A rovat kizárólagos támogatója

Győzni fog a nyálka: medúzák lesznek a mélytengerek csúcsragadozói – állítja Callum Roberts tengerbiológus, a York Egyetem professzora most megjelent – The Ocean of Life – c. könyvében. A kijelentés talán megmosolyogtató, pedig nem is állunk túl messze tőle.

Az évmilliókkal ezelőtt élt számtalan teknős közül, melyek a hosszú evolúciós lánc végén a dinoszauruszokhoz vezetnek vissza, mindössze 8 faj él ma. Közülük a legnagyobb méretű csendes-óceáni kérges teknőst éppúgy a kihalás fenyegeti, mint a fehérorrú cápát, az amerikai fűrészhalat vagy a ráják néhány faját, a delfinek, cápák, bálnák száma 75%-kal esett vissza. Az utóbbi 30 évben bekövetkezett változások jelentősebbek, mint az emberi történelem során valaha. A természet javait birtokolni akaró ember végül elérte a mélytengereket is. Nem kis mértékben okolható ezért az a kizsákmányoló halászat, mely már minden óceánban elérte a 3000 láb mélységet, de vannak helyek, ahol 10 000 láb mélyen halásznak.

Egy végzős egyetemista, Loren McClenachan kutató munkája során sokatmondó fényképekre bukkant: a floridai Key West tengerpartján turisták szórakoztatását is szolgáló halászati cég által készített fotók magukért beszélnek. Az 1950-es években a horgászoknál gyakorta testesebb cápák és Góliát fűrészes sügérek kifogott példányai mellett pózolnak a turisták, 1980-ban már csak feleakkora egyedekből áll a fogás. Loren saját, 2007-ben készült fotói pedig harmad-, negyedakkora méretű halakról tanúskodnak. Mindössze 60 évről van szó!

az óceánok kirablásaaz óceánok kirablása

 

A túlhalászás azonban csak az egyike a probléma gyökerének.  Ipari és vegyi szennyező anyagok tömege jut a folyókba, tengerekbe, az üvegházgázok fokozatosan változtatják meg az óceánok kémiai tulajdonságait, csökken a vizek oxigéntartalma.

Mit hoz a jövő?

Középkori térképeken az óceánok helyén ezt a jelölést találjuk: „Ismeretlen Tengerek". Ma ugyanezt írhatnánk rájuk, de egészen más okokból.  A tengerek elsavasodása 2050-re elérheti a 150%-ot, aminek a következményeit nehéz megjósolni. A legkezdetlegesebb fitoplanktonok, melyek a tengerek táplálékláncában nagyon fontos helyet foglalnak el, az éltető oxigén fő forrásai. Ha e planktonok száma csökkenni kezd, nem lesz elegendő szerves üledék, így a mélytengeri halaknak csak egy, a felszínhez jóval közelebb lévő, keskenyebb zónában marad élettér. Az oxigénszegény helyeken halál-zónák alakulnak ki, ilyenek jellemzik például a Mississippi hatalmas deltáját is.

Azonban vannak, akiknek ez a helyzet nagyon is kedvező lesz. Ezek a medúzák, melyek kifejezetten jól szaporodnak szennyezett vizekben is, és mivel korlátlan mennyiségben tudnak táplálkozni, nagyon hamar válnak kifejlett példányokká. Csalánozó csápjaikkal félelmetes ragadozókká válnak, és azok a felnövekvő lárvák és kis halak, melyek eddig őket ették, most maguk válnak a hatalmas medúzák prédáivá. Szárazföldön ez a szerepcsere elképzelhetetlen, de a tengerekben igen.

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a zebrák és antilopok támadnak a fiatal oroszlánokra és gepárdokra. Mi lenne a Szerengetivel, ha ez bekövetkezne?

A medúzák ámokfutása akkor kezdődik majd, amikor a fogyatkozó tápanyagokkal együtt vészesen lecsökken a ragadozók egyedszáma. Viszont ez a helyzet nemcsak a vízi élőlények számára lesz nagyon kellemetlen.  A Mediterrán-tengeri üdülőhelyeken az utóbbi 20 évben valóságos medúza-rajzásról beszélhetünk: 2004-es adatok szerint a mályvaszínű csalánozók mintegy 45 ezer fürdőzőt csíptek meg csupán Monaco partjainál, orvosi kezelésre szorulva. 2007-ben ír, japán, és indiai haltenyésztők halállományaának jelentős része medúzák hordáinak halálos ölelésében végezték életüket.  De mindezzel még nincs vége: a medúzák élelem hiányában nem pusztulnak el, hanem hosszú időn át képesek „álomba merülni", jobb időkre várva. A valamikori élet kezdete a medúzákhoz hasonló zselés, nyálkás mikrobákkal, algákkal kezdődött. Úgy tűnik, efelé haladunk vissza.

Gondoltunk már valaha arra, hogy tenyésztett állataink nem a csúcsragadozók közül kerülnek ki? Nyilván nem a véletlen hozta úgy, hogy nem medvét és jaguárt nevelünk és etetünk, hanem csirkét és szarvasmarhát. Miért lenne ez másképp a tengeri vadállatok esetében? Nos, amikor a piacokon hiányoljuk a cápauszonyt és a rájahúst, nem árt, ha eszünkbe jut ez. A piacokon megvásárolható tengeri ragadozók nem a haltenyésztők minden évben „megújuló" választékából kerülnek ki.

Gyakran hallani azt a kifogást is a túlhalászás védelmében, hogy semmi sem elég az éhező szájak betömésére. Nos, egyszerű matematikával kiszámolható, hogy ez mennyire téves gondolat. Minél több halat fogunk ki, annál kevesebb szaporodóképes példányt hagyunk a vizekben, tehát idővel éppen hogy egyre fogyni fog a számuk, ahelyett, hogy hagynánk őket megnőni és szaporodni. Igen, paradoxonnak tűnik, de így van: kisebb fogás = nagyobb halállomány.

Mit tegyünk akkor?

Van egy ősi mondás, miszerint „élj úgy, mintha a mai nap lenne az első életed hátralévő részéből". Ha ezt megfogadjuk, pár évtized múlva egész máshol fogunk tartani, mint ami felé most rohanunk.

Forrás: Callum Roberts, The sorrow beneath the sea c. írása összegzése (Newsweek, 2012. máj. 12.)

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás