A rovat kizárólagos támogatója

Hazánkban a méhlegelő összecsúszott a gazzal, a toklász a vadvirággal, aminek egyik fő oka a gyepvakságunk. Minőségi, városi méhlegelőt Magyarországon jelenleg nagy kihívás létrehozni, mert az őshonos, szép vadvirágok maguktól – magforrások hiányában – alig jutnak el egy nagyvárosba, megfelelő magkeverék pedig nincs.

Számos nyugat-európai nagyváros példáját követve idén tavasszal Budapest is méhlegelők kialakításába fogott, egyelőre kísérleti jelleggel: a Vadvirágos Budapest projektben összesen 28 hektáron kezdődött rovarbarát zöldterületek kialakítása. A gyakorlatban arról van szó, hogy a város több pontján olyan vadvirágos „réteket” hagynak meg, amelyek hasznos ízeltlábúak, puhatestűek és egyéb állatok, növények ezreinek nyújtanak szigetszerű élőhelyeket. A méhlegelő kifejezés csak afféle hívószó a laikusoknak, hiszen a „méhecskét” sokan szeretik.

Valójában épp a házi méhnek van erre a legkevesebb szüksége, róla ugyanis gondoskodik a méhész, ám rajta kívül Magyarországon csaknem 700 vadon élő méhfaj honos, és ehhez jön még az úgynevezett beporzó rovarok több száz faja a lepkéktől egyes legyekig, bogarakig. A beporzók száma világszerte tragikusan csökken, ha a városi méhlegelők e folyamatot nem tudják is megállítani, fontos szemléletformáló szerepük lehet.

Csakhogy idehaza valami félrement, amit talán a „gaz nem méhlegelő” szlogennel lehet a legjobban szemléltetni. Összecsúszott a kaszálatlan zöldterület a méhlegelővel, a házikedvenceinkre valóban veszélyes toklász (hivatalos nevén egérárpa) a vadvirágokkal. A vitában félinformációk, csúsztatások, indulatok vették át a szót, lépten-nyomon politikailag motivált véleményekbe ütközünk.

Van azonban néhány kérdés, melyeket érdemes felvetni a tudomány keretein belül. Hogyan lesz egy kaszálatlan területből értékes gyepi életközösség a nagyváros szívében? Van-e létjogosultsága ennek ott, ahol minden talpalatnyi zöldterületet aktívan használnak, kihasználnak az ott lakók? Török Pétert, a Debreceni Egyetem növényökológus professzorát kérdezte a 24.hu.

méhlegelő tábla Bardóczi Sándor Facebook

Gyepvakság, avagy a zöld massza

Az emberek többsége egyfajta zöld masszaként érzékeli az őt körülvevő növényvilágot, ahol alig néhány kategóriát különít el, pontosabban használ ötletszerűen: fű, fa, bokor, virág, gaz. Sokaknak szükségük van arra, hogy rend vegye körül, vagyis emberi szempontból értelmezett rend, ami gondozott hátsó udvarokat, aszfaltozott utcákat, szabályos fasorokat jelent. Ebbe a képbe jól illeszkedik a szabályosan, alacsony magasságúra nyírt, egy vagy néhány fajból álló gyep.

Hol van már nagyanyáink ideje, amikor faluhelyen vagy kisvárosokban nagy büszkeség volt a megporzók számára is menedékül szolgáló, szépen gondozott és virágokban gazdag kiskert? Mai világunkban a kertészkedés olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak, marad a bevásárlóközpontokban kapható hobbi vagy sport fűmagkeverék a telepíthető öntözőrendszerrel. És persze állandó bosszankodással, hogy a „gyep” egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képeken. Az itthon kapható magkeverékek döntő többsége ugyanis Hollandiából vagy Dániából származik, nagyobb csapadékmennyiségre és atlantikus klímára optimalizált.

Ezekben a keverékekben található fajok, illetve nemesített fajták a hazai termőhelyek mintegy 60-70 százalékára alkalmatlanok, vagy csak rendszeres tápanyag-utánpótlással és öntözéssel fenntarthatók  mondta a 24.hu-nak Török Péter.

Így aztán, ha megnézünk egy parkot vagy füvesített udvart, amit a gazda nem tud napi szinten ápolni, azt látjuk: a természet visszatér. Különböző ős- vagy idegenhonos fűféle, százszorszép, gyermekláncfű, herék, lándzsás útifű és még sok tucatnyi egyéb lágyszárú növekszik a „nemesített” fűszálak között. Feltéve, hogy az utóbbiakból bármi is megtalálható még, hiszen az állandó nyírás miatt magot hozni és szaporodni nem tudnak.

Adni kell, ha kapni akarunk

Ezzel szemben egy természetes gyep – vagy úgy is mondhatjuk, a természet rendje – a mi szempontunkból kaotikus összevisszaság, ezt nevezi a szakember gyepvakságnak. A kavalkád adódik részben a talaj egyenetlen tápanyageloszlásából, a vízellátásbeli különbségekből, a környezeti háttér még egy sík területen is pontról pontra eltérő. Másrészt az állandó versengés, a paraziták ténykedése, az egyes fajok eltérő életciklusa, a növényzetfogyasztó állatok legelése mind-mind oda vezet, hogy a természetes gyep rendkívül fajgazdag, és általában nagyon mozaikos szerkezetű.

Működhet ez „kicsiben” is, ez lenne a méhlegelők lényege. A nem intenzív módon hasznosított területek fontos menedékhelyként szolgálnak számos ízeltlábú csoportnak – talajlakó futóbogaraknak, ászkarákoknak, holyváknak, talaj és növényzetakó pókoknak, egyenesszárnyúaknak (sáskák, szöcskék, tücskök) és még folytathatnánk a sort. Menedéket találhatnak itt kétéltűek és hüllők, de például apró rágcsálók (no, nem a patkány), fészkelő madarak vagy például sünök.

Először is azt kell eldönteni, hogy akarjuk-e ezt. Nem toklásztengert vagy parlagfűültetvényt, hanem őshonos lágyszárúak és ezernyi állat alkotta üde, természetes foltokat a városainkban. Hajlandók vagyunk lemondani értük néhány száz négyzetméterről a közeli parkban? Ahol aztán nem focizunk a gyerekkel, nem engedjük be a kutyát, mert az a folt a természeté.

A méhlegelő táplálék és búvóhely is egyben. Forrás: urbanology.hu/mehlegelo-kisokos

Török professzor szerint meg lehet találni a kompromisszumot, az első és legfontosabb a szemléletformálás. Bemutatni ezeket az ökológiai „sokféleség-szigeteket”, a bennük megtalálható élővilág szerepét, életünkre és környezetünkre gyakorolt pozitív hatásait. Fontos azt is kiemelni, hogy ezek nem magukra hagyott, hanem úgynevezett alacsony intenzitással (extenzíven) kezelt területek: az évi hat-nyolc helyett itt elég egy vagy két alkalommal kaszálni.

Nagytermetű növényevők hiányában erre szükség is van, hiszen az avarfelhalmozódás például hosszú távon fajszegényedést okozhat. „Veszélyes” állatok megtelepedésétől nincs mit tartanunk, a kullancsok előfordulása vagy sűrűsége például nem annyira a növényzet magasságától, hanem a melegvérű – főként legelő – állatok előfordulásától függ, és a pókok sem fognak „kiszaladgálni”, hogy megharapjanak.

Jól csinálni nagyon nehéz

Az elfogadtatás sikere nyilvánvalóan nagyban függ a megvalósítás minőségétől, ám ez – újabb magyar sajátosságként – cseppet sem egyszerű. Városi környezetben a természet nem képes hatékonyan dolgozni, az alacsony intenzitással kezelt területeken néhány hazai faj mellett leginkább idegenhonos, behurcolt növények fogják felütni a fejüket. Érdemes tehát intenzíven beavatkozni, és a megfelelő fajokat közvetlenül betelepíteni a méhlegelőkre, például magkeverékek vetésével. Csakhogy ez nagyon nehéz feladat.  A piacon jelenleg kapható méhlegelő-keverékek számos idegenhonos fajt tartalmaznak, vagy relatíve fajszegények, gyakran csupán néhány kultúrfaj magjait találjuk bennük. A hazai gyepközösségeket jól jellemző, megfelelően fajgazdag magkeverék szinte elérhetetlen – jegyzi meg Török Péter.

Németországban, Ausztriában akár 50-70 fajból álló, a vevő igényeinek megfelelően összeállított, a termőhelyi sajátságoknak leginkább megfelelő „csomagok” kaphatók, ráadásul régiókra specializálva. Magyarországon ilyen – egyelőre – nincs, ezért a méhlegelők létesítését, de gyakran a fajgazdag gyepterületek helyreállítását is szükségmegoldásokkal, önkéntesek által végzett maggyűjtéssel, saját kisüzemi vagy „háztáji” magtermesztés segítségével igyekeznek megoldani.

Így pedig meglehetősen nehéz mindenki számára elfogadható és elérhető, valamint szerethető méhlegelőket létesíteni, amelyek nem csupán vadvirágos kertek, de az állatok és növények is jól érzik magukat bennük
Bihari Dániel 24.hu

Nyitókép: Tömpe Anna magyarmezogazdasag.hu

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek