A rovat kizárólagos támogatója

Itt az ideje, hogy gazdaságilag elkezdjük tervezni a jövőt. Szembe kell néznünk a kemény valósággal: ha így megy tovább, akkor generációnk legnagyobb válsága lesz a nemrég útjára indult koronavírus.

A kiinduló helyzetünk nem könnyű: gazdaságaink mind környezeti (klímakatasztrófa), mind társadalmi (elszabaduló egyenlőtlenségek) szempontból már jó ideje szakadék felé rohantak, a járványtól függetlenül is. Ezt csak részben fedte el, hogy az elmúlt évtized a modern történelem egyik leghosszabb fellendülését hozta a világban. A 2008-as gazdasági leolvadásból kilábalva egy generáció nőtt fel rekord alacsony kamatszintek és szinte ingyen osztogatott hitelek mellett – a recessziótól való félelmükben a világ nagy jegybankjai szinte padlóig nyomták a gázpedált. Ennek persze meglett volna a böjtje: jó ideje lehetett tudni, hogy nemsokára jön a fordulópont, és recesszió következik. A gazdaság alapvető ciklikusságába és a helyenként kialakult piaci buborékokba ez bele volt kódolva.

Ehhez képest most egy teljesen új filmet vetítenek a moziban.

Egy olyan válság elején vagyunk, amely egyszerre üti meg a kínálati oldalt (hiszen gyárak állnak le, nem lesz, aki összeszerelje a az autókat, laptopokat, vagy beálljon levágni a hajunkat) és a keresleti oldalt (hiszen a szerencsésebbek csak otthon ragadnak, és nem tudnak fogyasztani, a kevésbé szerencséseknek pedig nem lesz munkájuk/fizetésük/jövedelmük, amit elkölthetnének). Az utóbbi különösen életbevágó, hiszen a háztartások fogyasztása az OECD-ben átlagosan a GDP 60 százalékát teszi ki – azaz a gazdaságot nagyban a mi vásárlásaink (a legújabb Avengers mozijegytől a pelenkán át a túlárazott balatoni lángosig) tartják mozgásban.

Csak egy nagyon jellemző példa a napokból: egy virágboltos ismerősöm azért van kétségbeesve, mert a járvány miatt elmaradó ballagások az egyik legfontosabb szezonális bevételi forrását jelentették. Az, hogy ez és sok más rendezvény vagy randevú elmarad, lényegében kihúzta a szőnyeget a boltja alól – az ő és két alkalmazottja bevételeinek annyi. Ennek következtében nekik és családjuknak nem lesz pénzük tejet, kávét vagy ezer más dolgot venni más boltokban, ahol így az ott dolgozók bevétele is ki fog esni, és így tovább. Ilyen dominó hatása van annak, ha egyik napról a másikra elpárolog a kereslet a gazdaságból.
Ilyen helyzetben pedig még a legnagyobb neoliberális piaci fundamentalisták is jajgatva rohannak az államhoz, hogy segítsen. Igazuk van. Modern társadalmainkban csak az államnak van megfelelő mennyiségű erőforrása (azaz pénze), apparátusa (azaz állami intézmények egész hálózata, több ezer fizetett szakemberrel) és jogi lehetősége (rendeletek, parlamenti többség esetén törvények meghozatala), hogy meglépje amit ahhoz kell, hogy víz felett tartsa a gazdaságot. Ilyenkor erős progresszív politikák, bátor baloldali válaszok kellenek.
Most ennek jött el az ideje. A napnál is világosabb, hogy nincs más út előre, mint hogy az állam közbelépjen – erősen, gyorsan és agresszívan. El kell kezdeni önteni a pénzt gazdaságba – közvetlenül az embereknek és a vállalatoknak. Pótolni a kiesett jövedelmeket, hogy munkahelyeket, cégeket és családokat menthessünk meg. Ami a csövön kifér. Mert az elmúlt 150 év gazdasági válságainak tanulsága az, hogy az egyszer már megszűnt munkahelyeket, a csődbe ment vállalkozásokat sokkal hosszabb és keményebb munka újrateremteni, mint átmenetileg államilag megsegíteni. A kettő közötti különbséget tönkrement életekben, elszegényedő családokban és megsemmisülő közösségekben lehet mérni.


Egy ilyen meccs közben pedig minden nap számít – a gyenge, bizonytalan, gyáva válságkezelés hatását 1929-ben az egész világ, 2008 után pedig főleg Európa sínylette meg. Az utóbbi esetben különösen feltűnő volt, hogy Obama és a FED bátrabb (de közel sem hibátlan) fellépése mennyivel eredményesebb volt, mint az EU – főleg Németország által vezetett – kéztördelő bénázása.

Most valami hasonlót látunk Orbánéknál is: elkésett, kapkodó, és ami a legfontosabb, összegszerűségében gyenge javaslatok jöttek ki az immár 10 éve kormányzó rendszer agytrösztjeiből. Hiszen a miniszterelnök által eddig bejelentett lépések összességében a magyar GDP pár tized százalékát teszik ki (nagyjából 0,5 százalék). Ehhez képest Lengyelországban a teljes bejelentett válságkezelő csomag GDP arányosan 9 százalék, Ausztriában 10 százalék, Spanyolországban 20 százalék. Egyértelműen és vészesen kilógunk ebből a sorból – a forint árfolyam most zajló lemészárlása ezt világosan megmutatja. A kormány és a Matolcsy-jegybank egyeztetetlen, sokszor zavaros kommunikációja csak tovább ront a helyzeten.

Közben a magyar családok és vállalkozások többségének – bevételek hiányában – hetekre sincsenek tartalékai. Befizetetlen csekkek, elküldött munkavállalók, kényszerűen felélt megtakarítások és a rekordalacsony munkanélküli segély nemsokára tömegek napi valósága lesz az egész országban. Ezért jegybanknak és kormánynak egyeztetetten, egyszerre monetáris és fiskális eszközöket is bevetve kellene elkezdenie dolgozni:

1. Egyeztetett és egyértelmű kommunikáció, hogy mikor mi fog történni, és határozott elköteleződés bemutatása, hogy az állam és jegybank, értve az helyzetet, a következő időszakban aktívan és keményen fog közbelépni a gazdaság víz felett tartása érdekében.

2. Ne becsüljük alá a kommunikáció és a bizalom erejét. Ha a jegybank és a kormány azt teszi, amit mond, és azt mondja, amit tesz, már sokkal könnyebb lesz, hiszen kiszámíthatóságot visz egy alapvetően kiszámíthatatlan, szorongásokkal és kételyekkel teli gazdasági hangulatba.

3. Azonnali forrásátcsoportosítás az egészségügybe, kifejezetten a járvány elleni harcban az első sorban álló orvosok és ápolók védelmének, a igazi frontvonalat jelentő kórházak felszereltségének növelése érdekében.

4. Erős közvetlen, akár 80-90 százalékos jövedelem/fizetés átvállalás a válság miatt szorult helyzetbe kerülő dolgozóknak és családjaiknak – azaz közvetlen pénz a bajba jutottaknak, és munkahelyeik megvédése.

5. Ebből kiindulva, számolva a hosszan elhúzódó válsággal és a nagy valószínűséggel kialakuló tartós munkanélküliséggel, alapjövedelem bevezetésének előkészítése.

6. Kisvállalkozók túlélését segítő program, akár teljes adóelengedéssel, a fizetések ideiglenes átvállalásával és célzott támogatásokkal.

7. Egy hosszú távú gazdaságélénkítő, közvetlen állami költéseket, beruházásokat tartalmazó program elindítása (az egészségügy talán végre felkerülhetne a listára, van már elég stadion, és eddig is üresek voltak.)

8. Erre építve nemzetközi szinten fel kell lépni egy közös, uniós szintű gazdaságélénkítő csomag elindításáért – központilag is ki kell nyitni a pénzcsapokat. (Az Európai Központi Bank eszközvásárlási programja jó, de közel sem elégséges első lépés – Németország és Hollandia már be is húzta a kéziféket.)

Ezek mellett számtalan egyéb nemzetközi példa behozható – elég csak felmenni az internetre a Karmelita kolostorban.  Ez kell, nem a szavatossági idő nélküli felhatalmazási törvény. Lényeg, hogy lépni kell. Most és erősen.
Ideje all-int mondani.
Dorosz Dávid főpolgármester-helyettes 

Már 227 magyar közgazdász követel radikális intézkedéseket a koronavírus-válság ellen

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek