A rovat kizárólagos támogatója

Nem győztünk, de esélyt teremtettünk magunknak a későbbi győzelemre – szól Orbán Viktor újabb duplafedelű üzenete, ezúttal a pénteki uniós klímamegállapodásról. Kétségtelen: most kevésbé lehet érteni, miről állapodtak meg, mint a nyáron azt, hogy – Magyarország és három másik tagállam ellenállása miatt – miről nem.

Pedig a cél pofonegyszerű. 2050-re minden tagállam szüntesse be szén-dioxid-kibocsátását. De azért gondoljunk bele: minden, ami szénnel, gázzal vagy olajjal megy, kuka. Fűtés, autó, erőmű, gyár, cső. Az életminőség még egy nagy kérdés. Mindez évi ezer-kétezer milliárdot, vagyis két-négy évente egy Paks 2 árát igényelné.
A szándék nemes, bár kissé valóban mozgalmáros. Valahol messze komoly emberek, aranyos gyerekek szépen szónokolnak, „számokra”, „kutatásokra” hivatkoznak, kevéssé törődve azzal, hogy a világ többi része nélkül a globális felmelegedést egy „sikeres”, harmincéves uniós öncsonkítás sem fékezné. Majd beindulnak a „bürokraták”, hogy itt kérem a tagállami egység nem cél, hanem szabály. Ami aztán nagy nehezen meg is születik, csak nem tudjuk, miről.

Bár a Brüsszelt minden lehetséges módon támadó Orbán-kormány is megérezte az elképzelés gyengeségeit, azt csak még nagyobb blődségekkel igyekezett – végül sikertelenül – túllicitálni. Eleve nonszensz, miért pont a kevéssé iparosított és nem is koldusszegény Magyarország küzd szinte a legtovább a légszennyezéséért. Olyan kevéssé módos, az uniós sorsközösséget mégis vállaló tagok ellenében, mint mondjuk Románia vagy Bulgária, illetve sokáig olyan, érthetőbb okokból tiltakozó, ám végül rendre „megjavuló” országok mögé bújva, mint a németek vagy a szlovákok.

Orbán 50 ezer milliárdot követel az átállásra, ám ehhez nem talál észérveket. A – némi bizonytalankodás után – Áder János által is megtalált kormánypropaganda számbűvészkedései nem csak az elhallgatásai miatt értelmetlenek. De felvetik a kérdést: ha tényleg ennyire klímabajnokok vagyunk, miért pont mi bomlasztjuk az előrehaladást?

A véghajrában Orbán pedig azt követelte, hogy „ne az emberekkel”, meg „ne a szegényekkel” fizettessék meg az átállás árát (miközben ilyen butaságokat Brüsszel nyilván nem kér), vagy hogy ne nőjenek az élelmiszerárak (amit az elmúlt kilenc év hazai drágulása tükrében magam is örömmel vennék). Végül pénteken, némiképp feszengve, Orbán és Babis letette a fegyvert, és már csak a lengyelek mormoltak egy igennek hangzó nemet. A közzétett mondatfoszlányokból arra juthatunk, hogy Orbán (a normál üzem közben valóban nem szennyező) Paks 2 uniós támogatására kaphatott ígéretet Von der Leyentől. Ám az atomerőmű pénzügyi támogatása szerintem kizárt: a kormányfő legfeljebb az új bizottsági elnök valamiféle csavaros mondatából hallhatott ki ilyesmit.

Félek, ebből az egészből megint mi jövünk ki rosszul. Hogy az állandóan kekeckedő Magyarország végül a lehető legkevesebb forráshoz jut, ami sok-sok felesleges társadalmi feszültséghez vezet.  Az egyetlen remény, hogy ezeket a pénzeket Orbánéknak talán már nem lesz alkalmuk ellopni.

Marnitz István véleménycikke eredetileg a Népszavában jelent meg.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek