A rovat kizárólagos támogatója
Lányi András

Mesebeszéd, hogy a globális piacgazdaságnak ne volna megfelelő válasza az ökológiai katasztrófa kihívására! Mára a piac beárazta létforrásaink pusztulásával kapcsolatos félelmeinket, és az e téren mutatkozó élénk kereslet kiszolgálására új, jövedelmező iparágakat teremt a megújuló energiaforrásoktól a hulladék-újrahasznosításon keresztül a lebomló műanyagokig.

Az más kérdés, hogy ezek a megoldások a katasztrófa elhárítására nem alkalmasak, legfeljebb az egészében fenntarthatatlan rendszer összeomlásának elodázására jók. Ugyanígy vagyunk a katasztrófaipar szellemi termékeivel is. Lassan kimennek a divatból a busásanszponzorált áltudományos közlemények, melyekből kiderült, hogy a klímaváltozás blöff csupán. Ezzel szemben remek sajtója van a klímaszorongás kezelésének. Nehogy már azon aggódjanak a fiatalok, hogy miféle világot örökölnek, még a végén tesznek is ellene valamit! És szaporodnak az elkerülhetetlen közeli összeomlás prófétái is, akik épp azáltal mentenek fel a vészhelyzethez illő radikális cselekvés kényszere alól, hogy biztosítanak: már elkéstünk vele.

Némi elégtétellel, majd egyre növekvő rosszérzéssel olvastam nemrégiben a 24.hu által közölt interjút egy Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. vezetőjével, aki hosszan sorolta a nélkülözhetetlen természeti források kimerüléséről szóló tényeket. Kollégáimmal majd három évtizede tanítjuk ezeket az ELTE-n, most végre eljutottunk odáig, hogy a média érdeklődését is felkeltette civilizációnk fenntarthatatlansága. Nem lehet elég gyakran elmondani: bolygónk erőforrásainak több mint másfélszeresét használjuk el évente, a többletért utódaink fizetnek majd rettenetes árat. A mára kezelhetetlenül túlnépesedett emberiség és az ő haszonállatai kiszorították élőhelyéről a többi fajt, az ökoszisztémák összeomlásához ez önmagában is elegendő volna. A termőtalaj döbbenetes ütemű pusztulása, az erdőborítás eltűnése, az ivóvízbázisok elszennyeződése a mindennapok nyelvén éhínséget, nyomort, járványokat, mindez egyúttal háborút jelent, kegyetlen háborúkat a túlélés egyre fogyatkozó eszközeiért. A klímaváltozás pedig végzetes és középtávon visszafordíthatatlan módon gyorsítja fel a folyamatokat.

Felháborító és igazolhatatlan, hogy ezek a szakirodalmi közhelynek számító tudnivalók továbbra sem szerepelnek sem a köz-, sem a felsőoktatás tanrendjén. Olyan szemérmesen rejtegetik őket a diákok szeme elől, mint Michelangelo Dávidjának fütyülőjét abban a floridai iskolában. Abba pedig végképp nem akarunk belegondolni, hogy fajunk módszeresen eltervezett és végrehajtott öngyilkossága politikai kérdés, hogy e képtelen viselkedés magyarázatát az ipari társadalom és a tömegkultúra működésében kell keresnünk. Ha érteni szeretnénk, esetleg védekezni ellene, nem természettudományi ismereteinket kellene bővíteni, hanem felülvizsgálni a jó és rossz életről, igaz és hamis tudásról alkotott fogalmainkat. A humán gondolkodás lemaradása és háttérbe szorulása egyszerre oka és következménye a beszűkült technológiai-gazdasági szemlélet ökológiai katasztrófához vezető egyeduralmának. A tragikus fejleményekkel ez utóbbi nem tud mit kezdeni; előbb tagadni próbálja a tényeket, majd, amikor ezzel kudarcot vall, a másik végletbe csap át: kikerülhetetlen szükségszerűségről beszél.

A későn ébredő, feltehetőleg jóhiszemű természettudósok, a zöld konjunktúra lehetőségeit felismerő üzletemberekkel társulva, amikor színre lépnek, szélsőséges kijelentésekre ragadtatják magukat. „A globális ipari civilizáció fejlődéstörténete lassan véget ér, (…) az egyetlen valószínűsíthető alternatíva a közelgő pusztulás”, olvasom az említett interjúban. Nemrégiben a nyilatkozó kollegája, a veszprémi egyetem rektora keltett szenzációt hasonló vélekedésekkel. Ha a változások nagyságrendjét összevetjük a növekedési kényszertől űzött gazdaság csekély önkorrekciós képességével, nem is nevezhetjük alaptalannak az ilyen kijelentéseket. Az a jóslat, persze, hogy a következő évtizedekben az emberiség fele elpusztulhat, marketing-fogásnak is olcsó. Olyan cég vezetőjétől, amely, mint hírül adták, már két magyar egyetemmel szerződött tudományos kutatásra, elfogadhatatlan az efféle nagyotmondás.

Az igazi bajok azonban ott kezdődnek, amikor a nyilatkozó az ő felsőoktatási-kutatási programjának filozófiáját ismerteti. Fenntartható visszavonulásnak nevezi ezt. Mivel a természeti folyamatokat megállítani többé nem tudjuk, hagyjunk fel úgymond a kedvezőtlen antropogén hatások mérséklésére, illetve megszüntetésére irányuló kilátástalan erőfeszítéssel (mitigáció), és készüljünk az alkalmazkodásra (adaptáció). Létező stratégia ez; most, hogy nálunk is megjelent, legfőbb ideje, hogy felemeljük ellene a szavunkat. A fenntartható visszavonulás ugyanis a jelen esetben értelmetlenség. A nyilatkozók által hivatkozott helyzetleírás, ha igaz, olyan mértékű pusztulásról és olyan sebességű összeomlásról szól, amelyhez az alkalmazkodás lehetetlen.

Innen kezdve ugyanis nem tudományos kérdés, hogy a maradék emberiségnek milyen eszközök állnak majd továbbra is a rendelkezésére, hogyan jut táplálékhoz, hogyan fékezi meg az erőszak elkerülhetetlen elharapózását, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan akadályozza meg a hatalom és az ellenőrzés ma még elképzelhetetlen mértékű összpontosulását azok kezében, akik a túlélés eszközeit megkaparintják. Ez a disztópiák és fantasy-filmek kieszelőire tartozik, falszifikálható tudással erről  nem rendelkezünk. Ha alkalmazkodásról beszélünk, annak első feltétele éppen a kedvezőtlen folyamatok lassítása, mérséklése volna. A sürgős és következetes „mitigáció” kikényszerítése nélkül nincs alkalmazkodás! Ez a mérséklet és/vagy alkalmazkodás azonban nem holmi talajrehabilitáló vagy vízvisszatartó technológiák bevezetését követeli az emberiségtől, hanem annak a politikai-gazdasági rendszernek az átalakítását, amely lehetetlenné teszi a ma is jól ismert túlélési stratégiák elterjedését, a kártékony gyakorlatok feladását. Enélkül, klímaadaptáció ide vagy oda, civilizációnk eltűnik, a földi élővilág gazdag változatosságával együtt, amelynek létét köszönheti.

Az alkalmazkodás tehát, ha egyáltalán jelent valamit, nem az ellenállás alternatívája. Nem rendezett visszavonulás – ugyan hová? Hanem megkapaszkodás a szakadék szélén; elszánt védekezés azok részéről, akik felismerték a felelősségüket és belátták, hogy visszavonulniuk többé nem lehet. Ez azonban már nem olyasmi, amire a politikusok és üzletemberek végre megkönnyebbülten rábólinthatanak: helyes! Ne bántsátok a globális gazdasági hálózatok működését, a fegyverkezési versenyt, a pazarló fogyasztást, az olcsó tömegáru utaztatását a világ egyik végéről a másikba, törődjetek bele, hogy ez így van és másképp nem lehet! Ne lázadjatok ellene: alkalmazkodjatok szépen!

Szerintem éppen ellenkezőleg: amennyiben alkalmazkodáson értelmes választ értünk a változó körülményekre, úgy ennek egyedüli – és ma még lehetséges – módja a hatalomgyakorlás és az intézményrendszer gyökeres megújítása volna. Hogy ne személytelen mechanizmusok, ellenőrizhetetlen számítások, távoli, felelősségre nem vonható döntéshozók rendelkezzenek a sorsunkról. Hanem minden esetben maguk az érintettek, külső kényszertől mentesen. Az így megvalósuló radikális decentralizáció és lokalizáció olyan láncreakciót indítana el, melynek hatására a természeti források kimerítésének és mérgezésének mostani rendszere széthullana, vagyis a bennünket nyűgöző, erőinket meghaladó globális problématömkeleg számtalan kisebb, helyi léptékű problémára bomlana. Ezekkel utódaink, az általunk tönkretett bolygó lakói megtanulnának megküzdeni. Mert a logika ugyan rendíthetetlen, ahogyan Franz Kafka írja az ő Perének utolsó oldalán, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar.

Lányi András írása szerkesztett változatban megjelent a Magyar Hangban 2023. április 6-án

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás