Egyértelműen állítható, hogy a magyar gazdasági fejlődés jelenleg inkább nem fenntartható módon zajlik – mondja Bartus Gábor környezetgazdász, aki a Nemzeti Fenntarható Fejlődési Tanács titkáraként részt vett a harmadik előrehaladási jelentés elkészítésében. Az értékelés környezeti és humán fenntarthatósági fordulatot sürget. A szakértő szerint régiós összevetésben sem alakul jól a magyar növekedési minta, és a kettészakadó visegrádi blokk rosszabbul teljesítő teljesítő felébe kerülhetünk.
A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács az Országgyűlés tanácsadó testülete. Minden második évben köteles előrehaladási jelentést készíteni a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia céljai teljesülésének állásáról, a fenntarthatóság hazai állapotáról és a fenntartható fejlődést jellemző tendenciákról. A 2019-ben készített jelentés sorrendben már a harmadik a sorban.
A jelentés a legátfogóbb értékelés, ami a magyar társadalmi, gazdasági és környezeti folyamatokról készül. Az anyag a fenntarthatóság felől vizsgálja a humán, a társadalmi, a természeti környezeti és a gazdasági erőforrások állapotát, jövőbeli kilátásait.
♠ A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia 3 előrehaladási jelentése (5 MB pdf.)
A jelentés forrásként egyaránt használ adatalapú értékelést (indikátorokat), szakértői elemzésen alapuló minőségi jellemzést, kormányzati jelentést, valamint a vállalatvezetők, polgármesterek, intézményvezetők és civil szervezetek gyakorlati tapasztalatait is igyekszik összegyűjteni.
Az NFTT előrehaladási jelentése – néhány részeredmény elismerése mellett – azt állapítja meg, hogy hazánk fenntarthatósági állapota összességében rossz, egyes trendek nemzetközi összevetésben igen kedvezőtlenek. Ez egy meglehetősen rossz bizonyítvány. Miért szolgáltunk rá?
Mert bizonyos gondolkodási sémáktól nehezebb megszabadulni, mint a szocialista tervgazdaságtól vagy a kommunista politikai berendezkedéstől. 1990 óta is jellemző, hogy nem gondolunk egyes döntések távolabbi jövőben megjelenő hatásaira, költségeire – szeretjük lábon lőni magunkat. Szívesen választunk megvalósításra olyan alternatívát, aminek gyors, a választók részéről könnyen érthető haszna van, míg a költségek, akár a hasznoknál is nagyobb mértékben, de a jövőben szétterülve, kevésbé látványosan jelentkeznek. Rendre rosszul súlyozunk a jövőbe való befektetési lehetőségeink között, például a versenyképesség javításához jobban hozzájáruló tényezőket kevésbé fejlesztjük. A társadalmi fejlődést meghatározó tényezők fejlesztése nem egyenletes, vannak olyanok, amik Európa élmezőnyébe tartoznak, s vannak olyanok is, amik viszont a rangsor végén ragadtak. Viszont tudjuk például a növényeink kapcsán, hogy a növekedést a legkisebb arányban jelen lévő tápanyag fogja meghatározni: hiába locsoljuk alaposan, ha nem kap napfényt, a virágunk elpusztul.
A tizenhat vizsgált kulcsindikátor közül kettő jó szintre tudott emelni. Ez nem sok, de mégis kezdjük a jó hírekkel: miben lettünk jobbak?
Elsősorban a klasszikus gazdasági tőkék, a fejlődés fizikai alapjainak fejlesztésében nyújtottunk kiválót. Beruházási rátánk európai összehasonlításban is kiemelkedően magas, rakétaszerűen törtünk feljebb a foglalkoztatásban, e mutatóban az EU-átlag fölé kerültünk. A gazdálkodás makroprudenciális feltételei is megfelelőek: tartósan csökken az államadósság és értékelésünk szerint 2030-ig a nyugdíjrendszer is stabil.
Még európai átlag alatt vagyunk, de a javulás sebességében, trendjében szintén kiemelésre méltó a szegénység mérséklése. Az anyagi deprivációval érintett lakosság aránya 30% környékéről 10%-ra csökkent néhány év alatt. Ez az arány a legalacsonyabb az ország közelmúltbeli történelmében. Különösen örömteli, hogy a szegénység „gyermekarca” eltűnt, ma a szegénységi kockázat a gyermekek és az idősek körében nagyjából azonos, ami évtizedekig nem volt elmondható
A további 14 kulcsindikátor esetében továbbra is szomorú a helyzet. Milyen területeken vagyunk a leginkább lemaradva?
Ezt sajnos hosszabban tudom sorolni. A természeti erőforrások minden kulcsindikátora alacsony szinten stagnál vagy romlik, mintha az Alaptörvényünk megóvásukra vonatkozó passzusai nem is léteznének. A természet felszámolásának, a biodiverzitás csökkenésének három fő oka van az emberi tevékenységek terén, ezek a területhasználat-változtatás, a társadalmi anyagáramok növelése – a kitermelések és a szennyezések –, valamint az éghajlat megváltoztatása. Mind a három téren rosszul teljesítünk: a területhasználatban a rendszerváltoztatás óta folyamatosan, az anyagáramok területén ingadozó a teljesítmény 1990 óta, de 2013-től egyértelműen romló. Az éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátásában 1990-hez képest jó ugyan az összteljesítményünk, de 2013 óta itt is visszapattanás, kibocsátás-növekedés figyelhető meg.
A jövőbeli növekedést leginkább megalapozó oktatás fenntarthatósági mutatói gyengék.
Az is figyelemreméltóan szokatlan, hogy a gazdasági növekedéssel együtt nem nő az egészségben eltöltött életévek száma. A humán tőke legtöbb mutatójában nemcsak európai, hanem közép-kelet-európai összehasonlításban is erős lemaradásban vagyunk. A társadalmi tőkét is általában gyenge állapot jellemzi, a bizalom szintje európai összevetésben az alacsonyabbak közé tartozik, a korrupcióérzékelés szintje azonban az egyik legmagasabb, a civil szférát pedig csökkenő aktivitás jellemzi. Aggasztó a gyenge innovációs teljesítmény is.
Milyen a magyar gazdasági fejlődés minősége fenntarthatósági szempontból?
A magyar gazdaság száguld, de nem biztos, hogy jó alapokon, azaz jó irányba. Feltűnő, hogy amióta növekedési pályára álltunk, gyorsan romlanak a környezeti mutatók. Rendre az átlagos növekedési ütemnél gyorsabban bővül az építőipar, aminek az ágazatok között messze a legrosszabb a természeti erőforrás-termelékenysége. Mivel a tudástőke fejlesztésében rosszul állunk, innovációs teljesítőképességünk gyenge, s a kibontakozás kevés jele látszik,
kétséges, hogy a nagy környezeti áldozattal járó növekedési pályáról hogyan állhatunk át egy tudás- és innovációvezérelt fejlődési útra.
Több mutató, közvetlenül vagy közvetve is mutatja ezt a kedvezőtlen helyzetet. A munkáltatók ki vannak éhezve az innovációs teljesítményre alkalmas, magasan képzett munkavállalók iránt, ezt mutatja a diplomával járó bérprémium relatív magas szintje más európai országokhoz képest. A Portfolio rendszeres olvasói számára nem mondok újdonságot a munkatermelékenységgel kapcsolatos problémáinkról. Az innovációs teljesítmény gyengeségét az is jelzi, hogy a kormányzat időről-időre átszervezi a kutatás-fejlesztés állami szintű irányítását, az innováció támogatási rendszerét. Összességében egyértelműen állítható, hogy a magyar gazdasági fejlődés jelenleg inkább nem fenntartható módon zajlik. A növekedés mindenhol a világon a természeti tényezők kiaknázásával, vagy súlyos kihasználásával jár. Mit tudunk erről a folyamatról? Van fejlődés világszinten vagy európai szinten?
Ez így igaz, a természet folyamatos kiaknázásában a magyar gyakorlat nem lóg ki a világátlagból. Itt az okozza a problémát, hogy nagyon sokáig, évszázadokon át az emberi gazdasági aktivitás olyan alacsony volt a természeti tőke teljes nagyságához képest, hogy bármennyire is használtuk a környezeti erőforrásokat, azok vesztesége elhanyagolható volt annak teljes nagyságához képest. Teljesen jogosan gondoltuk úgy, hogy a környezettel nem kell gazdálkodni, mert az korlátlanul áll rendelkezésünkre. Ennek jól láthatóan vége.
A 20. század elején egy emberre évi 4,5 tonna anyagfelhasználás jutott, a 20. század végére már 9 tonna, az OECD előrejelzése szerint 2060-ra ez 16 tonna lesz. És egyre több ember van. Az ENSZ biodiverzitással és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó tudományos szervezete, az IPBES idén májusi globális értékelő jelentésében a természet tragikus mértékű pusztulását tárja elénk. A világ megváltozott, elérkezett a természeti erőforrások szűkösségének kora. Ez azonban a gazdasági játékszabályokon nem látszik: a környezet felhasználását alig néhány téren áraztuk csak be, a potyázás, a túlhasználat nagy volumenben és világméretekben zajlik.
Pedig a gazdaságpolitikai sunnyogásnak itt komoly kockázata van. Jelenleg jenga játékot játszunk a természettel, folyamatosan húzkodjuk ki a biodiverzitás egyes tégláit az ökoszisztémák tornyából. Eddig szerencsénk volt, mert a természetben az egyik „tégla” elvesztéséből adódó funkcióvesztést más „téglák” helyettesítették. Azonban nem tudni, mikor nem lesz képes már a bioszféra pótolni az elveszett alkotóelemeket, mikor dől össze a torony. S ez nem „ha”, hanem „mikor” kérdése.
Hol tart ebben Magyarország? Mennyire természeti erőforrás-igényes a magyar növekedési modell? Látunk benne javulást?
Romlást látunk. Magyarország képes volt arra a bravúrra, hogy a természeti erőforrás-termelékenységet tekintve, tehát hogy egy kilogrammnyi anyag megmozgatásával mennyi nemzeti jövedelmet állítunk elő, a javuló EU-trenddel szembe menve zuhanjon a teljesítménye. 2012-ben nemzeti csúcsot értünk el 1,14 euró/kg értékkel, hogy aztán folyamatos csökkenést követve tavaly már csak 81 cent/kg értéket teljesítsünk. Ez a 2008-as teljesítményünkkel egyenlő, s nincs másik olyan EU-tagállam, ahol ne a tíz évvel ezelőtti értékük felett teljesítsenek. Az EU-átlag egyébként 2,24 euró/kg.
A jelentés szerint dobogósok vagyunk betonozási képességben.
Igen, csak a görögök és a szlovákok betonoztak nálunk szorgalmasabban. A mutató neve egyébként szakszerűen a mesterséges felszínborítottság növekedése. Mindezzel két alapvető probléma van. Az egyik, hogy ezáltal csökken a természetes ökoszisztémák vagy legalábbis a még érdemi ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtani képes földhasználatok számára rendelkezésre álló terület, amiből egyébként sincs sok Magyarországon. Ha figyelembe vesszük, hogy az országunk területének felét elfoglaló szántóterületeknek sincs érdemi ökoszisztéma-szolgáltatása, akkor különösen fájó, hogy a maradék területek egy részét nagy iramban beépítjük. Az előző, 2017-es jelentésünkben az ökológiailag értékes területek 60%-a volt kedvezőtlen besorolású, a mostani jelentésben, csak két év elteltével már 87%-uk van rossz állapotban.
A másik probléma közgazdasági. Ha a beruházásra szánt összegek egy jelentős részét betonozásra, például útépítésre fordítjuk, akkor ezzel ennél értékesebb jövőbe való befektetéseket szorítunk ki.
Nincs szükség infrastruktúrafejlesztésre?
Fenntarthatósági szempontból az útépítések kiemelt szerepe megkérdőjelezhető. Például a KSH statisztikái azt mutatják, hogy az áruszállítás 2000-hez képest 2,25-szeresére nőtt, míg a GDP-nk csak másfélszeresére. Úthálózatunk a harmadik legsűrűbb az EU-ban, s csak a gyorsforgalmi utak tekintetében is az EU-átlaggal egyenlőek az adottságaink. Ezzel szemben például az oktatásban nagyon rosszul állunk. A 2015-ös PISA-felmérés azon kategóriájában, ami a tanulók együttműködő feladatmegoldó-képességét méri, pont az a három ország – Görögország, Szlovákia és Magyarország – az EU leggyengébbjei, akik a mesterséges felszínborítottság növelésében élenjárók.
A gyors növekedésű kelet-közép-európai országok hasonló kihívásokkal néznek szembe? Milyen a régiós pozíciónk?
Természetesen sok tekintetben nincs lényeges különbség ezen országok között. Minden kelet-közép-európai ország természeti erőforrás-termelékenysége alacsonyabb a nyugati EU-tagállamokénál. De amíg ez a mutató szinte minden országban javult valamelyest, nálunk romlik 2013 óta. A másik három visegrádi ország átlaga az általunk használt fenntarthatósági indikátorok tekintetében a humán, a társadalmi és a természeti erőforrások téren rendre egyértelműen vagy kismértékben jobb a magyar eredményeknél. Csak a gazdasági tőke korábban már említett területein vagyunk előrébb.
Ez a fajta kiegyensúlyozatlanság az, amire az interjú elején utalt?
Meggyőződésünk, hogy az életminőség tartós javítása csak erős alapokon, azaz a négyféle erőforrás kiegyensúlyozottan nagy mennyiségén és magas minőségén alapulhat.
A 2013-as növekedési fordulattal erős aránytalanságok jöttek létre, illetve már korábban is meglévő aránytalanságaink felerősödtek. Például ma az oktatás minőségét erősen meghatározó pedagógus-átlagbér messzebb van a diplomás átlagbértől, mint 2010-ben. Azaz a gazdasági tőkénk növelése érdekében már nem csak a természeti tőke gyors felélése zajlik, mint bárhol a világban, hanem kevesebb figyelem esik a humán és a társadalmi tőkénkbe való beruházásokba, ami viszont már inkább kivételes a fejlett országok között.
Ezért sürget a jelentés a környezeti mellett humán fenntarthatósági fordulatot is?
Két erős indok szól a fenntarthatósági fordulat mellett. Az egyik a szükség. A természeti erőforrások pusztulása olyan szintet ért el a világban, hogy nincs több időnk egy erőforrás-hatékonyabb gazdasági játékszabály-rendszer kialakítására várni.
Egyre nyilvánvalóbban nyílnak ollók Magyarország és közvetlen vetélytársai között a humán és társadalmi tőkék oldalán is.
A másik a lehetőség. Az elmúlt évek növekedési fordulata jelentős reálbér-emelkedést hozott, talán a magyar társadalom tagjainak inkább van most késztetése a napi megélhetésért vívott küzdelemből kiemelkedve a nemzet közeljövőjére is gondolni, s az ezzel kapcsolatos dilemmákat megvitatni.
Milyen környezeti előnyei lennének ennek?
Több ilyen előny is lenne. A tanultabb emberek hajlamosabbak a környezet védelmére attól kezdve, hogy kevesebbet szemetelnek, odáig, hogy magasabb jövedelmük révén is gyakrabban költenek alacsonyabb ökológiai lábnyommal bíró termékekre, például bioélelmiszerre. Az itthon végzett kutatások mind azt mutatták, hogy a magasabb iskolai végzettséggel bíróknak nagyobb a fizetési hajlandósága, ha a környezetszennyezés mérsékléséről van szó.
A humántőke fejlesztése továbbá növeli az innovációs teljesítményt, ami pedig szükséges feltétele, hogy olyan új termékeket, szolgáltatásokat, technológiákat fejlesszünk ki, amik képesek jóval kisebb környezeti teher mellett az életszínvonalunk fenntartására, akár további növelésére.
Amennyiben a különböző környezeti katasztrófákat el akarjuk kerülni, de nem akarunk az elért életszínvonalunkból sem alábbadni, akkor nincs más út, mint a gazdasági kibocsátást sokkal inkább a humán tőkére alapozni, míg a termelés-fogyasztáshoz szükséges természeti erőforrás-felhasználást radikálisan csökkenteni.
Milyen területeken látják a legnagyobb lemaradást a humántőke akkumulációban? Van itt különbség a V4-országok között?
A V4-országok mintha kétfelé szakadnának. A mi romló fenntarthatósági mutatóinkkal sok tekintetben osztozik Szlovákia is, míg Csehország és Lengyelország okosabbnak látszik a jövőbe való befektetések terén.
Lengyelország az oktatási teljesítmény élvonalába került az észtekkel együtt, miközben az OECD-országok átlagában nem volt az elmúlt évtizedben érdemi javulás a PISA-felmérés eredményei szerint. Ha fogadnom kellene a V4-országok jövőbeli gazdasági teljesítményére, a csehekre vagy a lengyelekre tenném a tétjeimet,
Az elmúlt néhány évben ők két évet vertek ránk és a szlovákokra az oktatásban eltöltött átlagos időt tekintve. Kisebb a végzettség nélkül való lemorzsolódás a középfokú oktatásban, s növelték az egyetemre járók arányát is. Ez a két év rendkívül nagy különbség, s ha tartós oktatási minőséggel is együtt jár, akkor a tudástőkéjük egyértelműen magasabb szintű, azaz a jövőbeli növekedést jobban megalapozni képes lesz. Szembeötlő, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem mellett megjelent az elkerülhetetlen változáshoz való alkalmazkodás igénye. Milyen feladatok sürgetők az alkalmazkodáshoz?
Az éghajlatváltozási politikának két része van. Az egyik, hogy csökkentsük az éghajlatot módosító gázok kibocsátását. A másik az adaptáció, amikor a már bekövetkezett vagy a jövőben már nem elkerülhető további éghajlatváltozás hatásaira felkészülünk. Ez utóbbi Magyarország számára kritikusabb abból a szempontból, hogy az országok közötti nemzetközi ranglistákban az éghajlatváltozási sérülékenységben egészen elől helyezkedünk el, míg az üvegház-kibocsátási rangsorokban hátrébb. Az alkalmazkodás szó szerint élet-halál kérdése: az egyre nagyobb nyári hőhullámok idején a halálozások száma legalább 15%-kal megemelkedik hazánkban.
Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás kulcsa a területhasználat. Egy példa: az éghajlatváltozás, és az abból adódó aszályok legnagyobb vesztese a mezőgazdaság. Azonban aszályból kevesebb lenne, jobban tudnánk dacolni az éghajlatváltozással, ha a mocsarakból, lápokból, erdőkből és kanyargó folyóágakból többet meghagytunk volna. Ezeket a 19. századtól lecsapoltuk, kivágtuk és kiegyenesítettük, éppen a mezőgazdasági termelés növelése, a szántóföldek és legelők gyarapítása érdekében.
Mára a vizes élőhelyek 97%-át veszítettük el, ellenben az országunk területének felén szántóföldek vannak. Szép, ugyanakkor persze nagyon keserű példája ez a lábon lövésnek, hogy a nem fenntartható módon megvalósított fejlesztés hosszú távon a jólét csökkenéséhez járulhat hozzá.
Bartus Gábor (1968) környezetgazdász, 1992 óta a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Környezetgazdaságtan Tanszékének tanára, egyetemi adjunktus. 2010-től az Országgyűlés keretében működő Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács titkára. Tagja az Európai Fenntartható Fejlődési Hálózatnak (ESDN) és társelnöke az Európai Fenntartható Fejlődési és Környezetvédelmi Tanácsok szervezete (EEAC) Fenntartható Fejlődési Munkacsoportjának. Szalai Ákossal közösen írt “Környezet, jog, közgazdaságtan” könyve a környezetpolitikai beavatkozások magyar nyelven megjelent egyik legátfogóbb monográfiája.
