Hirdetés

Nem tudjuk és pontosan soha nem is fog kiderülni, hányan haltak meg a csernobili baleset következtében, azt pedig végképp nehéz megítélni, azonnali cselekvéssel és a veszélyekre való őszinte figyelmeztetéssel közülük hányan élhettek volna tovább. Biztosan sokan.

Adja magát a kényelmes következtetés, hogy a saját polgárait elnyomó, félretájékoztató, hazugságokra és félelemre épülő szovjet rezsim természetéből adódott mindaz, ami történt. Ez kétségtelenül igaz, ám a nukleáris technológia esetében a hazugságok, elhallgatások, a hozzá nem értés és a felelőtlenség egyáltalán nem csak a szocialista rendszer sajátossága, és ha kicsit beleássuk magunkat a történetébe, a világ minden táján halottakba, tönkretett életekbe, súlyosan szennyezett környezetre, illetve elhallgatott, csillagászati költségekbe botlunk.

Így volt ez már a nukleáris fegyverek első tesztjei, majd az egyre újabb, hatékonyabb és rettenetesebb változataik kifejlesztéséért folytatott versenyfutás idején is. 1963-ig, az első részleges atomcsendegyezmény megkötéséig világszerte összesen több mint 500 atom- és hidrogénbombát robbantottak fel a légkörben, ezek együttesen 29 ezer hirosimai bombával egyenértékű pusztító energiát szabadítottak fel, és közben nagyjából 600 csernobili balesetnek megfelelő sugárzó anyagot szórtak szét a Föld felszínén.

A balesetek kódolva voltak a rendszerben
De az atomenergia civil felhasználása mégiscsak más dolog, gondolhatnánk. A helyzet az, hogy a katonaitól teljesen független, tisztán polgári célú nukleáris ipar nem igazán létezik, ez ugyanis gyakorlatilag a leágazása a nukleáris fegyverek gyártásának. Ezekhez ugyanis dúsított urán, de még inkább plutónium szükséges, márpedig ilyet kizárólag atomreaktorokban lehet előállítani nagy mennyiségben – írta a 24.hu BBC History rovata.

Az első reaktorok célja nem is volt más, mint a bombák hasadóanyagának előállítása, az eközben termelődő hő csupán megoldandó problémát jelentett a tervezőknek. Később jött az ötlet, hogy ezt akár fel is lehetne használni áramtermelésre. Az első „civil” erőművek tehát a hadiipari létesítmények terveinek átdolgozásával jöttek létre, és minden biztonsági fejlesztés és átalakítás ellenére máig is őrzik ezt az örökséget. A két felhasználási terület ma sem válik el egymástól teljesen, gondoljunk csak az iráni atomprogram körüli, az utóbbi hónapokban (újra) igencsak kiéleződött feszültségekre.

Az atomreaktorok tehát mindig is nemzetbiztonsági kérdésnek számítottak, működésüket ezért majdnem olyan szigorúan fedte el a titoktartás és az elhallgatás köde, mint a nukleáris fegyverek gyártását. És mivel az elsők a háború, majd a hidegháború versenyében születtek, nem sok idő és nem elég figyelem jutott a biztonsági kérdésekre, a bennük folyó munka pedig mindig erőltetett ütemben zajlott, következésképpen a balesetek bele voltak kódolva a rendszerbe. Ennek szemléltetésére elég csak az 1957. szeptember eleje és október eleje közötti egyetlen hónap történéseit felidéznünk.

Folytatás:  Tragédia a kígyóveremben


A radioaktivitás hatása. “Nukleáris elöregedés” az atomkombinát árnyékában. Kazahsztán. Kép: Washington Post.

A témával mi is foglalkoztunk korábban:  Az atom, mint biztonságos és tiszta energia? Felejtsük már el!

Szabad-e atomerőművekben gondolkodni, ha nem a jelen hasznát, hanem a jövő nemzedék érdekeit nézzük? A Fidesz-KDNP a Jobbik-frakció támogatásával a parlamentben 2014 február 5-én jóváhagyta a paksi atomerőmű bővítéséről Oroszországgal kötött megállapodást. Lassan 3 éve történt a fukusimai katasztrófa. Akkor összeszedtük a legnagyobb atombaleseteket. Ajánlott olvasmány gombnyomogató politikusoknak is.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás