Mit csinál Pócs Tamás botanikus professzor manapság Zala megyében, amikor visszatér az általa 60 évvel ezelőtt már kutatott területekre? A találós kérdés megfejtése szomorú: leginkább számba veszi a veszteségeket, melyeket az évtizedek alatt elszenvedett a természet.
Pócs Tamás botanikus professzor tizenéves gyerekként járt először Zala megyében. Ez az időszak a második világháború végére esett. Úgy alakult, hogy a front közeledtével családjával menekülnie kellett a fővárosból, Pestszentlőrincről, és rokoni segítséggel sikerült meghúzniuk magukat Nagyrákoson. Néhány hónappal később innen is tovább vitt az út, Szlovénián át Karintiába, de arra az időre már kialakult benne a máig tartó vonzalom az őrségi és a zalai táj, az itteni élővilág, ezen belül is elsősorban a növények iránt.
– Nem voltak könnyű idők, de minden pillanatára jó iskolaként tekintek - emlékszik vissza a ma 81 éves Pócs Tamás, aki az idén újra eljött Zalába, kutatni a mai élővilágot. A botfai Hüvös-kastély volt közben a bázis, és itt ültünk le kicsit beszélgetni is. Kora reggelre beszéltük meg a találkozót, hogy utána a nap szabad lehessen természetjárásra. De nem tudtam eléggé időben érkezni ahhoz, hogy a botanikust ne mikroszkóp fölé hajolva találjam: első számú szakterülete, a mohák egy szép példányát vizsgálta éppen. De térjünk vissza 1945-be, és Ausztriába: Akkor már elég nagy gyerek voltam, abban az időben a gyerekek korábban értek. Eltartottam magam, tehénpásztorkodtam. De arra már nem emlékszem pontosan, hogy az állatokra vigyáztam-e, vagy inkább a növényekre, hogy az állatok le ne legeljék őket…
Pócs Tamás 80. születésnapján
Aztán a viszonyok valamennyire normalizálódtak, Pócs Tamás családja is hazatért a menekülttáborból, és Egerben telepedett le. Az akkor már teljes érdeklődésével a botanika felé forduló gyerek pedig innen járt újra és újra Zalába, kutatni a flórát.
– Az akkori viszonyok között ez nem volt kis vállalkozás - mesélte erről az időről a professzor. - Volt amikor motorral jöttem, máskor főleg vonattal meg gyalog, de bárhogy is, nagyban az itt élő emberek vendégszeretetére utalva. Anyám otthon bepakolt egy kenyeret meg egy üveg lekvárt a tartalék ruha mellé, de ezek persze nem tartottak ki a nem egyszer heteket felölelő túra végéig. És olyan időket éltünk, hogy ha sok pénzem lett volna, akkor sem élhettem volna jól, hiszen az itteni embereknek nem volt semmijük, amit el tudtak volna adni nekem. Olyan is előfordult, hogy még én osztottam meg velük a Pestről hozott kenyeremet, mert tőlük aratáskor elvitték az utolsó szem gabonát is… De ennek ellenére kedvesek voltak, és a szállásom mindig megvolt, hiszen elaludtam szívesen akár a pajtában is.
A nehézségek ellenére Pócs Tamás nagyon jó szívvel emlékszik ezekre az időkre, és nemcsak azért, mert akkor volt fiatal. Még ma is felderül az arca, amikor az akkori élővilágról, annak sokféleségéről, tavaszinyáriőszi pompájáról beszél.
– Számomra, aki már hatvanéves távlatban rendelkezik saját tapasztalattal a természeti környezetről, valóban óriásiak a változások - folytatta. – Vannak persze pozitívumai is annak, hogy az idő kereke halad, ma például sokkal jobbak az utak, a közlekedés, a kommunikáció, de ami a természettel történt, az mindenképp szomorú. Az évtizedek során fajok sokasága tűnt el. Ahogy változott az élet, ahogy nőtt az urbanizáció, ahogy új technológiák jelentek meg a mezőgazdaságban, ahogy a falvakból is szinte kiveszett a legeltetéses állattartás, úgy lett az idő martaléka sok élőhely, növénytársulás. Semmilyen szempontból nem vigasz, hogy az életem során általam gyűjtött növények a valaha Zalában látottak, de itt már fel nem lelhetők is a Természettudományi Múzeum növénytárát gazdagítják. És a veszteségeket jól látó, az azok jelentőségét tökéletesen felmérő szakember számára fontos kérdés az is, hogy a tudomány, a tudósok mit tehetnek esetleg az ilyen negatív folyamat fékezéséért. Esetleg megállításáért, vagy akár visszafordítása érdekében. Pócs Tamás ebben a vonatkozásban sem derűlátó.
– Nincsenek jó tapasztalataim – sóhajtott nagyot. – Vegyük csak az akác körül lezajlott őrületet. Minden mértékadó hazai tudományos műhely állást foglalt a kérdésben annak idején, de ezek a megalapozott vélemények nem voltak igazán hatással a történtekre. Mondjuk ebből legalább nagy baj nem lett, lecsengett a hisztéria. De azért rossz érzés szembesülni vele, hogy aktuális politikai érdekek mentén hogyan lehet tudományos tényekkel játszani. Pedig mi sem akarjuk az akác vesztét, hiszen az értékei (gyors növekedés, viszonylag jó faanyag, méheknek bőséges és jó minőségű táplálék) ismertek. De látnunk kell a másik oldalt is, hiszen özönnövénnyel állunk szemben, amely pillanatok alatt képes eluralni a környezetünket. Az pedig csak nem lehet cél, hogy a gyönyörű gyertyánostölgyeseink helyén mindenütt egyenakác nőjjön.
A zalai vidéket járva a botanikus ma már jobbára valóban veszteségeket gyűjt, hiszen a fellelhető fajok már megvannak neki. Ott voltak például azok az iszapoló növények, amelyek a bakhátas földművelés melléktermékeként, a parcellák közti mélyedésekben virultak annak idején. Azzal, hogy később a rétek lecsapolása, kiszárítása lett a mezőgazdaság fő törekvése, ezek a fajok nyomtalanul eltűntek. De a hagyományos mezőgazdasági kultúra tartott fenn sok fenyőerdőben gazdag aljnövényzetet is. Utóbbi úgy alakulhatott ki, hogy a lehulló, és rendesen az erdő talaját vastag szőnyegként borító tűleveleket az élelmes (illetve szükséget szenvedő…) parasztok kigereblyézték, és alomként hasznosították. Ám ma már nincsenek állatok, nincs szükség alomra, s így aljnövényzet sincs már.
– Amíg lesz energiám, a továbbiakban is járok vissza Zalába, a botanika nem olyan dolog, amit az ember akár nyugállományba vonulva abba tudna hagyni - mondta még Pócs Tamás, akinek nagyon hiányoznak a gyerekkorában az Őrséget még uraló kontyos házak is. Az élővilág csodálatos, mindig változó rendszer, fantasztikusan izgalmas nyomon követni a rezdüléseit. Ezt fogom tenni a jövőben is, de közben tudom: az én koromban már minden újabb nap ajándék.
Pócs Tamás 1988 januárjában a Ruaha folyó kiszáradt medrében mohákat keres
Repülőről látni lápot
Pócs Tamás emberi kapcsolatokat is ápolt Zalában: 16 éves volt, amikor először találkozott az akkor már bő évtizede megyénkben élő Károlyi Árpáddal, aki erdész édesapjától származó örökségként a növényvilág kutatójaként is ismert volt. Károlyi 1907-ben született a boszniai Pribinicen. Apja korai halála után nehéz anyagi körülmények közé került a makói származású család, továbbtanulásról nem lehetett szó. 1938-ban aztán elnyerte első kőolajbányászati munkahelyét, élete sínre került, később az olaj- és gáztartalmú rétegek energiaviszonyainak kutatójaként a terület első számú hazai szaktekintélyévé vált – olvasható a Nagykanizsai honismereti füzetek 12. számában, Buda Ernő és Benedek Miklós munkájában. 1943-tól fordult érdeklődése a botanika felé is. Pócs Tamás levélben kereste meg. „Akkoriban még voltak belföldi repülőjáratok. Egyszer így utaztunk Nagykanizsáról Zalaegerszegre, s fentről fedeztük fel magunknak a zalaszentmihályi lápot. Emlékezetes kutatásokat végeztünk aztán itt” – mesélt Pócs Tamás egy közös epizódot. A megye flóráját a területet egymás közt felosztva kutatták, Pócs főleg északot, Károlyi pedig délt járta. A felhalmozott eredményeket 1968-tól a Délnyugat-Dunántúl flórája című, hétrészes cikksorozatban publikálták – ez a szakmában ma is alapmű. Károlyi 1973-ban halt meg, Pócs Tamás viszont botanikusként igazán csak ez után teljesedett ki. Leírt 140 új növényfajt, évekig élt és kutatott Tanzániában is, 2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, friss Széchenyi-díjas. Nála jobban senki nem tudja, mi mindent vesztettünk Zalában csak az elmúlt hatvan évben. Pócs Tamás az egri Eszterházy Károly Főiskola főigazgató-helyetteseként vonult nyugdíjba 1996-ban. – írta Varga Andor a zaol.hu-n.
