Az agrár- és vidékfejlesztési politikák hatása a helyi élelmiszertermelésre című kutatásában Megyesi Boldizsár, az MTA TK Szociológiai Intézet Tudományos főmunkatársa azt vizsgálta, hogy miért csökken még vidéken, falusi környezetben is a saját célra termelés annak ellenére, hogy azt a közpolitikai környezet, legalábbis szavak szintjén, támogatja.
Megyesi Boldizsár kutatása kérdőíves adatfelvétel eredményeire is támaszkodik, de emellett vidéki településeken és a fővárosban készített interjúkat olyan emberekkel, akik termelnek valamennyi élelmiszert saját fogyasztásra. Nem véletlenül nem írtam gazdálkodót; interjúalanyaim nagy része nem tartja önmagát gazdálkodónak, mivel jórészt saját célra, saját fogyasztásra termelnek, az előállított zöldséget, gyümölcsöt csak a legritkább esetben adják el, a felesleget befőzni, eltenni nem lehet, általában elajándékozzák, elcserélik a családon, szomszédságon belül- írja a kutató.
Hogyan fest fentről az önellátásra termelés helyzete ma Magyarországon?
A statisztikák és a szakirodalom szerint a hetvenes években még a magyar társadalom 45%-a dolgozott az agrárszektorban, a nyolcvanas években is 20–25% volt a mezőgazdasági népesség aránya, akiket jobbára az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek alkalmaztak, a népességnek pedig bő kétharmada végzett házkörüli termelést, így biztosítva a saját élelmiszerfogyasztási szükségletét. A saját célra termelők arányának alakulásáról nincs pontos adatunk, de feltehetően az is csökkent. Intézetünk egy másik kutatásából (Integrációs és dezintegrációs folyamatok a magyar társadalomban) tudjuk, hogy a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók aránya tíz év alatt 10 százalékponttal csökkent; különösen a kisüzemi árutermelés és a saját célra történő állattartás esett vissza (mindkettő 7–7%-kal).
Milyen háttérrel, mennyi különböző motivációval vágnak bele a gazdálkodásba a körülöttünk élők?
A kutatásunkból az is kiderült, hogy az elmúlt tíz évben ismét az alacsonyabb jövedelmű rétegek körében vált jellemzővé a saját fogyasztásra termelés; ez a rendszerváltozás idején is megfigyelhető jelenség a kétezres évek fordulóján már nem volt jellemző.
A kutatás alapján öt saját fogyasztásra termelő csoportot lehet elkülöníteni:
— A rosszul ellátott, alacsony jövedelmű falusiakat, azaz a szegényeket, de ezek még mindig nem a legszegényebb csoportok;
— A késő ötvenes, kora hatvanas, közepes jövedelmű kisvárosiakat: akik családi hagyományokat követve, a szomszédság, családtagok vélt elvárásainak kívánva megfelelni gazdálkodnak, minden évben elhagyva egy újabb darabot, mindig kicsit kevesebb baromfit tartva. A felszabaduló területet befüvesítve a városból érkező gyerekek és unokák használhatják.
Ennek egyik alcsoportja, a városi terekből kiszoruló főváros környéki települések: ők munkanélkülivé válva, vagy a bedőlt lakáshitel elől vidékre, városi közeli zártkertek egyikébe menekülve kezdtek ismét gazdálkodni kisebb-nagyobb sikerrel
— A szociális földprogramokba bevont falusiak egy részét szintén tekinthetjük saját célra termelőnek. Ez a változatos összetételű társaság végső soron az önkormányzatoktól nyert támogatásra támaszkodva állít elő jobbára zöldségféléket.
— A nagyvárosi fiatalok, az úgynevezett városi kertészek alapvetően eltérnek az előző csoportoktól mind motivációikat, mind pedig termelési céljaikat tekintve. Számukra a kertészkedés átgondolt választás, életstílus, amelyet szeretnének megmutatni a saját szűkebb közösségüknek és a társadalom többi tagjának is.
Felmerül a kérdés, hogy a támogatónak tűnő közpolitikák ellenére miért csökken mégis a saját célra termelés? Úgy tűnik, ezek nem veszik figyelembe, hogy sem társadalmilag, sem térben nem homogén csoportról van szó. Ahogy azt sem, hogy a világ megváltozott. Megszűnt vidéken és a városokban is az a támogató környezet, ami ösztönözte a saját célra termelést: ma már nincsenek téeszek és háztáji föld, nem biztosítja senki ingyenesen a szükséges szolgáltatásokat, nincsen felvásárlás (kivéve egyes szociális földprogramokat és valóban jól működő faluszövetkezeteket), ezekkel együtt pedig szűkül a tudásátadás lehetősége is. A kereskedelem átalakulása pedig megszüntette, legalábbis enyhítette a termelési kényszert: ma már jobbára minden beszerezhető a járási központokban, csak mobilitás és pénz kérdése.
