Az NNK ingyenes vizsgálatainak köszönhetően ezrek szembesültek azzal, hogy az eddig egészségesnek vélt csapvizükben a határértéket meghaladó mértékben mérhető az ólom. Megy a felelősség el- és áthárítás, miközben az érintettek nem kapnak segítséget. A paradox az, hogy legkevésbé a jelenlegi szereplők tehetnek a kialakult helyzetről, hiszen a régi vízvezeték csövek állapota miatti un. „másodlagos” szennyezők évek óta kimutathatók a felhasználóhelyen, csupán a kommunikációnak nem volt ez tárgya.
A Budapest belvárosában mért csapvíz ólomtartalma túllépte a határérték hatszorosát. Az egy hete publikált cikkünkre reagálva Azari Katalin vegyészmérnök küldött egy javaslatot az ólomszennyezett csapvíz minőségének azonnali biztonságos javítására… Íme az írás:
Alábbi javaslat (amerikai példa alapján lásd Flint és Newarks) az azonnali, biztonságos és környezetkímélő megoldási lehetőségre koncentrál, annak kommunikációjára. A finanszírozási lehetőség megtalálásához is támpontokat ad.
Vízkémiai háttér (a teljesség igénye nélkül)
A csapvízben lévő „másodlagos szennyezők” a vízfelhasználás 95%-át nem befolyásolják, csak az ivóvíz célú fogyasztás esetén jelentenek egészségügyi kockázatot vagy a vízfogyasztó által érzékelhető érzékszervi problémát (szín, szag, íz). Kiküszöbölésük vízmű szinten technológiailag vagy nem oldható meg, vagy irreálisan drága, esetleg túlzott környezet terheléssel jár.
Az ólomszennyezés vonatkozásában a végleges megoldást nehezíti, hogy az ólomcsövek cseréjét egy-egy épületen belül az összes lakásban és környezetére vonatkozóan tervezetten, egy időben kellene megoldani, hiszen a részleges csőcsere sokszor ront a helyzeten.
Az ivóvizet -a végleges megoldásig- a vezetékes vízből nyerni szándékozók részére azonnali megoldást jelenthet, ha a „másodlagos szennyezőktől” a szükséges mennyiségben a felhasználóhelyen tisztítják meg a vizet.
Gazdasági és környezeti szempontból is a háztartási ivóvíztisztítók alkalmazása lenne az optimális megoldás. A feltételes mód alkalmazása nem véletlen. Magyarázata a jelenlegi forgalmazási szabályozásban és gyakorlatban keresendő (de az amerikai negatív példa is alátámasztja ezt).
Sajnos a hazai forgalmazási szabályozás a víztisztítókra nem elég biztonságos a fogyasztó szempontjából. A megfelelő víztisztító kiválasztása egy adott vízminőségi problémára szakmai kompetenciát igényel az alkalmazandó megoldás előnyei és hátrányainak mérlegelése mellett.
A szabályozás jelenleg a választás felelősségét a fogyasztóra, a szakmai tájékoztatást a kereskedő lelkiismeretére bízza. A víztisztítót vásárlók többsége (és sajnos igaz ez a kereskedők jó részére is) nem rendelkezik elegendő kémiai ismerettel ahhoz, hogy mérlegelni tudjon; a többet reklámozott vagy a legolcsóbb/legdrágább víztisztítót veszi meg, ami az esetek többségében nem az optimális megoldás, sőt!
A víz érzékszervi tulajdonságai a legegyszerűbb, legolcsóbb víztisztítók alkalmazásával is javulnak, miközben bakteriológiai, kémiai szempontból romlik a vízminőség – akár egészségre káros mértékben. A vásárló ezt nem tudja „ellenőrizni”, így sokszor az alkalmazott víztisztító többet árt, mint használ.
A szakhatóság véleménye az, hogy a csapvízben lévő másodlagos szennyezők még mindig kisebb kockázatot jelentenek, mint a nem megfelelő víztisztítóval kezelt víz (ezzel egyetértek).
Az érintettek jelenleg akkor járnának a legjobban, ha a probléma feltárás mellett azonnali megnyugtató megoldási alternatívát és konkrét segítséget is kapnának (legalább a várandósok és a kisgyerekeket nevelők).
Segítséget a megfelelő víztisztító kiválasztásához és mellé anyagi támogatást. A kettőt együtt kezelve, a jelenlegi forgalmazás anomáliái is kiküszöbölhetők lennének.
A támogatás kommunikációja kapcsán el lehetne kezdeni az embereket tájékoztatni a csapvízben lévő másodlagos szennyezők jelenlétéről (Budapesten az 1970 előtt épült házakban ez az ólom), és a reális megoldási lehetőségekről.
A teljesség igénye nélkül, néhány kiinduló gondolat:
1. A vezetékes ivóvíz jelenlegi árszínvonalon a lehető legjobb minőségben kerül be a hálózatba. Európai összehasonlításban is – néhány sajnálatos kivételtől eltekintve – kiváló minőségű, a 201/2001 rendelet minden kritériumának megfelelő ivóvíz. (Ez jelenik meg a statisztikákban, és a jelenlegi kommunikáció is erre fókuszál.)
2. A másodlagos szennyezők zöme szükségszerű (klór, klórszármazékok, csövekből, szerelvényekből oldódó fémek), és zömében a fogyasztó (bekötő vezetékek esetében annak tulajdonosa, pl. önkormányzat, társasház) felelősségi körébe tartozik.
3. A magyar csapvizekben előforduló összes fogyasztói panaszt okozó másodlagos szennyező eltávolítására vannak megbízható megoldások.
