A rovat kizárólagos támogatója

A fenntartható fejlődés kétszeres hazugság: ami van, az nem fejlődés, hanem egy civilizáció hanyatlásának végstádiuma, tehát nem fenntartani kellene, hanem új alapokon valami újba kezdeni. – A litera.hu dolgok állása sorozatának kérdéseire Lányi András válaszolt.

Az elmúlt harminc év tükrében korszaknak, avagy korszakhatárnak tekinthető-e ön szerint, amiben élünk? Hogyan látja, mik a jellegzetességei?

Korszak? „A jelen nem kor, hanem válaszút”, írja Németh László. Vagy tehetetlen sodródás, teszem hozzá, azoknak, akik többé nem képesek választani. Ez az utolsó harminc esztendő vette el végképp a magyarok kedvét az önálló politikai vagy akár gazdasági vállalkozástól. Nem érthetjük meg napjaink Magyarországát, ha nem törődünk a brutális ellentmondással a politikai átmenet kimondott céljai és valóságos társadalmi tartalma között. Liberalizácó címén az egypárt kiváltságait megöröklő többpárt elkótyavetyélte és külföldi tulajdonná tette a hazai gazdaság működőképes részét. Privatizáció címén a régiúj politikai elit kemény osztályharcban legyőzte és tönkretette a hazai újrapolgárosodás kezdeményeit. Végül dereguláció címén a kormányok kiszolgáltatták az országot az olcsó munkaerőre, védtelen természeti forrásokra, igénytelen fogyasztókra és mérsékelt áron megvesztegethető tisztviselőkre vadászó befektetőknek. Hatalom és nép között a távolság eközben mit sem változott, nem alakulhatott ki szellemi és anyagi értelemben független polgári társadalom. Nem volt tehát semmi akadálya az Európa keleti felén jól bevált, tekintélyelvű állami parancsuralom helyreállításának. A sokszorosan becsapott, megosztott és megalázott politikai közösség önazonosságát pótolja a közös ellenséggel (a másik magyarral, vagy éppen a magyarság elleni világösszeesküvéssel) szemben táplált gyűlölet, az uralom legitimitását a Vezérbe vetett bizalom. Ő az egyetlen, aki képes megvédeni a hont ellenségeitől. Mindezt leírni is unom már, de leírom, ez a dolgom.

A világ eközben valami egészen mással van elfoglalva: most szembesül a földi élet rendszerszintű összeomlásának tényével. Ezért fenntarthatóság címén egyre többet fecsegnek olyan változásokról, melyeket valójában minden erőnkkel igyekszünk elkerülni. Méltán, hiszen az emberiséget tömeggé, fogyasztóvá, lakossággá vagy valami még ennél is alantasabb biomasszává gyúró világrend ma még kikezdhetetlen – személytelen és már-már automatikus – hatalma csak addig tartható fenn, ameddig tart ez az esztelen és örömtelen pazarlás. A fenntartható fejlődés kétszeres hazugság: ami van, az nem fejlődés, hanem egy civilizáció hanyatlásának végstádiuma, tehát nem fenntartani kellene, hanem új alapokon valami újba kezdeni.

Az értelmiség szerepe ebben a környezetben miként változott? Szükség van-e új külső és belső életstratégiákra?

„Mi vagyunk az a nemzedék, amely elpusztítja a Földet”, döbbentünk rá a nyolcvanas években, Karátson Gáborral és másokkal, azóta életünk e kilátástalan szélmalomharc jegyében telik. Írok, tanítok, szervezkedem. Körkérdésekre próbálok válaszolni. Igen, az értelmiség nagyon szeretné, ha a szerepe megváltozott, esetleg meg is szűnt volna napjainkra. Azonban nem a szerep szűnt meg: a lét értelmének keresése. Annyi történt csupán, hogy a szellemi tömegtermelés és tömegkommunikáció jelen viszonyai között a kezdeményezés olyan harmad- és negyedvonalbeli értelmiségiek kezébe csúszott, akik hol az értelmezések viszonylagosságára, hol a tények objektivitására, hol a szakszerűségre, hol a történelmi szükségszerűségre hivatkozva, függetlenségük védelmében vagy ideológiai elkötelezettségük szolgálatában inkább szabadulni igyekeztek a szereppel járó felelősség nyomasztó terhe alól.

Mire támaszkodhat, miben bízhat, és mit remélhet a XXI. század elejének értelmisége?

A képzeletére. A kíváncsiságára. Az igazságérzetére. A kétségbeesés erejére. Akiből mindez hiányzik, annak meg úgyis mindegy. „Aki nem reméli a nem-remélhetőt, az kitalálni nem fogja, mert nehezen kitalálható és hozzáférhető”. (Hérakleitosz)

A valóság uralhatatlansága egyre nyilvánvalóbbá és fenyegetőbbé válik; a menekültválság a politikai indulatok, a gyanakvás, a bezárkózás reakcióit hívja elő, a klímaváltozás egyenesen a földi életet veszélyezteti. Ebben a rendkívüli helyzetben a művészetek képesek-e megragadni, nyelvileg affirmálni a krízist és annak mértékét?

Hogy csak a Litera által megkérdezettekre hivatkozzam, ez Szvetlana Alekszijevicsnek, Jonathan Franzennek, úgy látszik, sikerült. Hogy egyre nehezebben megy, az annak a jele, hogy maga a válság nem gazdasági, nem politikai és nem ökológiai, hanem szellemi természetű. Ha azt vesszük, hogy a művészet mindig is az elérhetetlen utáni vágyakozásból fakadt, hát ugye, az elérhetetlen nem vált elérhetetlenebbé. Ha mégsem találunk a kifejezésére hiteles formát, szavakat, akkor talán korunk művészetével lehet valami baj. Azonban a nagy kulturális teljesítmények hiánya, a művészi kudarc, ha őszintén megszenvedett, maga is lehet kordokumentum, kulturális érték. Régen a bányászok kanárikat vittek le magukkal a mélybe, hogy amikor kezd a tárnában elfogyni a levegő, pusztulásuk jelezze a közeledő veszélyt. Lehet, hogy manapság a költő nem a népet vezérlő lángoszlop, mint Petőfi vélte, hanem afféle kanári.

Számos országban úgy tűnik, a független ambíciójú, a demokrácia iránt elkötelezett értelmiség kelepcébe került. Számtalan esetben kiderült, a hatalom által lépéskényszerbe hozott közösség tagjai számára nincsenek egyértelmű, érvényes válaszok.  A nyilvánosság keretei szűkültek, néhány kormány központosította a média jelentős részét, de teljesen nem számolta fel a szabad megszólalások lehetőségét. Ahogyan következetes ellenállásnak, úgy a felelősségteljes szerepvállalásnak is komoly buktatói vannak. Amennyiben léteznek a fenti dilemmák, milyen feloldási esélyeket lát?

Nem világos, miféle kelepcére gondolt a kérdező. Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy és társaik munkássága a kommunista diktatúra sötét évtizedeit irodalmunk egyik fénykorává teszik. Radnóti a munkatáborban és a halálmenetben vált nagy költővé. Buktatói csak a szerep nem vállalásának vannak. A gondolkodó ember számára az üldöztetés, a nélkülözés, a szabadsághiány vagy a mindent elborító hazugságáradat csupán kihívást jelent, még az értetlen közöny is, ami ezeknél sokkal kétségbeejtőbb tud lenni. Az igazi kelepce a virtuális valóság, azaz a Globális Akárhol kiépülése, ahol az eredeti értelemösszefüggéseiből kiragadott gondolat és a saját életvilágából kiragadott „kultúrafogyasztó” (micsoda ostoba kifejezés! a kultúra nem olyasmi, amit fogyasztani lehetne) közötti esetleges találkozásokból szó szerint semmi sem születik.
Az elektronikus médiában a nagy számok törvénye uralkodik, ami eleve esélytelenné teszi a megszokottól eltérő kezdeményezések érvényesülését az információcunamit gerjesztő globális hálózatokkal szemben. Nem mintha azoknak volna bármiféle mondanivalójuk, ezzel nemigen vádolhatók. Éppen ellenkezőleg, az emberiség történetében először fordul elő, hogy a kulturális párbeszédet olyan szereplők uralják, akik nem valamilyen szoftver eladásában érdekeltek, hanem pusztán a hardver működtetésében. A világ nagyobbik részében, persze, nem ez a helyzet.

Budapesttől Moszkváig, Pekingtől Ankaráig olyan despotikus rendszerek uralkodnak, amelyek erőszakkal és megtévesztéssel, gyűlöletkeltéssel és a független gondolat elnyomásával igyekeznek hatalmukat fenntartani. E régi vágású diktatúrák sikeréről azonban éppen a közvélemény befolyásolásának és az alattvalók ellenőrzésének legkorszerűbb technikái gondoskodnak.

Igaz, hogy hozzájuk képest a felvilágosult modernitás kísérlete – minden önellentmondásával együtt, a meghaladására tett kísérletekkel együtt is – térben és időben igencsak lehatárolt, sérülékeny. Mégis, azt állítom, hogy leginkább ma is az számít, amit mi, az európai vagy nyugati civilizáció örökösei művelünk vagy elmulasztunk, mert a globalizáció szellemét mi engedtük ki a palackból, és csak mi tudjuk a varázsszót, amivel oda visszaparancsolhatjuk.

Lányi András – Fotó: Kovalovszky Dániel / 168 óra

Mennyiben lehet a járványt az aktuális világ válságszimptómájának, metaforájának tekinteni? Milyen „értelmezői” keretek lehetségesek az „elbeszélhetőségéhez”?

Ember embernek vírusa: a másik ember közelsége veszélyessé lett, kerülendő. Aki jót akar magának, bezárkózik a maga virtuális barlangjába, ahol csak a fizikai valóság digitális másolatával érintkezik. Ezért egy idő után meggyőződésévé válik, hogy más világ ezen kívül nem is létezik. A járvány, úgy tűnik, a technikafüggő, online életmódra való átállást sietteti.

Milyen reálisnak gondolt és milyen reményekkel teli kimenetelre számít, avagy melyekben bízik a következő évekre, esetünkben nem nagy szó: az emberiség jövőjére nézve?

Ne várjunk túl sokat a világvégétől! Egyhangú lesz és elhúzódó. A kihaló élőlények számára, persze, nem annyira. Háborúk pedig, hát azok mindig is voltak. Az élethalálharc a természeti források maradékáért, gondolom, nem sokban különbözik majd a korábbiaktól. Ahogy az életlehetőségek szűkülnek, úgy szigorodnak majd az intézkedések, így a káosz valószínűleg elkerülhető lesz. A felnövekvő nemzedék számára már magától értetődő lesz a ma még elképzelhetetlen mértékű ellenőrzés, a technológiai fegyelem betartása, a szükségszerű korlátozások. A falanszterjelenet már elkezdődött, csak nem vettük észre. Az eszkimó-színnel még várhatunk.

Remény? Bizalom? Hát igen, bevallom: igen.
Azt nem hiszem, hogy akik megtehetnék, a világ politikai vezetői, a cégbirodalmak és fegyverarzenálok, tankok és think-tankok urai megállapodnának az emberiség túlélését fenyegető pusztítás (figyelem! nem pusztulás, pusztítás!) megfékezéséről. Nekik áll ez a legkevésbé érdekükben. A gazdag országok lakóit a mindent megoldó technikai haladásról szóló mesékkel kábítják továbbra is. A szegények nem vágynak semmi egyébre, mint hogy ők is úgy élhessenek, mint a gazdagok. És mégis. Világszerte erősödik a felismerés, hogy sem a technika csodái, sem a termelés fokozása, sem a javak igazságosabb elosztása nem ment meg bennünket többé önmagunktól. Az ökológiai katasztrófa a fiatalokat, akiknek a bőrére megy a játék, idővel valószínűleg cselekvésre bírja. Már ma is sok helyen kísérleteznek az életforma megújításával, környezetkímélő gazdálkodási formák bevezetésével, az érintett közösségek önrendelkezését helyreállító döntéshozatali rendszerekkel. Miért ne sikerülhetne? Franz Kafka írja A per utolsó oldalán: „A logika rendíthetetlen, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar”.

Lásd még: A frissen kaszált fű illata, avagy kik azok a zöldek, és mit akarnak?


A kétezres évek elején a válságtünetek betegséggócokká állnak össze. A tájékozódási pontok eltűnőben. A szellembe, a kultúrába vetett bizodalom csökkenőben. 2019 márciusában indult, A dolgok állása című  körkérdés-sorozatban a LITERA:HU magyar és külföldi írókat kérdezett a XXI. század gondolkodói, szellemi stratégiáiról.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek