszíti hulladék jellegét”, így úgyszólván költségmentesen tud megválni tőle. A lerakott szennyvíziszap ugyanakkor a hígítás után is sok környezeti kockázatot rejt: nem véletlen, hogy az eljárás – ha minden fázisát annak nevezik, ami a valóságban történik – illegális. A kormány most mindenesetre a behozatali engedélyek felülvizsgálatát ígéri, arról viszont nem esett szó, mi lesz az eddig behozott importhulladékkal Székesfehérváron.

Hargitai Miklós Népszava


Magyar földnek magyar iszapot!

A Fidesz stratégiája nagyon egyszerű a hulladékgazdálkodásban is: ha szembesülsz egy nehezen megoldható szakmai kérdéssel, kreálj magadnak egy álproblémát, amit azonnal tudsz majd úgy kommunikálni, mint egy sikeres kormányzati beavatkozást.

A környezetszennyezések fajtái között erős a verseny abban, hogy mi rontja radikálisabban és gyorsabban az életminőségünket. A zaj vagy a szmog hatásairól könyvtárnyi irodalmat ismerünk. Ezek között van, ami rövidtávon is öl, van, ami középtávon tesz életképtelenné. Azt is tudjuk, hogy a magyar lakosság többsége – a tapasztalatok ellenére – elsősorban azokra a problémákra érzékeny, ami a pénztárcájának vastagságát befolyásolja. A rezsicsökkentés már legyőzte a vízközműveket és a hulladékgazdálkodást is, ezért a kormányzat nem bírja ilyen témakörökben a rendszerszintű kritikát. Részletek >>>

Nyitókép: FCSM ZRT. szennyvíztisztító telepe fotó: Sarkadi Péter greenfo.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek