Ki fogja megmenteni a világot?

Hollywoodban a szuperhősök mindig megmentik a világot, ez pipa. De ki fogja ezt megtenni itt és most? Már 50 éves ez a kérdés, és a mai napig sincsenek válaszok.

1972-ben jelent meg ugyanis a fenntarthatósági problémák első nagy, széles körben visszhangot kiváltó munkája, A növekedés határai. (Donella Meadows, Dennis Meadows, Jørgen Randers és William W. Behrens, A növekedés határai) Az ötven év alatt a veszélyek konkretizálódtak és sajnos fokozódtak. Az egyre nyomasztóbb tehetetlenségben sok szó esik a politikusok, a vállalatok, valamint az egyes emberek felelősségéről. Nem értek egyet azzal a felületes nézőponttal, hogy közös a felelősségünk. A globális klímaválság mögött ugyanis a felelősség szétkenése, elmaszatolása, és ehhez kapcsolódóan a következménynélküliség széleskörű elfogadása markánsan kirajzolódik. A klímacsúcsokon csak a celsiusokról és CO2 vállalásokról vitatkoznak, de hogy ezek teljesülése érdekében milyen gazdasági és társadalmi folyamatoknak kellene végbemenni, arról leginkább hallgatnak a politikusok. A részvevők jól tudják, hogy a multik és pénzügyi befektetők kőkeményen befolyásolják a törvényhozást, az egyén a reklámok és kormánypropagandák által összepíározott, rosszabb esetben agymosott, hiszen ő szavaz az urnánál és fogyasztási szokása szerint is. A legnagyobb cégek gyakran hamisan zöld megoldásokat kínálnak, vagy a fogyasztókra tolják át a környezeti felelősséget. A politikus, a gazdasági szereplő és a fogyasztó rövidtávon gondolkozik, a karbon emisszió vállalások pedig évtizedekre szólnak. Ezzel szemben az államfő, az állampolgár, a szülő, vagy a felelős vállalati vezető felelősséget érez és hajlandó messzebbre gondolni. Mi lehet ebből?

Cikkem véleménycikk, amelyben benne van az utóbbi 30 évem tapasztalata, érzései, vágya, hite és félelme. Írom jogászként, környezet- és hidrotechnológusként, hulladékgazdálkodási szakemberként, cégvezetőként, választópolgárként, apaként, laikusként, szakemberként, pesszimistaként, realistaként, optimistaként egyszerre.  Cikkem célja piszkálni a legnagyobb globális fenyegetés árnyékából nézve túlságosan puha hozzáállásunkat. A „jól bevált”-, egyben a végzetünket okozó neoliberalizmus dogmái szerint felettébb arcátlan-, máskor a világ mai rendje szerint naivnak tűnő elképzeléseket fogalmazok meg. Sarkítok és túlzok, provokálok, bizonyos negatív hatásokat, szereplőket felnagyítok. Meggyőződésem ugyanis, hogy a paradigmaváltás érdekében a fenntarthatósági diskurzust is új szintre kell emelnünk. Mernünk kell a jelenen túl gondolni, és döngetnünk kell a rendszer ma még bevehetetlennek hitt bástyáit.

1. A lelketlenek

Elsőként veszem, hogy kik nem fogják megmenteni a világot. A tovább lepéshez ugyanis szükséges meglátnunk azokat a lelkiismeret-furdalás nélkül ténykedő szereplőket, amelyek, vagy akik jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ide jutottunk, illetve önnön adottságaikból eredően csak gátolni tudják a változást. Most nem jóról és rosszról beszélek, hanem arról, hogy ilyenek, és önszántukból nem fognak megváltozni. Cikkemben három ilyen meghatározó szereplőről fogok írni, akik beilleszthetők a gazdasági—társadalmi – politikai hármas kontextusba. Bizonyos cégekről, a szociopatás viselkedésű vezetőkről, illetve a kínai államvezetésről. Aktuálisan, fedésben az iméntiekkel szükséges megemlítenem a háborútól vissza nem riadó orosz sérelmi és érdekpolitikát, amely évtizedekre visszahozhatja nekünk a (hideg)háborút, a kelet-nyugati szembenállást, elterelve a politikai fókuszt a jövőnket leginkább veszélyeztető globális kérdésről.

Korlátolt felelősségű, avagy korlátlanul felelőtlen cégek

A különféle gazdasági társaságok tagoktól elhatárolt felelősségének megjelenése és a jogi személyek önálló entitásként való kezelése a korai kapitalizmus idejére vezethető vissza. Eredeti célja az volt, hogy bátorítsa a magánszemélyeket a gazdasági életben való szerepvállalásra. Az általános alapvetés szerint a tagok csak a társaságba bevitt vagyonukkal felelnek, legyen szó részvénytársaságról, vagy egyéb korlátolt felelősségű egyéb formákról (Kft, GmbH, Ltd, stb.). A pofonokat az önálló jogi személyként létrehozott társaság adja és kapja a piac küzdőterén. Nem kell félnie, lelkiznie a tulajdonosoknak, a részvényeseknek, nem ők mennek harcba és személyes vagyonukat sem kockáztatják. A cégvezetők pedig sokkal bátrabban vállalnak kockázatot, netán szemrebbenés nélkül tesznek meg olyan dolgokat, amelyeket magánszemélyként nem mernének, nem tennének. A részvénypiac bűvös mágiája pedig csak olaj a tűzre, ahol a részvényesi pozíció még megosztottabb, még közvetettebb, még arctalanabb, de eközben maga a cég a napi indexeken keresztül mindennél transzparensebb. A menedzsereket a napi árfolyamok és a negyedéves jelentések szorítása – hiúságból vagy félelemből – a nyereség növelése, vagy a veszteségek elrejtése felé tereli. Így előfordulhat, hogy ezek a vezetők a társaságot pajzsként vagy lepelként használva lelkiismeret-furdalás nélkül ténykednek, okoznak kárt más társaságoknak, személyeknek, zsákmányolnak ki védteleneket, de hasonlóan kiszolgáltatott nekik a jogi személyiség nélkül létező-, de egyben a legkomplexebb szerveződés, maga az ökoszisztémánk. Érdekükben a szakszervezetek sem fognak fellépni.

Az egyén szabadságjogai a klasszikus társadalmi fejlődésen átment nemzetek jogrendjében pontosan szabályozottak. 1789-től úgy mondjuk leggyakrabban, hogy a mindent szabad, ami másnak nem árt. Noha a tudomány jelenlegi állásán pontosan tudjuk, hogy bizonyos iparágak, cégek, illetve a mögötte ténykedő menedzserek döntései komolyan ártanak nem csupán egyes embereknek, de gyakorlatilag minden élő szervezetnek, mégis a jogi entitások korlátozott felelőssége-, a vállalkozás szabadsága a mai napig biztosítja a környezetet-, az emberi egészséget jelentősen károsító cégek számára, hogy tevékenységüket változatlan formában, esetleg a kényesebb kibocsátásokat a perifériára kiszervezve gyakorolják tovább. Mivel a természeti elem pusztulása és hangtalan szenvedése, vagy az egészség romlása nem mindig látványos, nem mindig közvetlen – különösen, ha az például a légkör üvegházhatású gázzal való megtöltését, vagy bizonyos élő szervezetekbe kerülő vegyi anyagok évtizedes hatásmechanizmusát jelenti – ezért a valódi felelősség kérdése fel sem merül, netán a „szennyező fizet” elvvé degradálódik, vagy mint egy modern búcsúcédulával, egy „chipsadó” megfizetésével megbocsátás nyerhető. Az igazi korlátlanul felelőtlen cégek a korlátolt felelősséget kihasználva hatalmasra nőhetnek. Akkor azután nem egyszer a too big to fail (túl kockázatos a gazdaságra nézve a bukásuk) elv mentén gyakorlatilag érinthetetlenek. Már pedig a józanész éppen az ilyen megregulázhatatlan, mindenek felett álló, önmagukért létező gazdasági monstrumok létrejöttének megakadályozását-, vagy akár feldarabolását kívánná meg. A monopolisztikus szereplők, miután rászoktatatták a világot nem egyszer fenntarthatatlan termékeikre, vagy meghatározó részesedést szereztek egy piacon, előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ők csupán azt gyártják, szolgáltatják, amire a fogyasztónak, az iparnak, mezőgazdaságnak igénye van. Pedig fel kell ismernünk, hogy ennek a rendszernek az is a sajátja, furcsa lényege, hogy a kínálat fogja létrehozni a keresletet. [Gödri Bulcsú, Squid Game podcast]  A jól kitalált, vagy csupán jobban marketingelt termékre rá lehet szoktatni a fogyasztót. És ehhez manapság minden nagyobb szereplőnek már ott a zöld- vagy zöldre festési marketingje a fogyasztó lelkiismeretének megnyugtatása céljából. Mert aki lelketlen pontosan tudja – még akkor is, ha maga nem is érzi – hogy a lelkiismeret hogyan működik.

A szociopaták

A wikipédia szócikke szerint a szociopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulál és kihasznál, úgy, ahogy az emberek többsége egy csavarhúzót vagy egy papírzsebkendőt használ. A szociopata gyakran agresszív, nem érez empátiát (bár megjátszhatja), szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt. Ez a leírás némileg rímel a korlátlanul felelőtlen cégekről fentebb írtakra. Miért lehet ez? A szociopatás viselkedésű egyének érvényesülésének meglehetősen jó táptalaja a fent leírt céges környezet, illetve a modern politikai tér. Természetesen jócskán hozhatunk példákat régről, a történelmet korábban is gyakorta olyan karakterek írták, akik lelketlen szociopaták, vagy pszichopaták voltak, és ezen lényegüknél fogva jutottak hatalomra, majd alakították a történelmet. Mégis az egyéni szabadságjogok térnyerése, az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” látszólagos demokráciája biztosítja a legnagyobb lehetőséget a szociopaták számára. A pártpolitikai harc mocskos küzdőterénél-, vagy a céghierarchián belüli érvényesülés piszkos játszmáinál a gátlásokkal nem rendelkező manipulátorok számára jobb versenypályát nem is képzelhetnénk. Minél nagyobb egy cég, minél magasabb a politikai hatalom, annál hosszabb a felfelé vezető versenypálya, ahol bizony egy lelkiismerettel, kétségekkel rendelkező aspiráns ki fog hullani. Gondolkozzunk el egy olyan világ esélyeiről, ahol a politikai vezetők, és a meghatározó multi cégek irányítói között hemzsegnek a nárcisztikus, egoista, lelketlennek született-, lelketlenné vált-, mások érdekeivel-, így az emberiség jövőjével egyáltalán nem törődő-, a globális környezeti kihívást valójában nem is értő karakterek. Találunk a legmagasabb pozíciókban ilyen személyeket épp úgy itthon, keletre, nyugaton, és egyáltalán nem kell a múltban keresgélni, a memóriánkat erőltetni. Hihetünk-e ígéreteiknek, bízhatunk –e unokáink érdekében történő cselekvésükben?

Kínai államszervezet

Az orosz agresszió árnyékában különösen nem gondolom, hogy Kína lenne az egyetlen lelketlenre kiépített államszervezet. Kína hatása azonban olyan nagy, befolyása oly mértékű – és villámgyorsan növekszik szerte a világon – hogy jövőnket minden téren meghatározza. Fontos kiemelnünk államszervezeti stabilitását. Másutt kormányok, pártok jönnek-mennek, politika és gazdaság viszonya egymásra utalt. A kínai pártvezetés azonban vasmarokkal irányítja, fogja nem csupán a politikai rendszert, de az egész társadalmat és gazdaságot. [Rácz Gábor Ázsia szakértő, kutató, Világ urai podcast] Ebben semmilyen változás nem várható reális időtávlaton belül, függetlenül attól, hogy ki éppen az aktuális főtitkár. A kínai államkapitalizmus orwelli és machiavelli világ egyben. A technológia legmagasabb szintje áll rendelkezésre az egyének és a cégek megfigyelésére, kontrollálására és a szükséges, gyors beavatkozásra. A belső politikai fegyelem érdekében létrehozott maximális hatékonyságú gépezet tartja fent önmagát, amely félelmes és egyben pragmatikus. Úgy látom, hogy a kínai vezetés csupán azért mutat bizonyos helyzetekben mégis emberi arcot kifelé, hogy gazdasági befolyását növelhesse. Ez az ő kaméleon arca. Gazdaságpolitikai terjeszkedése során ügyelnie kell imázsára, ilyenkor politikailag és ideológiailag semleges szereplőként terjeszkedik világszerte. Gazdasági befolyása rendkívüli a fejlődő világban, és gyorsan, rugalmasan tölti ki a teret, ahol az USA vagy az EU pozíciót veszít. A koronavírus járvány forrásaként sokat vesztett, most próbál javítani renoméján. A glasgow-i klímacsúcsra tett vállalásait inkább érzem egy puhatolódzva terjeszkedő polip lélektani taktikázásának, mintsem valódi elhatározásnak. Természetesen ahol az üzleti és környezeti szempontok metszik egymást, ott számíthatunk rá, így diktálja a tempót az elektromos autózás, vagy a napelemek gyártása terén. Egy ilyen gondolkodású rendszertől – és vezetőitől – azonban nem szabad valódi elköteleződést várni klímakérdésben, vagy bármilyen paradigmaváltás lehetőségében. Úgy gondolom, nem hihetünk Kína őszinte mosolyában.

2. Az új paradigma eljövetele

Miután pesszimistán magunkba roskadtunk, hogy a világ körülöttünk menthetetlenül romlott, szedjük össze a változás lehetséges csíráit. Pontosabban a csírák már megvannak, a sarjadásukat kell segítenünk.  A felmelegedő világ esélyeit boncolgató fenntarthatósági fórumokon a háttérben meghúzódó-, de mindig megválaszolatlan kérdés, hogy vajon az egyéni cselekvéseknek kell-e elindítani a folyamatot, amely majd a választói akaraton keresztül meghozza a gazdaságpolitikai változást, vagy a cégek saját maguk felelősségének felismerése alapján-, netán inkább a politikai szabályozók nyomására lesznek hajlandók a változtatásra?

Hit az emberiségben, az emberiség új hite

Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) előrejelzései egyre borúsabbak, legszívesebben azonnal rohanna az ember a politikusokat jól megrázni az öltönyükben, tegyenek már valamit. Most utoljára éppen Glasgowban[2021. november, az ENSZ éghajlatváltozási konferenciája (COP26) a világ vezetőinek csúcstalálkozója] alkudoztak a jövőnkről. Minden évben meghallgatom a magyar fenntarthatósági csúcs előadóit is, várom a bátor, progresszív, előremutató gondolatokat. Az előadók egy része, jobbára László Ervin filozófus, globális fenntarthatóság rendszerelméleti gondolatai nyomdokain az egyéntől vezetik le változás lehetőségét. Az egyéni példamutatásnak, illetve valamiféle egyéni megvilágosodásnak adnak teret ezek a vélemények. Érveik között elhangzik, hogy a fogyasztási szokásoknak, és ezen keresztül a szavazatoknak kell a változást kikényszerítenie. Bennem ilyenkor az dübörög fel, hol van erre időnk? Vakok ezek az emberek, nem látják, hogyan darál a napi érdek? Mintha az emberiség szivattyúval termelné ki a vizet egy nagy, kiszáradó tóból, miközben néhányan – tudatosan vonatozva, használt ruhát hordva, vegetáriánusként vagy ökofarmot művelve – kanalanként hordanák vissza a vízcseppeket. Hányan fognak ma a jelen helyett a jövőre szavazni? Mennyire lesz gyors, vonzó és ragadós a példájuk?

Hogy is írta Petőfi az Apostolban? (11. rész)

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.

Igen, én is attól félek, hogy az egyéni példán keresztül a változás túlságosan lassan érik csak be. Mégis úgy gondolom, hogy a környezeti problémák mentén valamiféle új kereszténység (vagy nevezhetjük eredeti, valódi kereszténységnek), egy új reformáció szellemisége fog terjedni a világban. Ahogy a hierarchikus és merev katolikus egyház egyre nehezebben talál utat a hívők felé a világ aktuális problémáin keresztül– Ferenc pápa megannyi példamutató erőfeszítése ellenére -, amilyen hatalmas kontraszt feszül a gazdasági rend értékei és keresztényi elvek között, úgy az eltartónk, a megtartónk, a megtépázott bolygónk-, de valódi célként ezen keresztül az emberiség iránti szeretet és tisztelet képezheti egy „új” keresztény szellemiség alapjait. Itt találkozhatnak a krisztusi szeretet-, az Assisi Ferenc féle egyszerűség-, a személyes vagyon háttérbe szorítása-, a természethez visszatérés- és a reformáció (mint megújulásnak) bizonyos tanai egymással. A jelenlegi fogyasztói világ értékeinek meghaladása lenne ugyanis a paradigmaváltás valódi lényege. Minél súlyosabb környezeti, társadalmi és gazdasági jelei mutatkoznak majd az éghajlatváltozásnak, annál inkább, gyorsulva terjedhet majd az új szellem. A paradigmaváltás értelmezésemben jóval több tehát, mint a szénalapú technológiák lecserélése megújulóra. Amíg a gazdaság, társadalom és politika a felhalmozásra, mohóságra, GDP növekedésre buzdít, ezeket a mintákat közvetíti, addig megmenthető –e szimpla technológiaváltással a bolygónk, a testünk és a lelkünk?

A rászoktatás

A fogyasztásra való rászoktatás valamikor a XX. század első évtizedeiben a taylori standardizálással, a sorozatgyártással, a csomagolások terjedésével, az így létrehozott tömegtermékek marketingelésével, majd brandesítésésvel vette kezdetét. Az ideális fogyasztó létrejöttéhez azonban ezek mind nem voltak elegendők, addig, amíg a világ eszmék mentén viaskodott. A XX. század szörnyűségei, terrorjai, illetve ezt követően az eszmékből, eszményekből való kiábrándulás, majd a gazdasági fellendülés kellett ahhoz, hogy a fogyasztás léphessen a jóléti világ első számú céljává és ideájává. A minden háztartásba eljutó tévé kiváló vizuális felülete lett a termékek reklámozásának. Az elfáradt lelkesülések, kiüresedett lelkek helyét remekül lehetett megtölteni a fogyasztás örömének illúziójával.  A 60-as évek utolsó nagy lázadását követő generációk igazi összetartó, mozgósító célok nélkül maradtak a fejlett világban egy kibontakozó neoliberális konjunktúra közepén. A kormányok pedig elégedetten vették tudomásul, hogy nem csupán jól pörög a GDP, de ezzel együtt a politikai feszültségek is enyhülni látszottak a hidegháború végével. Egymásra talált imígyen a politika (a jobb és bal egyaránt) és az egyre inkább globális multik, pénzügyi befektetők és szolgáltatók irányította gazdaság. Mindezen trendek közvetítője a magát igen előkelő szakmaként pozícionáló marketing. A mérhetetlen egyéni vagyonok létrejöttének és a gazdasági gömböc túlhízásának az évtizedei ezek, amelyek a jelenlegi klíma- és környezeti problémáinkat és mozgásterünket oly nyomasztóan meghatározzák. A jövőnkkel fizettünk a jelenért. Ebbe a talmi csillogásba nyitottak bele az összeroskadó szocialista rezsimek, ahol a semmiből kinövő plázák, az új, menő cuccok elérhetősége, a kereskedelmi tévék szellemisége pillanatok alatt maguk alá gyűrték a fiatal generációkat. Most itt tartunk, a covidban is hajszolva-, ha kell pénznyomdával segítve a gazdaságot. Sokan tudjuk már, hogy fogynunk kellene, de félünk a fájdalmas következményektől. Az evésre rászoktatott kövér ember először a technológia vagy az orvostudomány csodáitól várja a megváltást. Zsírleszívás, fogyasztó kapszula vagy egyéb csodaszerek, bármi, csak fájdalom nélkül. Nem fog működni. A zabálás elhagyása és az új életmód kialakítása iszonyúan nehéz, de nem lehet megúszni. Ehhez azonban a fejben a döntésnek meg kell születnie. Most ott tartunk, hogy majd foglalkozunk vele holnapután. Inkább mindenki vállal ma karbonsemlegességet 2050-re – „hol leszek én már akkor” problémakerülő álszentségével, inkább minden politikus megsimogatja Greta Thunberg hajacskáját, csak ne kelljen a kényelmetlen kérdésről őszintén beszélni.

Az átszoktatás

Az átszoktatásban azért tudok hinni, mert a rászoktatás hatékonyan működött. Ha az emberekből a propaganda segítségével lehet befolyásolt fogyasztót és szavazót csinálni, akkor gyakorlatilag hasonló módon hasznos-, és környezetileg fenntartható dolgokat is vonzóvá, trendivé lehetne tenni számukra. Így működünk. Önmagában nem a fogyasztást, a fogyasztásra fordított időt kellene csökkenteni, hanem másfajta fogyasztásra kell rászoktatni az emberiség nagyobb ökolábnyomon élő rétegeit. Ezt nevezem átszoktatásnak. A szónak van valamiféle negatív csengése, ahogy az egyén tudta, akarata nélkül már megint valakik változást akarnak rajtuk keresztülvinni. Én nem akarattal szemben, hanem felvilágosításra, megértésre, oktatásra építve gondolom. Hiszen nem szeretnék bármiféle zöldfasizmust magam sem megélni. Lehet, hogy a marketingeseknek egy jobb szlogent kell kitalálniuk. Mégis a változáshoz irányok, vezetők kellenek, társadalmi támogatás, ehhez pedig nem lebutítás-, hanem felvilágosítás, és követhető, de eközben széles körben kommunikált értékrend szükséges. A társadalmilag hasznos dolgokat is el kell adni. A valódi felelős politikusok új generációinak a feladata lenne az átszoktatás folyamatának keresztülvitele. A világ gazdaságilag fejlett-, és társadalmilag érett részéről induló, majd trendként szétterjedő hatásként tudom a változást leírni. Egy több évtizedes, lassan induló, de exponenciálisan gyorsuló, fájdalomtól nem mentes folyamatként képzelem, ahol egyfelől el kell szakadni a gazdasági növekedés neoliberális eszméjétől, bizonyos világnézeteknek, igényeknek, termékeknek, hozzájuk kapcsolódó termeléseknek háttérbe kell szorulnia, egyes iparágaknak le kell áldoznia, vagy takaréklángra kell állnia. Ezzel párhuzamosan nem csupán egy tisztább gazdaságra átállás a cél, hanem ezt támogatandó egészen új fogyasztásokra, birtoklási formákra, értékekre kell az agyakat „átprogramozni” a nevelésen, értékkommunikáción keresztül az üzleti és politikai marketing megannyi, már bizonyított lehetőségét is felhasználva. A piacgazdasági keretek előnyeként tudom értelmezni az abban működő szereplők rugalmasságát. Példaként említhetem, ahogy pillanatok alatt fordult az autóipar az elektromos meghajtás felé – hozzáteszem, annak valódi létjogosultsága, érdemi fenntarthatósági vizsgálata nélkül – a különféle szabályozók, ösztönzők és versenytársak hatására. De ugyanilyen rugalmasan keresik az utat az olajhatalmasságok is a megújuló energiák felé. Üzletet tehát bármiből lehet csinálni, a gondolkodások hajlíthatók, fordíthatók, új technológiákra pedig igencsak szükség lesz. Az új irányok újfajta lendületet hozhatnak gazdaságnak. Emellett a megérdemelt helyükre kerülnének a valódi értékek, mint az egészség megőrzése, az ehhez tartozó sportolási, szabadidős fogyasztásokkal. Miért ne lehetne a 21. századra végre vonzó a kultúra fogyasztása, a művészetekkel, a tudománnyal való ismerkedés, a képzések, a tanulás megannyi fajtája? Lehetne divat széles társadalmi rétegekben az egészséges táplálkozás és a helyi termékek fogyasztása. Lehetne trendi a birtoklás helyett a bérlés és megosztás, mások támogatása, segítése, a gondoskodás, hiszen ezek valóban örömteli dolgok. Valahol itt kerülhetnének közel egymáshoz a keresztényi és a valódi szociáldemokrata értékek (a piacgazdaságon belüli szociáldemokráciáról beszélek). Ezek a mai felfogásunkban épp egymással átlósan helyezkednek el, de szerintem mégis egy tőről fakadnak és összetartozóak. Mi lenne, ha nem az autóinkkal veretnénk, hanem, hogy kinek nincs autója? Igen, nehéz ma még elképzelni. Nyilván hosszan lehetne sorolni, hogy milyen rengeteg gátja van a valódi változásnak, már az induló akarattól-, a hatalmi pozícióktól kezdődően egészen a jóléti társadalmakat is egyre jobban leuraló-, mérhetetlenül megosztó, de a gazdasági és környezeti kérdésekben semmilyen újat nem mutató populista nézetekig. Nincs kétségem, hogy a globális problémák halmozódása fogja a változást valamilyen irányba kikényszeríteni. Dolgunk az, hogy az egyre növekvő feszültségek ne egy 1984 [G. Orwell: 1984, eredeti kiadás 1949] felé taszítsanak bennünket, amelyre sajnos az ukrajnai háború kirobbanásával szintén megvan az esély. Az orosz agresszió elleni egységes fellépés viszont éppen arra ad reményteli példát számomra, hogy a világ jelentős része egy fontos ügyben végre képes közösen cselekedni, még saját gazdasági komfortzónáját is feladva. Mintha már nem minden elvet írna felül a gazdasági ráció és a lobbyérdek. Az erkölcsi értékek, a szolidaritás ilyen mértékű kinyilvánítása pedig olyan nyomást tud széles körben kifejteni, ahol meglehetősen kellemetlen lesz a kívül maradóknak a lelketlen „sztrájktörő” szerepének a felvállalása. Hasonló részvételi és érzelmi tendenciákat várok a fenntarthatósági kérdések első nagy átbillenése során is.

Az átszoktatás keretei

A tapasztalatom alapján a valódi kiútkeresők jelentős része egyetért abban, hogy emberiséget megmentő paradigmaváltás nem lehet más, mint a neoliberális gazdasági értékrend meghaladása. A felettünk lebegő globális katasztrófának ugyanis a légkörbe kerülő szén nem oka, csak okozata. Az okot a fogyasztás vallássá emelésében, a GDP mutatók és a növekedés erőltetésében, a gazdagok és multik arcátlan térnyerésében, és az előbbi trendeket támogató kétpólusú demokráciák klónozásában kell keresnünk. Azt gondolom, hogy azon nem lehet vitatkozni, hogy akár az USA-ban, akár itthon, vagy szerte a centrumokban és félperifériákon a jobb- és baloldal, republikánus és demokrata csak a nevében különbözik, ha gazdaságpolitikájukról van szó. A gazdaság neoliberális működése-, a nagyon gazdagok és multik status quojának fenntartása mindkét oldal alapvetése, ilyen értelemben nem is „kettek”, hanem egyek. Választási hadviselésük kisebb részben szól egymásról, sokkal inkább gazdaságpolitikájukat támadó új erő megerősödésének megakadályozásáról, és a valódi fordulat, a paradigmaváltás megúszásáról. Ahhoz, hogy a választóknak legyen egyáltalán lehetősége a környezeti és társadalmi bajainkat okozó rendszerrel szemben szavazni, egy új értékrendű gazdaságot és társadalmat egyáltalán elképzelni –vagyis az átszoktatásnak lehetőséget adni – ahhoz először ezeknek az új, vagy harmadik erőknek a megerősödését kell segítenünk. Ők repeszthetik meg a jelenlegi rend bástyáit. A választói voksokon felemelkedő felelős politikusoknak, államfőknek kell hatalmat biztosítani. Azt gondolom továbbá, hogy nem csupán fontos lenne meghatározni mindenütt a hatalomgyakorlás maximális idejét – amely hatalom gyakorlása igencsak próbára teszi még a szilárd jellemeket is – de már a hatalomba való belépés-, a politikai pálya gyakorlásának a feltételeként szükséges a pszichopátiai szűrés bevezetése valamennyiünk érdekében. Nem véletlen vannak két ciklusos korlátozások több demokráciában. Egy 2*4 éves ciklus alatt valódi változásokat lehet elérni, komoly programokat lehet végigvinni, de amelynek végére könnyen kialakulhat egyfajta elszigetelődés, és elhatalmasodhat a vezetőben a csalhatatlanság érzése. Hasonló módon fontosnak tartom, hogy komoly méretű gazdasági vállalkozás vezetője se lehessen szociopata vagy pszichopata személyiség.

Sokszor érzem azt, hogy valójában nem a részvényesek, a cégtulajdonosok elvárása a profit ilyen mértékű maximalizálása, hanem egyszerűen jó döntésnek tűnik, a határozott (gátlástalan) személyiségű, valójában szociopata menedzserek kinevezése, aztán a tulajdonosok, befektetők már nem foglalkoznak vele, hogy a zsebükbe kerülő pénzt milyen körülmények között termelték meg. Gondolkoznunk kell a gazdasági társaságok – mint önálló jogi személyek – jövőbeni helyéről, szerepéről is. A társasági jogi keretek még mindig egy vadkapitalista, terjeszkedő világ értékei szerint vannak felállítva, mintha kiaknázatlan szabad területeket kellene uralmunk alá hajtani a prérin, ezért maximálva a mindenféle vállalkozás szabadságát és védelmét. Pedig már régen épp fordítva-, a bolygót és a társadalmat kell védeni a cégektől. Egyes multik entitása olyan nagy, olyan önálló és oly mértékben elszakadt az őket irányítók, a tulajdonosok, menedzserek és dolgozók személyétől, hogy feltartóztathatatlan, irányíthatatlan gömböcként gyűrnek maguk alá bármit. Jelentős különbséget kell tennünk induló cégek piacra lépési lehetősége, a vállalkozások szabadsága, valamint multi cégek országokat megszégyenítő üzleti és politikai befolyása között. Nem kétséges, hogy a vállalkozás szabadságával, az egyenlőtlen erőviszonyokkal ki él-, és él vissza jelentős mértékben. Ahogy a polgári demokráciák alapvetése lett az állam és az egyház elválasztása, most éppúgy égetően szükség lenne a mindenféle kormányzatok és a multinacionális cégek, pénzügyi lobbyk egymástól való következetes szétválasztására. Amennyiben az elválasztást sikerül megvalósítani, akkor lehet a globális cégjogi kereteket átgondolni, újra szabályozni.

Meggyőződésem, hogy ha az ilyen szélsőséges viselkedésű és kontrollálhatatlan természetű természetes és jogi személyek térnyerését vissza tudjuk szorítani a politikai és az üzleti életben, akkor a jövőnket meghatározó rendszerek működése még paradigmaváltás nélkül is sokkal emberarcúbb és fenntarthatóbb lesz.

Az átszoktatás eszközei

Elsőként a marketinget említem, amely jelenleg leginkább fenntarthatatlan értékeket közvetítve kiszolgálja, táplálja gömböcöt, gátolja a változást, de eközben eszköz és lehetőség is számunkra. Úgy gondolom, hogy már azzal is sokat tennénk, ha bizonyos fajta reklámokat szűrnénk, korlátoznánk, vagy erősen adóztatnánk. Ide sorolom elsőként a fiatal generációk felé irányuló klasszikus fogyasztói és divat reklámozást, hiszen a fiatalokat kellene leginkább a másfajta értékek, fogyasztási szokások felé terelni. Ezen túlmenően számomra leginkább visszatetsző a black Friday típusú agresszív-, valamint az ünnepeket megelőző, azok szellemiségével épp szembemenő időszakos erőltetett fogyasztást, túlköltekezést, és eladósodást tápláló marketing. Hasonlóan szűkíteném a lehetőségét az „egyet fizet kettőt kap” mentalitású mennyiségi fogyasztást serkentő reklámoknak. A marketing eszközként való felhasználásának következő szintje lenne, amikor pozitívan különböztetnénk meg és támogatnánk az olyan reklámtevékenységet, amely a fent vázolt új értékrendeket népszerűsíti, tereli a fogyasztókat és cégeket a változás felé.

Ideális esetben a termékeknek és szolgáltatásoknak az ár, a minőség és környezeti lábnyomukat alapján kellene egymással versenyezniük. Utóbbi megjelenítésére tudnám elképzelni a „karbonkártya” rendszert. A „karbonkártya” elképzelésem szerint két fontos részelemből építkezne, a termékek és szolgáltatások karbon lábnyomából és a vízlábnyomából. Úgy gondolom, hogy a szakértők jelentős része egyetért, hogy ez a kettő, vagyis a felmelegedés féken tartása-, és az édesvíz problémakör egyrészt kiemelkedik, másrészt minden egyéb civilizációnkat és ökoszisztémánkat fenyegető veszéllyel összefügg. Eszerint a termékek és szolgáltatások ára mellett azok környezeti pontszáma is kötelezően megjelenne. Ez tartalmazná a fogyasztóig jutás környezeti karbon és víz lábnyomának számított pontszámát. A pontszám függne tehát nagy vonalakban az alapanyag előállítás, és a gyártás közben felhasznált anyagok előállításának üvegházhatású gáz kibocsátási és vízfelhasználási mutatóitól, a gyártás, termelés, gazdálkodás során felhasznált energiáktól, a vízfogyasztástól, valamint a logisztika karbon mutatóitól. Ilyen módon előnnyel indulnának a kereskedelmi versenyben a lokális és környezetileg fenntartható termékek. Nem csupán a termékek, hanem a szolgáltatások is versenyeznének környezeti pontszámukon keresztül. Egy belföldi üdülés pontszáma lényegesen alacsonyabb lenne, mint egy tengerentúli utazásé, ahogy az étteremben a steak pontszáma a fogyasztó orra alá dörgölné az „alapanyag” környezeti problémáját. Legalacsonyabb pontszámmal az új paradigma értékei szerinti fogyasztások működnének, a kultúrához, egészséges életmódhoz, a bérléshez és megosztáshoz kapcsolódva. Minden vásárlás során a pontszámok automatikusan rögzítésre kerülnek. A „karbonkártya” először értékrendet közvetítene, majd pedig közvetlenül alakítaná a fogyasztási szokásokat, azon keresztül pedig a cégek üzleti lehetőségét, hozzáállását, és így környezeti lábnyomukat és emissziójukat. Az első időben a pontok csak jeleznék a trendet, felkészülés időt biztosítva a fogyasztóknak és cégeknek, de idővel a pontoknak a pénztárcára és a cégek büdzséjére is hatással kell lenniük. El tudom képzelni, hogy bizonyos pontszám feletti fogyasztókat adóval sújtanának, amelyből pedig az alacsony pontszámú-, magyarul a tudatos, vagy átlag alatt fogyasztókat anyagi jóváírások illetnének meg. A rendszer egy kiegyensúlyozó szemléletet, emberléptékű gondolkodást, egy logikus értékrendet képviselne, hogy ami közel van, azt használjam, hogy lokálisan éljünk, és tevékenykedjünk, hogy a boldogságom nem annál nagyobb, minél többet vásároltam, vagy minél messzebbre utaztam. Markánsan megmutatná, hogy a világ egy lélekszámban kisebb része durván túlfogyaszt és extra magas környezeti lábnyomon él, míg sok milliárd ember jogos igénye egy magasabb fogyasztási szint elérése. A globális felmelegedés réme most arctalanul, megfoghatatlanul, kivédhetetlenül sokkol, a frászt hozzánk ránk a médiából, kvázi a tehetetlen szemlélő pozíciójában pánikoltatnak bennünket. A „karbonkártyával” zsebünkben viszont minden egyes napi fogyasztásunk mérlegelési és döntési lehetőség elé állít, így ösztönözve, terelve, szoktatva minket egy új értékrend felé, eközben megadva a „tettem valami jót” érzését, de egyben a változáshoz, az abban való hithez szükséges tömegélményt is nyújtaná, hogy sokan vagyunk. Már nem csak néhányan hordanák vissza kanállal a tóba a vizet. A fogyasztói oldal vásárlói döntései hatnának elsősorban a vállalkozásokra. Nyilván sokan próbálkoznának tevékenységük hamis zöldítésével, de a tétre menő környezeti pontverseny a konkurencia és a minősítők szemeit sokkal élesebbé tennék. Emellett ugyanilyen fontos, hogy a cégek közötti kapcsolatokban is működne a környezeti elszámolási rendszer anyagi ösztönzővel összekapcsolva. Saját példából indulva, cégünk fémhulladékkal, mint másodnyersanyaggal látja el az ipart. A reciklált hulladék karbon és víz lábnyoma lényegesen kisebb, mint ha elsődlegesen bányászott nyersanyagból gyártana az ipar. Az öntödék, acélművek, mint vevők a karbon elszámolásban ösztönözve lennének arra, hogy maximalizálják a hulladék felhasználásukat és leszorítsák az elsődleges nem megújuló nyersanyagok és a víz használatát. Cégünk pedig abban lenne érdekeltté téve, hogy olyan vállalatok, öntödék, acélművek számára adja el hulladékát, amelyek technológiai környezeti lábnyoma alacsonyabb. A CO2 kvóta kereskedelmi rendszer jó indulás, de az anyagi ösztönzőket tovább kell görgetni a piaci láncolat szereplői felé. Egy ilyen világos, kiszámítható rendszer a technológia fejlődésnek és az innovációnak önfenntartó és hatékony bázisát adná különösebb pályázati támogatások nélkül is. A karbonszámítás jelenleg önkéntes alapon már működik, de valójában csak minimális politikai akarat kellene hozzá, hogy bizonyos méret feletti cégek esetén kötelező legyen a karbon- és vízlábnyom tanúsítás. Váltsa fel a mérhető környezeti teljesítmény a cégek valós, vagy zöldre festett környezeti marketing gyakorlatát. Terítsük ki és tegyük láthatóvá a karbonkártyáinkat!

Amennyiben a felelős kormányok az értékközpontú marketinggel és a környezeti elszámolási rendszereken keresztül meghatározzák az átszoktatás irányát, akkor kell az új technológiákhoz, mint fontos eszközhöz fordulnunk. Jelenleg a folyamat éppen fordítva zajlik, kitalálunk és népszerűsítünk technológiákat, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelő cél felé visznek bennünket. A technológia jelenleg a megoldás, maga a cél, nem pedig az eszköz. Példaként ez látszik az elektromos autózás területén, ahol egy hangos, túlmarketingelt szereplő után lohol a világ esztelenül. A techguruk bizonyára jó szívvel magukra osztanák a címben feltett kérdésre a világmegmentő szerepét. De nincs jól ez így, nekik nem irányítani, hanem együttműködniük kellene. Érdemes idéznünk itt a Jevons paradoxont[10], amely szerint azok a technológiai fejlesztések, amelyek egy erőforrás kihasználásának hatékonyságát javítják, ahelyett hogy csökkentenék az erőforrás használatát, valójában növelik azt. Ezt a tendenciát a szén hatékonyabb felhasználása során érték tetten már a 19. század második felében, de sok példát hozhatunk erre a mai napig. Takarékosabb az izzó, de több helyen és többet ég, kevesebbet üzemanyagot égethetne az autó, de többet használjuk, egyre nagyobbak, nehezebbek, összetettebbek, és többet adunk el belőlük. Ezzel csak azt kívánom erősíteni, hogy a technológia fejlődés elsősorban mindig a profitot és kényelmet szolgálja, az üzleti érdekeket kiszolgálja. Megfelelő irányítás és kontroll alatt tartva, a szerepek összetévesztése nélkül tudjuk csak a valódi paradigmaváltás céljaira felhasználni.

3. Ki fogja megmenteni a világot?

A címben feltett kérdés elől úgy gondolom, nem tértem ki. Szükségünk van hiteles, elkötelezett kormányzati vezetőkre, akik szakítanak a fenntarthatatlan értékekkel, új alternatívát kínálnak a választóknak. De miért vállalkozna bárki erre a hálátlan feladatra, a regnáló gazdasági renddel-, a multikkal-, vagy a jól kifizetődő populizmussal szemben? Fontos látni, hogy jelentős szavazóbázis a fejlett világban már ilyen újfajta vezetőkre, és szemléletváltásra vár. Kényszerűen babrál a tollal négyévente néhány rossz választás lehetősége fölött. A gazdasági és társadalmi szélirány pedig változik egyre gyorsabban. Úgy látom, ha nem sikerül a politikai, társadalmi diskurzust a gazdasági-környezeti paradigmaváltás irányába elvinni, akkor a forrongó világ csak a szélsőségek felé találhat kitörést. Pedig demokratikus intézményeken keresztül, továbbra is a piacgazdaság keretein belül – de újfajta értékszemléletben – kell gondolkoznunk, a gazdasági ösztönzőket, a médiát, a marketinget, és a technológiát felhasználva. Világos üzenetet kell küldeni a fiataloknak, a fogyasztóknak és gazdasági szereplőknek, hogy milyen irányba kell haladnunk megmaradásunk érdekében, és hogy ebben a folyamatban kinek mi lesz a szerepe. Nem barkácsolni, javítani kell a mostani rendszeren, hanem változtatni. Időt és támogatást kell biztosítani a felkészülésre, az átállásra, de a változásban nem együttműködőkre idővel anyagi nyomást kell gyakorolni. A tőke meg fogja találni az üzleti lehetőségeit a technológiaváltáson keresztül az új paradigmában is, de a jogi és gazdasági kereteket úgy kell alakítanunk, hogy kontrollálhatatlan erejű és méretű üzleti szerveződések ne jöhessenek létre. A kormányok és cégek szétválasztására jelentős hangsúlyt kell helyezni.  A korlátlanul felelőtlen cégek gazdaságával, és a felelőtlen ígérgetések politikájával fel kell hagynunk. Azt hiszem ehhez leginkább a következmény nélküliség mélyen belénk ívódott mentalitását kell meghaladnunk.

Vitányi Márton, 2022. április