Éppen ezért ajánlom megfontolásra a szemléletváltást: az élelmiszer céljára felhasználandó víz (ivóvíz) fogyasztóhelyi előállítását csak a szükséges mennyiségben (ez a teljes fogyasztás kb. 5%-a).
Ez értelemszerűen gazdaságosabb, környezetkímélőbb is, mintha a teljes felhasznált vízmennyiségtől várnánk el az élelmiszer minőséget (különösen igaz ez pl. az alföldi vizeknél, ahol az arzénmentesítő technológia szükséges velejárója a vízminőség érzékszervi romlása, melynek javítása a teljes vízmennyiségre vonatkozóan felesleges (pl. wc öblítéshez vagy fürdéshez tökéletes a kellemetlen szagú klórszármazékokat tartalmazó víz is…).
4. A megoldások tekintetében fontos a lakosság megfelelő tájékoztatása annak érdekében, hogy a szakmailag felkészületlen kereskedők (akik sokszor maguk sincsenek tisztában termékük tulajdonságaival és veszélyeivel) ne tudják félrevezetni a vásárlókat (akár tudatosan, akár tudatlanságból).
Egy irányba mutató, őszinte kommunikáció szükséges ahhoz, hogy ez eredményes legyen.
Elkerülhetetlen a vízminőség kapcsán beszélni
— · a valós, fogyasztóhelyen is mérhető problémákról és a megbízható megoldási lehetőségekről. Ezt szakemberekre, nem pedig „ökocelebekre” kell bízni, akik többet ártanak szakmaiatlan hozzászólásaikkal, mint amennyit használnak.
— · az egyes megoldások előnyeiről, hátrányairól. Arról pl. milyen egy érvényes forgalmazási engedély, mit kell tartalmaznia.
— · arról, hogy mi a vásárló és a kereskedő felelőssége (lehet, hogy bizonyos készülékek forgalmazását vízkémiai szakképesítéshez kellene kötni).
Össze kell állítani egy felhasználóbarát listát azokról a termékekről, amik bizonyítottan megbízhatók pl. az ólom eltávolítására, és erről a listáról választhatnának az emberek – ha ezekre támogatás lenne igényelhető, a tisztességtelen kereskedők és a nem megbízható termékek kizárhatók lennének.
Konkrét javaslat pl. a wekerlei csapvizet fogyasztók részére:
A Vízkutató Vízkémia Kft. Akkreditált Laboratóriumban évtizedek óta vizsgálunk csapvizeket, víztisztító technológiákat. Látjuk, hogy a magyar piaci kínálat a wekerlei problémára nem ad optimális megoldást. Lásd: A határérték tizenkétszerese egy budapesti óvodában a csapvíz ólomtartalma Legtöbbjük nem alkalmas az ólom biztonságos eltávolítására (Wekerlén mértünk már 320 ppb ólomszennyezést is). Saját tapasztalatunk is alátámasztja a szakemberek félelmét és bizonytalanságát a háztartási víztisztítók biztonságos alkalmazhatóságával kapcsolatban (ld. Newarks).
Amerikai példa alapján több tucat víztisztító specifikációját átnézve választottuk ki azt a megoldást, amit végül laboratóriumi körülmények között és valós hazai csapvizeken is teszteltünk. A vizsgálati eredmények és a használóktól érkező érzékszervi tulajdonságokra vonatkozó vélemények is meggyőzők.
Az NNK vizsgálati programjában első helyen rangsorolt Doulton Ultracarb szűrőbetét NNK vizsgálati eredményei a teljes 6 hónapos próbaüzemre vonatkozóan rendelkezésre állnak, így független, hatósági vizsgálat is alátámasztja azt, hogy ez a megoldás alkalmas a magyar csapvizek ólomtartalmának biztonságos eltávolítására.
A 4in1 kerámia szűrőbetét minden olyan szempontnak megfelel, amit közel 30 év szakmai tapasztalatát felhasználva a víztisztítóktól elvárunk. A legfontosabb ilyen kritérium a megbízhatóság és biztonságos üzemeltetés.
Az NNK programba első helyen rangsorolt, a magyar csapvizek minden lehetséges vízminőségi problémájára megbízható és biztonságos megoldást nyújtó Doulton Ultracarb szűrőbetétet bizalommal ajánlom azoknak a vízfogyasztóknak, akik azonnali alternatívát keresnek a flakonos vizekkel szemben.
Mivel rendelkezik szakmai háttértámogatással, vizsgálati jegyzőkönyvekkel és szakhatósági pozitív véleménnyel, szerintem nincsen akadálya annak, hogy a flinti helyzethez hasonlóan valamilyen támogatási konstrukcióban a készülék elérhetővé váljék szélesebb lakossági körben is.
Tisztában vagyok azzal, hogy a téma kényes, az érintett szereplők a reálisan megvalósítható megoldások keresése helyett sokszor egymásra mutogatnak, felelősséget áthárítva kommunikálnak. Úgy gondolom, ez egy olyan probléma, amiben nagyon sok szereplőnek van (de leginkább volt) felelőssége. Az érintett lakosság érdekét viszont az szolgálná, ha nem csak politikai, de szakmai kérdés is lenne a vízminőség javítása és abban jelen időben történne előrelépés.
Bízom abban, hogy a probléma súlyosságára való tekintettel a megoldás keresése, az emberek megfelelő tájékoztatása is szerepet kaphat a probléma feltárása mellett.
Azari Katalin vegyészmérnök (1990 BME)
Vízkutató Vízkémia Kft. Akkreditált Laboratórium.
