Esélyük sem volt az ausztráliai óriásvarangyok újonnan kikelt ivadékainak a legveszélyesebb ragadozóik, saját, ebihal méretű fajtársaik ellen. Egészen eddig – egy új kutatás ugyanis megmutatta, hogy az újoncok alkalmazkodtak a kannibál ebihalakhoz, s védekezni kezdtek ellenük.
Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának folyóiratában (PNAS) jelent meg egy új tanulmány, mely az óriásvarangyok szaporodását és ennek során megjelenő kannibalizmusát vizsgálta.
Az óriásvarangyok Rhinella marina Dél-Amerikából az 1930-as években érkeztek Ausztráliába, ahol a helyi farmerek úgy gondolták, az állat tökéletes védelmet jelenthet a cukornádmezőket pusztító bogarak ellen. Az ausztrál WWF adatai szerint azonban az elmúlt kilencven évben a varangyok a kezdeti, 102 tagot számláló populációból 200 milliónál is többen lettek. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a varangyok képesek szinte bármit elfogyasztani, amit le tudnak nyelni, másrészt annak, hogy a nőstények tízezrével rakják le petéiket egy-egy szaporodás alkalmával.
A Live Science írása szerint a lárvák eleinte, közvetlenül miután kikeltek petéjükből, tehetetlenek: nem tudnak úszni, táplálkozni, lényegében csak fekszenek a sekély víz alján. Ilyenkor a legsebezhetőbbek; a fejlettebb állapotban lévő utódok, akik már elérték az ebihal kort, pedig kihasználják ezt, megtámadják és megeszik a lárvákat. Ezzel az ebihalak kettős szívességet tesznek maguknak, hisz tápanyagot szereznek, és elpusztítják a későbbi versenytársaikat.
A kutatás szerint a lárvák alkalmazkodtak a kialakult helyzethez azzal, hogy gyorsabban fejlődnek, így kevesebb időt adva az éhes ebihalaknak a támadásra, magyarázta Jayna DeVore, a kutatás egyik szerzője. A felgyorsult fejlődésnek azonban megvannak a buktatói is, a kutatók szerint a normál sebességgel fejlődő lárvákkal összehasonlítva a felgyorsultan növekvők az ebihal kort elérve kisebb eséllyel éltek túl, s nehezebben fejlődtek tovább.
Tesztek lárva korukban
Ahhoz, hogy megtudják, a kannibalizmus és a felgyorsult fejlődés csak az invazív varangyok esetén áll-e fenn, vagy az őshonos, bennszülött fajoknál is megfigyelhető-e, DeVore és kutatókollégái több száz kísérletet végeztek. A félezer vizsgálat megmutatta, hogy bár az amerikai óriásvarangyoknál is feltűnhet a kannibalizmus, 2,6-szer nagyobb eséllyel kezdik el saját fajtársaikat felfalni az ausztrál példányok leszármazottai. Emellett az ausztráliai származású ebihal tesztalanyok sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a lárvákra. Egy kísérlet szerint, melyben egy üres és egy lárvákkal telt tartály között kellett választaniuk az ebihalaknak, a kannibál példányok harmincszorosan választották azt a tartályt, melyben lárvák voltak. Ezzel szemben a nem Ausztráliából származó varangyok ebihalai egyenlő mértékben úsztak be az üres és a lárvákat tartalmazó tartályba is, magyarázta DeVore. A kutató azt mondja, ezzel bizonyítható, hogy a kannibalizmust a hirtelen megváltozott környezethez való alkalmazkodás váltotta ki az óriásvarangyokból.
A vizsgálatok kiterjedtek a felgyorsult fejlődésre is. A kísérletek szerint a kannibál fajból származó lárvák négy nap alatt érték el az ebihal kort, ezzel szemben a többi békalárvának öt nap kellett hozzá. A gyorsabb növekedési idő mellett a tudósok az invazív lárvák esetén nagyobb plaszticitást is megfigyeltek. A plaszticitás röviden az agy anatómiai és funkcionális változásra való képessége, lényegében a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodóképesség. A megfigyelt lárvák képesek voltak érzékelni, ha rájuk veszélyes ebihalak voltak a közelükben, ennek függvényében pedig tovább sürgetni fejlődésüket. A gyorsaságot azonban nem adják ingyen. 1190 vizsgált lárva és belőlük kikelt ebihal hosszabb távú vizsgálata kimutatta, azok, akik lárva korukban gyorsabban fejlődtek, tovább voltak ebihalak, amivel potenciális veszélynek tették ki magukat, és nehezebben fejlődtek tovább varanggyá.
És akkor felvetődik a kérdés, hogy a kannibalizmus vezethet-e egy faj kihalásához?
DeVore szerint jelenleg nem áll fenn ilyen helyzet, és valószínűleg nem fogják szó szerint halálra enni magukat az ausztrál óriásvarangyok. Sőt saját fajuk fiatal egyedeinek elfogyasztásával hosszú távon segíthetik is a faj túlélését, mondja DeVore, a gyors növekedés és a nagyobb plaszticitás elősegítheti az alkalmazkodóképesség javulását, amivel újabb területeket is meghódíthatnak Ausztráliában az óriásvarangyok. Emellett pedig kontrollálják a populációt, így nem alakulhat ki táplálékhiány, aminek következtében kipusztulhatnak.
