Az Orbán-kormány február 6-án bejelentette, hogy elengedte a Mini-Dubaj/Maxi-Bindzsi-tervet, és a rákosrendezői területet Budapest tulajdonába adja. Ez a szokásos történet, ugyanez zajlott le az internet megadóztatása, a vasárnapi boltzár és a budapesti olimpia esetében is: ha valamilyen terve felháborodást vált ki a közvélemény egy részében, akkor gyorsan letesz róla, legalábbis egy időre. Nem akar úgy járni, mint a Németh Miklós vezette MSZMP-kormány a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel 1989-90-ben. Vagy mint a Horn Gyula vezette MSZP-kormány nyolc évvel később ugyanezzel a beruházással (Nagymarost a pár kilométerrel fentebbi Pilismarótra cserélve). Nem akarja kockáztatni, hogy azzal, hogy szembe megy a magyar emberek meggyőződésével, elveszíti a saját hívei egy részének támogatását, ami azután hiányozhat a parlamenti választásokon.
De ez idő szerint olyan magabiztos azon szolgálatai alapján, amelyeket Vlagyimir Putyinnak (Paks-2), Hszi Csin-pingnek (Budapest–Belgrád vasútvonal-felújítás), és Donald Trumpnak (EU-rongálás) tett, hogy összességében nem törődik ezzel a veszéllyel, és pimaszul a képére mászik az országnak. Bős–Nagymaros ügyében is.
Határ-kiárusítás
A bős–nagymarosi, két vízlépcsős beruházás nem vált lelencgyerekké az MSZMP, illetve az MSZP bukása után – a NER is a nevére vette. Eleinte csak titokban, de pár hónapja már minden szégyenkezés nélkül, és ezekben a napokban igazítja végleg a maga képére és hasonlatosságára, ahogy az alábbiakban bemutatom. Haladjunk lépcsőzetesen.
A felső, bősi projekt ügyében most, tavasszal készül Orbán arra, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök és oligarchaköre kezébe játssza át a magyar természeti vagyon egy darabját – lábbal tiporva a nemzeti szuverenitásunkat: tudniillik átadva a szlovákoknak 40 kilométer hosszan a határt képező folyót.
Az energetikai miniszter a napokban találkozik szlovák partnerével, hogy véglegesítse azt a megállapodást, amelyet az államtitkára hat titkos tárgyalási fordulón át letárgyalt.
A cél messze több annál, mint pusztán lepapírozni és véglegessé tenni azt, amit a szoci (és fideszes) kormányok eddig is csináltak, csak éppen fű alatt és elvben „ideiglenes” jelleggel.
A tények elfedése és eltorzítása olyan régóta folyik, hogy nyilván a legtöbb olvasó azt sem tudja, hogy Bős(–Nagymaros) ügyében van még miről tárgyalni. Nézzük meg tehát először is a végeredmény bejelentését előkészítő szűkszavú hivatalos tájékoztatást az adminisztratíve legilletékesebb személytől!
A jóhiszeműség örve alatt
Az Energetikai Minisztérium parlamenti államtitkára, Czepek Gábor „képviseli Magyarország Kormányát a magyar–szlovák energetikai és környezetvédelmi kapcsolatokban, szakpolitikai és nemzetközi jogi tárgyalásokon – összefüggésben a hágai Nemzetközi Bíróság Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos 1997. szeptember 25-i ítéletének […] végrehajtásával”, miként az 1053/2024. (III. 11.) számú kormányhatározat fogalmaz, amely a magyar–szlovák energetikai infrastruktúra fejlesztésért felelős kormánybiztossá nevezte ki.
Tisztázzuk: Ilyen infrastruktúra nincsen. (Létezik ugyan egy magyar–szlovák „intelligens hálózat” elnevezésű fejlesztési projekt EU-pénzen, de ez a 11 hónapja kinevezett kormánybiztos nélkül működik: a 2018-ban indult I. üteme idén ér majd véget; a vele párhuzamosan futó II. ütem pedig 2029-ben fejeződik be. E projekt keretében meteorológiai állomásokat létesítenek, optikai kábeleket telepítenek főként azzal a céllal, hogy optimálisan lehessen megosztani a „szétszórtan”, például naperőművekben előállított elektromos energiát.) Az Orbán-kormány célja egy egészen más magyar–szlovák energetikai infrastruktúra kifejlesztése. A jelen írás végére fokozatosan ki fog derülni, hogy mi ez, milyen energiatermelő egységekből áll.
Az első lépcső:
Czepek Gábor kormánybiztosi minőségében jelentette be január 9-én, a hatodik tárgyalási forduló után a következőket: „a kétoldalú tárgyalások célja, hogy mielőbb közös nevezőre jussunk a többi között a Duna vízhozamának megosztásában és energetikai kérdésekben is. A megbeszélések idei első fordulóján főként a bősi erőműben megtermelt áram átvételi ára kapcsán sikerült érdemi előrehaladást elérni. […] A szakértői egyeztetéseket követően a két tárgyalócsoport február elején találkozik újra miniszteri szinten”.
Fél mondat a Wikipédiáról: „1992 októberében a bősi erőmű csatornájába (vagyis szlovák területre) terelték a Duna vizének 83%-át (és azóta is jogtalanul használja azt)”.
Na tehát: az Orbán-kormány arról készül megállapodni a partnerével, hogy a Duna maradjon továbbra is kitérítve a medréből – de most már kapjon Szlovákia papíron is magyar hozzájárulást ahhoz, hogy elterelten tarthassa, és a sajátjaként használhassa (így azt a vízerő-potenciált is, amely fele részben magyar), plusz, hogy a Bősi Vízlépcsőben megtermelt áram egy részét nekünk értékesíthesse.
Arra, hogy az ügy egyáltalán Hága elé jutott, annak köszönhetően került sor, hogy a Duna eltérítését követően pár nappal a határok sérthetetlenségét a szívén viselő EU (akkori nevén: EK) kivert északi szomszédainkból egy háromoldalú megbeszélést. Az azon kidolgozott Londoni Jegyzőkönyv aláírásával (Cseh)Szlovákia nemcsak azt vállalta, hogy a jogvitát hazánkkal közösen Hága elé bocsátja, hanem garantálta azt is, hogy az ítélet meghozataláig a „teljes [nem kevesebb mint 95%] szokásos vízmennyiséget biztosítja az Öreg-Duna egész medrében, beleértve a Rajka és Palkovičovo [magyarul Szap ‒ az a pont, ahol a Csatorna-Duna a bősi erőmű elhagyása után visszacsatlakozik a Dunába] közötti szakaszt is, továbbá tartózkodik az erőmű üzemeltetésétől”. Ez tehát a jogi kapcsolat a vitarendezési és a végleges rendezéséig szóló vízmegosztási kötelezettségvállalás között.
A hamar bekövetkezett londoni hullámtörés azonban nem mindenkinek volt ínyére Magyarországon. A Duna vizének az eredeti mederben való leengedését ezért érdemben soha nem kérték az Antall–Boross-kormány után következő magyar kormányok.
A szoci-fideszes mantra az volt a csupán az elvi kérdések tisztázásáról meghozott hágai ítélet óta eltelt huszonnyolc évben, hogy Magyarország azért nem lép fel a Londoni Jegyzőkönyv alapján a Szigetköz és Csallóköz ökológiai kárait megelőző vízmegosztás érdekében, mert a Dunába való lebocsátás növelésének követelése ‒ állításuk szerint ‒ ellentétben állna a hágai ítélet azon rendelkezésével, miszerint: „Magyarországnak és Szlovákiának jóhiszeműen kell tárgyalnia…” Ilyen ellentét nem áll fenn, a hágai ítélet semmilyen vonatkozásban nem írta felül a Londoni Jegyzőkönyvet.
A jog-nemérvényesítés valódi magyarázata az, hogy ezek a magyar kormányok mindvégig a Dunának a Szlovákiában maradásáról kívántak megállapodást kötni ‒ erre elvben meg is volt a szlovák fogadókészség ‒, kiegészítve azzal, hogy az egykori főmederbe Szigetköznél csak a jelenlegi 17%-nyi vagy kisebb vízhozam jöjjön le. Azonban az ezt célzó vízkormányzásról átadott műszaki terveiket a szlovákok mindig elutasították. A mérnök-hivatalnokok műszaki okokból, a hidrológia és az ökológia tudósai pedig a hosszú távon érvényesülő károsodásokra tekintettel. (Habár az utóbbiak véleménye többnyire nem sok vizet zavar Szlovákiában sem, de ott legalább nincsenek elhallgattatva.) Lévén, hogy a mindenkori magyar kormányok ilyen tartalmú megállapodásra törekedtek, ezért úgy kalkuláltak, hogy nehezen lehetne a majd létrejövő megállapodást eladni a magyar közvéleménynek, ha előtte a Dunán a régebben szokásost megközelítő vízmennyiség folyik le. (A csehszlovák Duna-eltérítés beruházási tervében az szerepel, hogy a projekt megvalósítása után az Öreg-Duna medrébe a korábbi vízhozam legalább kétharmadát kell lebocsátani, megelőzendő a felszín alatti vízkészleteket és part menti természeti értékeket fenyegető károkat.)
Szóval a kormányainkat eddig az vezette, hogy nem akartak a népnek lelki megrázkódtatást okozni. Az önmagát nemzetinek nevező kormány és feje kiemelten empatikus a magyarok érzelmei iránt. Orbán Viktor (Komárom, 2014. 02. 21.) például ennyire érzelem-azonos:
„Minél több víztározót és minél kevesebb gátat szeretnénk építeni. Tudni kell, hogy a magyar embereknek van egy sajátos szívbéli, romantikus viszonyuk a Dunához. Magyarországon a gátakkal szemben mindig is erős érzelmi kitörések voltak, és ez így is marad szerintem a következő évszázadokban. A Duna mindig is valódi barátja volt a magyar családoknak. Éppen ezért hiszem, hogy egy iparszerű gátépítési program sosem lesz napirenden ebben az országban. Amikor politikusok ezzel próbálkoztak, akkor bele is buktak, és ez így is van jól.”
Most mégis ugyanazzal próbálkozik.
Hazugságok és (le)bukások
Szükséges tehát felidézni, hogy mi vezetett a hágai perhez, és hogy mi van az ítéletben.
A magyar‒csehszlovák Vízlépcsőrendszer-szerződés 1977-es aláírását követően Magyarországon felerősödtek a projekttel szemben már két és fél évtizede folyó kritikák a tudományos műhelyek, sőt az illetékes minisztériumok többsége részéről. Pénz sem volt a magyar felet terhelő feladatok megvalósítására. A kormánynak végül az osztrák kormány biztosított hitelt ‒ az Európai Parlamentnek az Ausztriát elítélő határozata ellenére. Mi, környezetvédők (elsőként a Duna Kör), a 80-as évek közepétől léptünk fel a beruházás ellen, majd az évtized végén ‒ miután bebizonyosodott, hogy a szakmai, illetve közéleti fórumokon előadott józan érvek nem hatnak ‒, elkezdtünk tüntetéseket szervezni, és a társadalmi akcióink összefogására létrehoztuk a szervezetközi Nagymaros Bizottságot (egyetlen, ingyenes funkcionáriusa volt, szerénységem). Közösen fellépve megkaptuk a magyar emberek támogatását: sorra szerveztük meg a sokezres vagy olykor több tízezres tüntetéseket a Vízlépcsőrendszer-terv ellen.
1989 májusára az MSZMP belátta, hogy előbb-utóbb szabad választások lesznek, és számára nem lenne kívánatos, ha a környezetvédők az utcán tartanák az embereket, és az ellenzéki pártok visszhangoznák a mi jelszavainkat, miszerint „Lebuktok a vízlépcsőn”, meg efféléket. Úgyhogy a magyar kormány feladta előbb a Nagymarosi Vízlépcső kivitelezését, majd néhány héttel később a Duna szigetközi eltérítésének műtárgyain, így a Dunakiliti Duzzasztóművön folyó munkálatait is.
„Fecseg a felszín…”
Ugyanis a kellően nagy társadalmi nyomás hatására a kormány végre meghallgatta a szakértőket. Akik a nagymarosi és a dunakiliti‒bősi létesítményről egyaránt kimutatták, hogy akármennyi pénzt feccöltek is bele addig, nem érdemes folytatni, mert nem hozza vissza azt, amennyi a befejezéséhez még szükséges. Továbbá, hogy ráadásul nem is szabad megépíteni, mert a működtetése tönkretenné a felszín alatti vízkészleteket, továbbá a Szigetközben ‒ és a Csallóközben ‒ károsodásokat idézne elő a természeti környezetben, illetve tönkretenné a Dunakanyar tájképi értékeit. A szakvélemények alapján az akkori magyar kormány úgy látta, hogy „ökológiai szükséghelyzet” állt elő ‒ aminek egyedül lehetséges megoldása az, ha leállítják a beruházást és helyreállítják a munkálatokkal károsított természeti környezetet. Ennek belátását ajánlotta a csehszlovák kormánynak is, közös tudományos vizsgálatokat javasolva, szükség esetén harmadik fél bevonásával.
„…hallgat a mély” (?)
Nos, a költő szavaival ellentétben nem hallgatott a dunai mély. Hivatalnoki szinten a magyar fél képviselői azt mondták a csehszlovák partnereiknek, hogy nyugi, kollégák, az évtizedeken át a mindenkori politikai vezetéssel szemben fenntartott baráti megállapodásunk előbb-utóbb meg fog valósulni: ti megkapjátok fent a Dunát, mi pedig megépítjük a Nagymarosi Vízlépcsőt, mihelyt alábbhagy a zöldhullám. A kormány által a ti főnökeiteknek átnyújtott ökológiai izékkel meg csináljátok azt, amit mi: dobjátok a kukába.
A (cseh)szlovák mérnök-hivatalnokok haladtak előre gyorsabban. A politikai vezetés nagyobbik részét a tervükhöz megnyerve, „ideiglenes megoldás”-ként meghosszabbították a bősi (gabčikovoi) vízerőműhöz a parton vezető betoncsatornát, és 10 kilométerrel Dunakiliti fölött, Dunacsúnnál (Čunovo-nál), ahol a folyó még szlovák területen folyik, eltérítették a Dunát 1992 őszén. Az ‘ideiglenes’ jelző a magyar partnerek kérésére került be a projekt elnevezésébe: azt akarták vele kifejezni, hogy ha megépül Nagymaros, akkor elvben vissza lehetne térni akár az eredeti terv szerinti Vízlépcsőrendszerhez, azaz szakaszos üzemmódban ‒ leállítva, majd csúcsra járatva ‒ lehetne működtetni Bőst, valamint Dunakilitinél lenne a folyó-felduzzasztás és a víz megosztása a mű-meder, illetve az Öreg-Duna között. (Az eredeti terv szerint 97,5% ‒ 2,5% arányban.)
A magyar mérnök-hivatalnok kollégák pedig lobbiztak a hazai politikai vezetőknél azért, hogy épüljön vízlépcső a Dunakanyarban, plusz épüljön meg még további három, szintén a múlt század közepén megálmodott vízlépcső lejjebb a Duna magyar szakaszán. És ha a felszínen úgy látszott is (eddig), hogy ők lassabban haladnak előre, egyáltalán nem lobbiztak-lobbiznak rosszul: a politikai és a gazdasági rendszer változásai ellenére mind a mai napig képesek megteremteni a miniszterek érdekeltségét a terveik realizálása iránt. (A szocializmusban politikai korrupcióval, a kapitalizmusban pénzügyi lehetőségek teremtésével.)
A jogsértés hullámai
A Duna egyoldalú eltérítése perhez vezetett. A hágai per során a szlovák fél képviselői már más jelentést tulajdonítottak az ‘ideiglenes’ szónak. Arra irányult a kereseti kérelmük, hogy a bíróság ítélje meg és mondja ki a következő három dolgot, nevezetesen „hogy a Cseh és Szlovák Köztársaság jogosult volt arra, hogy 1991 novemberében az ‘ideiglenes megoldáshoz’ folyamodjék, és hogy ezt a rendszert 1992 októberében üzembe helyezze; valamint, hogy a Szlovák Köztársaság jogosult volt és marad arra, hogy e rendszer működtetését folytassa”.
Ezt az igényt a bíróság elutasította, kimondva, hogy „Szlovákiának nem állt jogában üzembe helyezni az ún. ‘ideiglenes megoldás’-t 1992 októberétől”. Ebből azonban olyan jogkövetkezményeket is levezettek a bírák, amilyeneket sem a jogászaink, sem a mérnök-hivatalnokaink nem szerettek.
De menjünk vissza ahhoz, ami az ítélethirdetés előtt zajlott.
Vízibalett
Hágában a két fél jogászai egy színjátékot adtak elő, gondosan egyeztetett cselekménnyel és szereposztással. A terjedelmi korlátok okán itt most csak egy kivonatra kell szorítkoznom: a lényeg az, hogy a mi megbízottaink nem kérték a jogaink érvényesítését a hágai perben. Sem az ideiglenes vízmegosztás tekintetében, sem pedig a végleges rendezés tekintetében. Ami az utóbbit illeti, ugyan az Országgyűlésnek megmutatott magyar kereseti kérelemben ez szerepelt: „a Szlovák Köztársaság köteles: (a) visszatéríteni a Duna vizét a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti nemzetközi határ szerinti lefolyásába, azaz a vonatkozó szerződések által meghatározott fő hajózási mederbe; (b) visszaállítani a Dunát abba az állapotába, amelyben az ‘ideiglenes megoldás’ üzembe helyezése előtt volt <…>”, azonban az írásbeli kereseti kérelmünket a bíróság előtt a főképviselőnk a záróbeszédében felülértelmezte.
Akiknek a hazafias vagy/és zöld érzelmeit megejtően visszhangozta a periratok és perbeszédek újságokban ismertetett retorikája, annak számára ez váratlan fordulat volt. De valójában a magyar fél által a tárgyalási fordulók során előterjesztett beadványok mindig is kínosan vigyáztak arra, hogy a pert a bíróságnak nehogy a határral kapcsolatos, illetve nehogy környezetvédelmi érdekek körül folyó jogvitaként kelljen értelmeznie ‒ amilyennek a hülyére vett Országgyűlés és a magyar közvélemény tudta.
A szlovák fél főképviselője így fogalmazott a záróbeszédében, visszautalva a magyar főképviselő, Szénási György záróbeszédében foglaltakra, valamint a hágai perrel párhuzamosan folyt, tartalmukban a közvélemény számára titkos magyar‒szlovák tárgyalásokra: „A helyzet az, hogy mindeddig a Magyar Országgyűlésen belüli vetélkedések, valamint a magyar közvélemény tájékozódását adó tévinformációk miatt a tárgyalások szakadatlanul megfeneklettek. Az ilyen nehézség nem szokatlan. Jól ismert dolog, hogy bizonyos ügyeket a kormányok amiatt hoznak a Világbíróság elé, mert az országgyűlések korlátokat kényszerítenek rá a kormányokra.”
Utóhullámok
A kormányaink a hágai pert követően sem kérték az Öreg-Duna medrének juttatott vízlebocsátás bővítését. Ahogyan nem szorgalmazták a szlovákok által létesített műtárgyak eltávolítását sem. (Jóllehet a szlovák főképviselő a saját záróbeszédében ‒ látva, hogy mi várható az ítéletben ‒ előadta, hogy igazából nem feltétlenül ragaszkodnak ahhoz, hogy az általuk Dunacsúnnál létesített mederelzárás és duzzasztómű fennmaradjon.)
A magyar lakosság hozzáállása azonban nem változott, és ezt mindig ki is mutatta ‒ már amennyiben lehetősége volt értesülni a kormánya terveiről.
Így például Hornék látványos választási kudarcához 1998-ban jelentősen hozzájárult az, hogy dekonspirálódott a titkosan letárgyalt Keretszerződés-tervezet, amelynek részeként a kormány ‒ az Országgyűlést kikerülve ‒ kötelezettséget vállalt volna egy alsó vízlépcső megépítésére a Dunakanyarban, nevezetesen Pilismarótnál. (Mégsem úgy hangzik, mint „Nagymaros”.)
A kormányváltást követően Orbán kormánybiztosa mégis egy olyan jogi, műszaki, közgazdasági csomagot adott át Magyarország nevében a szlovák félnek 1999. december 9-én, amelynek Megállapodás-része ugyancsak kiiktatta volna az Országgyűlés érdemi beleszólási lehetőségét, továbbá felfüggesztette volna Hága fennhatóságát a jogvita fölött; a szakmai mellékleteinek egyike meg azt fejtegette, hogy Magyarországnak gazdasági szempontból érdekében állna Nagymaros megépítése és Bős csúcsra járatása. Habár ezt nem terjesztették expliciten elő konkrét műszaki javaslatként Szlovákia felé, de a Matolcsy György vezette Gazdasági Minisztérium érdemi stratégiai tervet publikált a dunakanyarbeli és a lentebbi vízlépcsők megépítéséről. (A dokumentum felvezető része a környezetvédők háttérbe szorításáról értekezik.)
Gáttervek gátlás nélkül
A kormánybiztos által expediált (a kormány által formálisan csak utólag, december 15-én jóváhagyott) csomagnak ez a közgazdasági-energetikai eleme nem jutott el a közvéleményhez. Grimbuszt ehelyett a Szigetközre vonatkozó műszaki-vízkormányozási javaslat váltott ki, mert ez a főmederbe lebocsátandó vízhozamnak az addigi 17%-nál még alacsonyabb mértékűre csökkentését irányozta elő. Mellette pedig a tájképi látszat megteremtése végett azt, hogy a víz felszínét a mederfenékről nyolc-tíz méter magasságig felnyúló keresztgátakkal olyan magasra duzzasszák fel, hogy a folyó és mellékágai egybefüggő vízborítást kapjanak ‒ oly szépséges látványt nyújtva, amilyen az 1950-es évek elején volt meg utoljára, azaz a fentebb már sokat dicsért mérnök-hivatalnokok által elkövetett meder-mélyítési beavatkozások megkezdése előtt. Koncepcionálisan ezt a javaslatot Hornéktól vették át ‒ részben a tervezők-értékelők is ‒, de a keresztgátak számát hétre emelték, és elhelyezkedésén is módosítottak. (A koncepció lényege nem változott: nevezetesen, hogy ha Hága azzal kellemetlenkedett, hogy előírta a bősi erőmű működtetése feltételeként, hogy a Duna mellékágaiban „elégséges” vízhozamot kell biztosítani, akkor csináljunk nekik az elégségesnél is frankóbb vízborítást. Mozgó víz, azaz vízhozam nélkül.)
Azóta sok víz lefolyt a szlovák Dunán, és a keresztgátak létesítésére alapozott ‒ mindig Magyarország által készített és szorgalmazott ‒ tervet igen sokszor átrajzolták. A főmedernek átlagosan juttatott 17%-nyi vízhozam növelését nem irányozza elő a 2024-ben véglegesített, „Insula Magna” névre keresztelt négygátas változat sem; emellett műszaki-hidrológiai tekintetben sokkal rosszabb, mint legtöbb elődje, ugyanis jelentősen növeli az árvízveszélyt. (Ha megvalósítanák, akkor 97 kilométer hosszan magasítani kellene a parti töltéseket.)
Gátkorona
Napjainkban az energetikai miniszter a szlovák tudósok körében kétségbeesett petíciózást kiváltó Insula Magna tervén alapuló megállapodást készül parafálni. Most nem szivárgott ki, mint Hornék idejében, a megállapodás-tervezet szövege. Így nem tudható, hogy a magyar fél mekkora részesedést készül vállalni a keresztgát-építési munkálatok árából, illetve az elaggott Bősi Erőmű turbinái és gépészeti berendezései 360 millió eurós lecserélésének a költségeiből ‒ a „magyar-szlovák energetikai infrastruktúra” megteremtése jegyében.
Az energetikai megállapodás természetesen nem lehetséges a hágai ítélettel „összhangban” ‒ miként Czepek Gábor mandátuma megkívánná ‒, legalábbis a Bősi Erőműnek az előirányzott kapacitással való további működtetése összeegyeztethetetlen azokkal a környezetvédelmi szempontokkal, amelyek kötelező alkalmazását ‒ így például az ökológiailag elégséges vízhozam biztosítását ‒ a hágai bíróság kimondta.
Ezek az elvek a gyakorlatban is érvényesíthetők lennének, ha akarnánk, hiszen:
1. A jogvitának a hágai Bíróság elé bocsátásáról kötött Különmegállapodás értelmében (amelyet az ítélet is helybenhagyott), mindkét fél egymástól függetlenül jogosult arra, hogy az ítélet kimondását követő 6 hónap leteltével a Bíróságtól kérje, hogy kiegészítő ítéletben határozza meg az 1997. szeptember 25-én kimondott ítélet végrehajtásának pontos módját. Ezt a szoci kormányok soha nem kérték, és a jelenleg is fennálló „nemzeti” kormányunk ugyancsak nem kérte az eddigi három periódusa során. Azért nem, mert ők nem örülnének annak, amit a hágai bíróság előírna.
2. A hágai bíróság Alapszabályának (Statútumának) 41. pontja értelmében bármely fél kérheti a Bíróságtól ideiglenes intézkedés elrendelését a végleges ítélet meghozataláig. Ezt Magyarország soha nem kérte. Azért nem, mert az ideiglenes vízmegosztási rend aligha térne el a Londoni Jegyzőkönyvben foglaltaktól, az ítélet elvei ugyanis más esetben sérülnének.
Orbánék most annak a helyzetnek az előállításán ügyködnek, hogy Magyarország az ideiglenes intézkedést és az ítélet elveinek megfelelő rendszer létrehozásának előírását soha ne is kérhesse Hágától.
De lépcsőzzünk tovább.
„…Bicskéig” ‒ ha hagyjuk
Ez alkalommal is megvan a Hágától való megszabadulni akarás indoka. A Telexnek még a júliusi, harmadik magyar–szlovák tárgyalási forduló után közzétett információi szerint „a két ország közötti mostani egyeztetések egyik kérdése a bősi erőmű csúcsra járatása körül forog”. Ami, mint tudjuk, csak akkor lehetséges, ha a Dunakanyarban megépül a Bősnél a víz hirtelen lebocsátása miatt keletkező árhullámokat ellaposító alsó vízlépcső. Erről a hágai ítélet azt mondta ki, hogy „Nagymaros nemcsak, hogy nem épült meg, hanem a csúcsra járatás mindkét fél általi tényleges elvetésével, a megépítésének nincs többé semmi értelme” (134. pont).
Maga a kormányfő pedig 2024. szeptember 24-én azt mondta a sajtóértekezletén, hogy „szerinte a magyar embereknek van egy sajátos viszonya a Dunához és a Tiszához, ‘ezek szent dolgoknak minősülnek’, így amíg lehet, addig ezeknek a szakralitását meg kell őrizni. A Bős‒Nagymarosra az 1980-as években tervezett, de meg nem valósult vízlépcsőre utalva közölte: a szlovákokkal jó ütemben tárgyalnak arról, hogy a nyolcvanas évek óta nemzetközi jogi értelemben is nyitott vitákat lezárják, és könnyen lehet, hogy lesz szlovák–magyar megegyezés a közeljövőben, anélkül, hogy gátat kellene építeni.”
Most már csak az van hátra, hogy a hágai bíróság után a közvélemény is kimondja az ítéletét a kormányzati megegyezési és gátépítési szándékokról.
Behajlunk vagy bemutatunk?
Jánossy András
