Vérző végtagok és félresiklott biológiai kísérletekről szóló szóbeszéd övezte a vándorkagylók megjelenését a Balatonban.
Bár a vész már 1932-ben kezdetét vette, az igazi gondok csak 1934-35-re jelentkeztek a Balatonnál. Azoknak az éveknek a nyarán már csak a legbátrabbak mentek be a vízbe, és ők sem nagyon úszták meg véres sebesülések nélkül a kalandot. Hiába a cipő a lábon, hiszen a part közelében szinte minden vízbe merülő tárgy potenciális veszélyforrásnak volt tekintendő. Egy érintés a lépcsőkön vagy a part menti köveken és máris sebesedett a láb vagy bármilyen más testrész. A korabeli újságok szerint „Mintha borotvapengék borították volna a tó fenekét.” A gondot pedig egy apró, kifejletten is csupán 1-2 cm-re növő kagylóféleség túlszaporodása okozta.
1932. szeptember 12-én, a tihanyi biológiai állomás előtt a kisöbölben különös megfigyelést tett az állomás egyik kutatója. Egy kagyló héján különös útitársak, vándorkagylók (Dreissensia polymorpha) tapadtak meg. Bár a fellelhető adatok szerint ezt a fajt a Dunában már az 1700-as években is megtalálták, a magyar tengerben eddig még senki sem látta. Maga az új jövevény sötétebb színű, hullámos harántcsíkokkal díszített, háromszögletű héjú, 1—2 cm nagyságúra növekedő fajta. Bár eredeti élettere a Fekete-tenger, képes sós és édesvízben is élni, így – ahogy már említettük – a Dunában is kiválóan érezte magát.
Az állatról már akkor is tudták, hogy igen szapora és petéiből mikroszkopikus lárvák kelnek ki, melyek a vízben lebegve vándorolnak, néha igen nagy távolságokra. Később, amikor már kifejlődnek a teknőik, egy ideig még képesek közlekedni a lábaikkal, melyek azonban kifejlett korukra eltűnnek. A vándorkagyló ilyenkor kemény aljzatot keres, melyre rátapadva végig éli az életét és mozgó tárgyak (hajók, csónakok) esetén ilyenkor teszi meg csak az igazán nagy távokat. Valószínűleg a Balatonba is ilyen módon, egy vízi jármű alján juthatott el, a Sió-csatornán keresztül. Erre utalhat az a tény is, hogy a jelenlétét eleinte csak a tó keleti medencéjében mutatták ki. Persze a tihanyiak eleinte az újdonság iránti szokványos lelkesedéssel számoltak be a felfedezésükről, és még ők sem sejtették, hogy mekkora felfordulást okoz majd ez az aprócska állat a Balatonban.
Pedig okozott és nem is kicsit! Megjelenése után két évvel a vándorkagyló gyakorlatilag elborította a tó partközeli részeit, és nem volt olyan szilárd tárgy vagy élőlény, melyet nem fedett volna az ilyen lények garmadája. A stégek cölöpjei, a vízbe nyúló lépcsők és a felszín alatti kövek szinte nem is látszottak a borotvaéles kagylóktól. Ráadásul a vízművek csöveinek belsejében elszaporodva a vízszivattyúzást és a szennyvízelvezetést is lehetetlenné tették.
A Balatoni Hajózási Részvénytársaság hajóin olyan tömegben tapadtak meg a vándorkagylók, hogy az már a járművek sebességét és fogyasztását is károsan befolyásolta(!). Míg normális időszakokban 3-4 évente tisztították a hajók vízbe merülő részét, addig 1934-35-ben évente vált szükségessé ez a rendkívül költséges művelet. Bár próbálkoztak különböző speciális festékekkel, a magától leoldódó és a mérgező, ólom tartalmú kencék sem nyerték el a nagyközönség és a biológusok tetszését, ráadásul a kísérletek során eredményhez sem vezettek. De nem csak a fürdőzés és a hajózás szinte teljes megszűnése volt a legnagyobb gond.
A vándorkagyló ugyanis módszeresen kezdte írtani a Balaton őshonos állatfajtáinak nagy részét. A páncélt viselő állatok (kagylók, rákok, csigák) szinte teljes egészében kipusztultak a nemkívánt jövevény miatt. A lárvaként rájuk tapadó kagylók telepei a kifejlődésük után gyakran az gazdaállat súlyának többszörösével terhelték meg a házat vagy a páncélt, melyet sem az, sem maga az állat nem bírt sokáig. Ráadásul a nagyméretű kagylók pusztulása indította útjára az időszak legdurvább összeesküvéselméletét is, miszerint az egészről a tihanyi biológiai állomás tehet!
A logika (a logikátlanságban) úgy szólt, hogy a tihanyiak tisztán jó szándékból kezdtek egy biológiai kísérletbe, melynek irányítása kicsúszott a kezeik közül. A jól informáltak tudni vélték, hogy a fürdőzők lábainak védelmében akarták a nagyméretű kagylókat kipusztítani a tóból, ám az ellenük bevetett vándorkagylók betelepítése túlságosan jól sikerült. Véleményük szerint 1932 szeptemberében sem felfedezték, csupán bejelentették az új kagylók megjelenését a tóban. Persze a valóság nem is álhatott volna távolabb ettől az elmélettől.
Az igazság az, hogy 1935-ben a tihanyiak is értetlenül álltak az események előtt, és csupán az volt világos, hogy ami történik, az nem jó. Valójában sem akkor, sem azóta nem sikerült rájönni, hogy mi okozta a kagylók ilyen szintű túlszaporodását. A biológusok csak abban bíztak, hogy az eddig megfigyelt esetekben a vándorkagylók gyors elszaporodását ugyanilyen gyors kipusztulás is követte. Szerencsére akkoriban a Balatonon is pontosan ez történt. 1939-re már jól látható volt az agresszív jövevények villámgyors visszaszorulása. Az eddigi kolóniák eltűntek a vízbe merülő tárgyakról, és a tó fenekét vastagon borította az elpusztult vándorkagylók héja, az élet pedig újraindult a strandokon. A helyzet végül 1941-re, kilenc évvel a jövevények feltűnése után normalizálódott végérvényesen. A kutatók azt gyanítják, hogy a tó őshonos fajtái rájöttek, mennyire jó csemege is a vándorkagyló, másrészt az akkori aszályos időszakban az állatok lakóhelyének nagyrésze szárazra került. Mindenestre a tó biológiai körforgása teljesen helyreállt, és a vándorkagylót ma már őshonos fajtaként tartják nyilván a Balatonban.
