Avagy magunk alatt (is) vágjuk a fákat
1902. március 19-én az európai államok egy a mezőgazdaságilag hasznos madarak (akkoriban még ilyen kategóriákban gondolkodtak) védelmét szogáló egyezményt írtak alá. Még ugyanebben az évben Chernel István, a híres ornitológus szervezte meg első ízben a Madarak és Fák Napját. Az ünnep hivatalos bevezetésére azonban csak néhány évvel később, 1906-ban került sor Herman Ottó hathatós közreműködésével, amikor gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő a Madarak és Fák napjának megünneplését minden iskola számára. E napokon a gyermekek fákat ültettek és ápoltak, madárodúkat helyeztek ki és takarítottak, akadályversenyeken, vetélkedőkön, kirándulásokon vettek részt, újságcikkek, könyvek és plakátok emlékeztek és emlékeztettek a természet védelmére.
A Madarak és Fák Napja aztán kedvelt és türelmetlenül várt, évi rendszerességgel megrendezett ünnepe lett elsősorban a tanuló ifjúságnak a XX. század első felében. Idősebb honfitársaink mind a mai napig szép emlékeket őriznek ezekről a napokról. A II. világháború után aztán feledésbe ment, mígnem 1994-ben ismét feléledt a mozgalom, 1996-ban pedig kormányrendeletet adtak ki, amely a korábban május elején változó időpontban megtartott jeles nap megünneplését május 10-ben rözíti.
Ma már több, mint két tucat „zöld” nap, világnap és akciónap hívja fel a figyelmet egy-egy speciális környezeti problémára. Jelentős részüket alig tíz éve ünnepeljük, hisz több közülük csak az 1990-es évek elején került először megrendezésre. (Pl. március 22: A Víz Világnapja 1993-tól, november 27: „Ne vásárolj semmit!” Nap 1992-től, stb.) Még a patinásabbak is csak az 1970-es évek elejére tehetik születésük dátumát. Például június 5-én a „Környezetvédelmi Világnapot” 1972-ben, a talán legismertebb „Föld Napját” április 22-én 1970-ben ünnepelték először (majd 1990-ben másodszor).
Fentiek alapján feltűnhetne, hogy a Madarak és Fák Napja mintegy 70-90 évvel korábbra datálható, mint a többi zöld ünnep. Mindezt fogalmazhatnánk akár úgy is, hogy közel egy évszázaddal megelőztük a kort. Feltűnhetne továbbá, hogy a több tucatnyi zöld ünnep majd’ mindegyike nyugat-európai, tengerentúli és/vagy angolszász kezdeményezés, ez az egy – a legpatinásabb – azonban magyar. Mégis, sokszor mintha a külföldi kezdeményezés kapna nagyobb nyilvánosságot, keltene nagyobb visszhangot, találna több követőre, váltana ki nagyobb lelekesedést. Vajon miért van ez?
Az 1800-as évek nagy természetátalakító tevékenységei (folyószabályozások, mocsárlecsapolások, erdőirtások, újabb és újabb területek művelésbe vonása, stb.) katasztrófális hatással volt az élővilágra. Az ipari forradalom, a kibontakozó orvostudomány közvetlen és közvetett hatásai, a népességnövekedés, a földéhség és mindezek nem várt kellemetlen következményei vezettek el oda, hogy például a mezőgazdaságilag hasznos madarak látványos megfogyatkozása a tudományos körökön túl a közbeszéd, sőt a politikai érdeklődés tárgyává lett. Ez az 1902. március 19-én aláírt egyezmény a Madarak és Fák Napjának előzménye.
Ma, egy évszázaddal később a helyzet jelentősen megváltozott: felfedeztük az Északi- és a Déli-Sarkot, eljutottunk a Föld legmagasabb és legmélyebb pontjára. Megtanultunk repülni és víz alatt létezni. Karjainkon filléres óra mutatja az időt másodperc pontossággal, helyzetünket méteres precizitással határozhatjuk meg bárhol a Földön. A Föld tulsó végén élőkkel akár séta közben beszélgethetünk, a levélváltás másodpercek kérdése, szénhidrogén hajtotta járműveinken órák alatt tehetünk meg korábban hónapokat, vagy éveket igénylő utakat. Embert küldtünk a Holdra (és vissza is hoztuk) és egyenes adásban nézünk marsi történéseket.
Ami viszont mit sem változott: önző, elkényeztetett, ostoba kölyök módjára éljük fel a pótolhatatlan erőforrásokat, hagyjuk szanaszét létünk mocskos nyomát, és nem akarjuk észrevenni, nem akarjuk meghallani a figyelmeztetéseket. Százmillió évek során felhalmozott kincseket herdálunk el évtizedek alatt. A javakat elraboljuk, a költségeket a környezettel fizettetjük ki. Élvezzük az élő és élettelen környezetünk nyújtotta javakat, életfenntartó és egyéb szolgáltatásokat. Hisz oly természetes, hogy oxigéndús levegőt szívunk be és az általunk kilélegzett szén-dioxid nem halmozódik fel a légkörben. Vajon eszünkbe jut-e, hogy ez a bioszféra, az erdőségek és a tengeri (főként mikroszkópikus) növényzet szolgáltatása? És ingyenes! Talán ezért nem becsüljük…Vagy eszünkbe jut-e, hogy az életfenntartásra alkalmas időjárás és éghajlat is élőlénytestvéreink ingyenes, de megfizethetetlen szolgáltatása?
Nem? Hát jusson eszünkbe legalább most, a Madarak és Fák Napján, a legpatinásabb zöld ünnepen, amely itt Magyarországon született egy évszázada. És jusson eszünkbe, hogy a vadon élő növény és állatfajok kipusztulásának ütemét már nem évben, nem is hónapban, vagy hétben, nem napban, hanem órában és percben mérik…
