A rovat kizárólagos támogatója

Sok más növénytársával együtt minden ősszel virágzik a parlagfű is. Ennek megfelelően az újságok is minden ősszel tele vannak felhívással, hogy ahol csak érjük, írtsuk ezt a növényt. Szedtem egy csokorra valót – no nem a parlagfűből, bár tulajdonképpen szép növény, hanem azokból a jelzőkből, melyekkel a cikkek szerzői illetik a parlagfüvet: alattomos dudva, veszélyes, veszedelmes, gonosz gaz stb.

Egy tudományos ismeretterjesztő lap beszámolója szerint valakik „azt tervezik, hogy versenyeket, pályázatokat írnak ki a parlagfű irtásában közreműködők részére. Mondhatni, vérdíjat, azazhogy pordíjat [értsd: virágpordíjat] tűznek ki a parlagfű fejére. Csak legyen, aki – élve vagy holtan – kézre keríti a gyomok közt első számú közellenségünket.” A főváros felelősei pedig azt javasolják, hogy a parlagfű vétessék föl a „veszélyes növények” listájára.

Néhány példa az irtó-hadjáratra való fölhívások közül:

„A legcélravezetőbb módszernek az iskolák bevonása látszik, hiszen az utolsó tanítási hét tökéletesen alkalmas lenne egy begyűjtő akcióra. A cél az, hogy mindenkiben tudatosítsák a növény veszélyességét, és minél több embert vonjanak be az irtó-hadjáratba.”
„Elég lenne, ha a saját portáján, illetve környékén mindenki rendszeresen irtaná ezt az alattomos dudvát.”
A parlagfű elleni akcióban „iskolák, mozgalmak, önkormányzatok, egyetemek, egyházak, üzemek, zöldek és rendek tevőleges részvételére számít” egy környezetügyi és természetvédelmi egyesület. S még hozzáteszi – nagy felkiáltójellel –, hogy „behurcolt faj” (értsd: nem érdemel sem védelmet, sem sajnálatot).
Egy környezeti nevelési hírlevél szerint „az iskolaudvart és környékét körüljárva, hagyjuk, hogy a gyerekek maguk fedezzék fel az útszéleken, árokpartokon a vadkendert [ez a parlagfű téves neve], majd csoportokra szakadva az iskolától egyre távolodó sugarú körben igyekezzünk módszeresen kiirtani minden felismerhető méretű egyedet”.

Ennek a nagy harci zajnak pedig az az oka, hogy a parlagfű pollenje sokakban allergiát okoz. Szénanáthát, vagy súlyosabb esetben asztmát. Nekem azonban már az allergia vonatkozásában is komoly szakmai fenntartásaim vannak ezen új „kereszteshadjárattal” szemben; környezeti nevelési szempontból pedig kifejezetten ártalmasnak tekintem ezt az egész hajcihőt.

1. Mi ez a növény? Hol és mióta fordul elő hazánkban?

Növényünk „parlagfű” neve találó, hiszen elsősorban valóban a parlagon hagyott földeken telepszik meg. „Vadkender” neve nem igazán szerencsés, mert semmi köze sincs a (néhol vadon is megtalálható) kenderhez; mégcsak nem is igazán hasonlítanak egymásra. Tudományos neve – Ambrosia elatior – éles kontrasztban áll azokkal a becsmérlő jelzőkkel, amelyeket mostanában ráaggatunk. Az ambrózia – (ambrószia) – ugyanis a görög mitológiában az istenek eledele. (Ahogy a nektár pedig az itala). Brotosz = ‘halandó’; a(m)brotosz = ‘halhatatlan’. A latin elatior az elatus = ’emelkedett, magasztos, büszke’ szónak a középfoka.

Az újságcikkek ellentmondó információkat adnak a parlagfű hazai történetéről. Egy helyütt azt olvasom, hogy „százötven éve hurcolták be”, máshol viszont azt, hogy „ha fellapozunk egy teszem azt húsz évvel ezelőtti növényhatározót, nyomát se találjuk benne e gyomnak”.

Megpróbáltam; föllapoztam egy régi határozó-könyvet. Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényhatározó. Szocialista Nevelés Könyvtára, 56. szám. Tankönyvkiadó, 1952. (Tehát nem is húsz, hanem már bő negyven évvel ezelőtti.) A következőt olvasom benne (a botanikai leírást lerövidítve): AMBROSIA elatior L. Parlagfű (Vadkender)
Egyéves növény, kétszeresen szárnyasan szeldelt pelyhes levelekkel… Itt-ott parlagokon, tarlókon, különösen homokon közönséges gyom, délfelől terjedőben, keleten még ritka.

A növény valószínűleg e század első vagy második évtizedében került Észak-Amerikából Európába. Első hiteles hazai leírása 1922-ből való; akkor még szerbfű volt a neve, minthogy Délről érkezett hazánkba. Mint látjuk, az ötvenes években már gyakorlatilag az egész országban előfordult, és mára valóban az egész ország „telítve van” parlagfűvel. Most már lakott területektől távol, erdőszéleken és tisztásokon is előfordul.

Nem kétséges tehát, hogy a parlagfű „behurcolt faj”. De ebben egyáltalán nincs egyedül. Ha csak legközelebbi biológiai rokonait, a fészkes-virágúakat vesszük sorra, már azok között is sok behurcolt vagy behozott – vagyis eredetileg idegen – fajt találunk: magas aranyvessző, őszirózsa (több faja), betyárkóró, kúpvirág, napraforgó, csicsóka, napfény, kokárdavirág, szépecske, napszem, pillangóvirág, dália, rézvirág, bársonyvirág (büdöske), tárkony, körömvirág, olajözön, benedekfű.

A felsorolt növények közül eggyel kapcsolatban sincs háború. Senki sem akarja kiirtani az aranyvesszőt vagy a pillangóvirágot (sőt: kertekbe ültetik mindkettőt); bolondnak tartanák, ha valaki hadjáratot hirdetne a napraforgó vagy a körömvirág ellen, mondván, hogy idegen fajok (hiszen a hasznuk miatt mindkettőt még termesztjük is); és a „kutya sem törődik” a betyárkóróval (pedig legalább annyira elterjedt gyomnövény, mint a hírhedtté vált parlagfű).

Az a tény tehát, hogy a parlagfű behurcolt faj, nem indok arra, hogy irtsuk, ahol érjük. Ez a tájidegen voltára való hivatkozásinkább csak afféle „természetvédő ruhába öltöztetett” önigazolás, önmagunknak szóló magyarázat: „nem is kár érte, úgysem idevaló”.

Környezetvédelmi alapon – a hazai társulások védelme címén – annyira-amennyire elfoghadható pl. az ezüstfa irtása a Fertő-tónál vagy a selyemkóró gyérítése Kiskunságban, de a parlagfű-ellenesség ezen az alapon nem igazolható.

Megértem, hogy ha valaki pollenallergiában szenved, minden megoldási módot elfogad bajának csökkentésére. Persze, hogy így van: a tüneti kezelésnek, a problémáknak csak a felszínét érintő kezelésnek is van jelentősége, ha csillapítja a szenvedést. De álságos dolog egy „ember-védelmi” akciót úgy beállítani, mint ha természetvédelmi lenne.

2. Valóban a parlagfű okozza a légzőszervi allergiákat?

Az allergiás légzőszervi megbetegedések száma meredeken emelkedik. Ma hazánkban a lakosság több mint 10 %-a allergiás valamilyen anyagra. Ételekre, házi porra, festékekre, poratka-ürülékre, bizonyos növényekre, s igen sokan különböző virágporokra. A sorozáskor végzett vizsgálatok szerint az ifjak közül minden tizedik alkalmatlan a katonai szolgálatra a légutak allergiás érzékenysége miatt. A pollenallergia kezdeti, legenyhébb formája a szénanátha, amely az adott virágpor belélegzése esetén váladékozást, tüsszögést, könnyezést jelent. Hosszú időn keresztüli, elhanyagolt szénanátha – súlyosabb esetekben – asztmatikus rohamokba mehet át. Sajnos az asztmások száma is rohamosan nő. A hetvenes évek végén hazánkban még csak a gyermekek kb. 1 %-a volt asztmás, 1995-re már 4 %, s néhány éven belül akár a 10 %-ot is elérheti az asztmától szenvedő gyermekek aránya.

Valóban nem játék tehát a légzőszervi allergia ügye. De az allergia több-tényezős betegség, kialakulásában a kémiai allergének mellett szerepe van a levegő-szennyeződésnek, a helytelen táplálkozásnak, a pszichés állapotnak és bizonyos öröklött tényezőknek is. A virágpor pollenjének fehérjéje tehát csak egy tényező, önmagában soha sem okoz allergiát!

Tanulságosak azok a statisztikák, amelyek összehasonlítják a fővárosi és a vidéki szakmunkástanulók allergiás tüneteit. Ugyanabban az időszakban szénanáthás tüneteket mutatott Budapesten a fiatalok kb. 24 %-a, vidéken azonban csak kb. 4 %-a. Lám, mit tesz a levegő-szenyezettség és a stressz-terhelés különbsége.

Egy modern ember természet-idegen vegyi anyagok seregével találkozik a háztartásban, a kozmetikában, a közlekedésben, az iparban stb. Ezer és ezer olyan „vegyszer” van az életünkben, amely a természetben nem fordul elő, mi azonban használjuk azt mint ételfestéket, állományjavítót, habzásgátlót, adalékanyagot, antisztatikumot, optikai fehérítőt, tartósítót, gombaellenes szert, oktánszám-növelőt, impregnáló anyagot, textilfestéket, szemfestéket, bőrfestéket, körömlakkot, lakk-lemosót, műanyagot, avasodás-gátlót stb. Hát még amiről nem is tudunk! Mert ugyan ki tudja, hogy mi van a kólában, a rágógumiban, a mosóporban, az öblítőben, a tubusos ragasztóban …? Csak a gyártó cég. Üzleti titok.

Az immunrendszernek az a funkciója, hogy véd minket az idegen anyagok ellen. Ilyenek pl. a baktériumok fehérjéi is, de idegen anyag minden olyan vegyület is, amely a természetben nem fordul elő. Ezért az immunrendszerünk egyre inkább túl van terhelve. Fokozatosan legyengül. S ha ehhez hozzájárul még némi öröklött hajlam is – vagy éppen egy pszichésen labilis állapot –, akkor már allergiát fog okozni az a virágpor is, amely pedig természetes anyag, s amely önmagában soha de soha nem okozott volna semmiféle tünetet.

3. Mi lenne, ha sikerülne kiirtani a parlagfüvet?

Nem sok változna. Ugyanis nagyon sok más növény is okoz allergiát. A szénanátha nem mai „találmány”. Mindig is voltak olyan embertársaink, akik túlérzékenyek voltak bizonyos növények virágporára, s a növényfaj szerint kinek tavasszal, kinek vagy ősszel volt nehéz periódusa. Erősen allergén pl. a közönséges üröm, a mogyoró, a nyír, a gazdasági növények közül a rozs stb. Őshonos „magyar” növények is okoznak tehát légzőszervi allergiás tüneteket.
Ha tehát – föltéve, de meg nem engedve, hogy – az irtó-hadjárat nyomán írmagja sem maradna hazánkban a parlagfűnek, akkor más növény játszaná ezt a szerepet. A „sikeres” parlagfű-háború után mondjuk a mogyoró kerülne sorra? Vagy az (őshonos!) üröm?

Ha nem változtatunk az életmódunkon, nem csökkentjük az immunrendszerünket érő terhelést, nem mérsékeljük a levegőszennyeződést, akkor valamire előbb-utóbb úgyis allergiássá válunk. A rossz szokásainkat kellene tehát inkább irtani, nem a parlagfüvet. Az hatékonyabb – és tisztességesebb – lenne.

4. Ki lehet-e irtani a parlagfüvet?

Kétlem. Ezekkel a „kiirtási mozgalmakkal” nem sokra mentünk. Emlékezzünk csak arra, hogy mit gondoltunk negyven-valahány évvel ezelőtt a burgonyabogárról. Azt, hogy „nagy nemzeti nekidurálással” majd mi elintézzük. Iskolás gyerekek és kivezényelt katonák „versenyben” pusztították a krumplibogarat. És mi történt? Annyi, hogy mérsékelni tudtuk a károkat. Burgonyabogár pedig azóta is van (sőt: most már szobra is van). Úgy-ahogy beépült a hazai élővilág rendszerébe, megjelentek a természetes ellenségei is, ezért manapság nem jelent akkora gondot, mint annak-idején. De nem mi oldottuk meg a kérdést, hanem maga a természet, azzal, hogy kialakított valamiféle egyensúlyt a burgonya, a bogár és a bogár „ellenségei” között.

Most pedig – megintcsak Dél felől – jön a Kukoricabogár. Ez is Amerikából. 1992-ben jelent meg először Európában, Belgrád környékén. Térképeken pontosan követjük évről évre, hogy hogyan húzódik Észak felé az elterjedési területe. „Napjainkban” várható, hogy megérkezik Magyarországra is. Most már azonban tudjuk, hogy egy ilyen inváziót nem lehet teljesen megállítani. Nem lehet a kukoricabogarat kiirtani Európából. Sokkal inkább lehetséges megkeresni a neki jobban ellenálló fajtákat; segíteni a bogár potenciális ellenségeit stb. Más szavakkal: most már tudjuk, hogy az együttélés módozatait kell megkeresnünk, mert csak az a reális megoldás. Nem a kiirtás!

5. A parlagfű-háború környezeti nevelési hiba

Nekünk, környezeti nevelőknek, a környezettel való minél harmonikusabb együttélésre nevelés a célunk. S erre bizony igen nagy szükség is van, mert az immár földgolyó-méretű természetpusztítás gyökere éppen az a helytelen emberi attitüd, hogy a természetet legyőzni kell. Évszázadok óta leigázni törekszünk a természetet, ahelyett, hogy megtanulnánk a vele, benne való együttélés szabályait. És a parlagfű-irtóhadjárat bizony egyértelműen ennek a rossz attitűdnek a gyermeke. Annak az alapállásnak a folyománya, hogy ha nekünk, embereknek valami nem tetszik természeti környezetünkben, akkor akár erőszakkal is „elintézzük a kellemetlenkedő természetet”.

Van azonban egy másik baj is azzal, hogy bűnbakként folyton csak a parlagfüvet emlegetjük. Az, hogy az allergia sok-tényezős betegség. És a természeti folyamatok többsége ilyen: nem vezethető vissza egyetlen okra. Csak rendszer-szemlélettel lehet megközelíteni. És ha mi ezzel szemben azt a gondolatot sugalljuk, hogy mi majd egy tényező megváltoztatásával megoldjuk a kérdést, akkor nagy hibát követünk el. Azt a hibát, amely irdatlan sok kárt okozott már a Földnek. A megengedhetetlen leegyszerűsítés – a redukcionizmus – hibáját.

Aki bízik a parlagfű-háború sikerében, az – tetszik, nem tetszik – természet-idegen gondolkodásmódot követ. A természet legyőzésére nevel; nem a megértésére.

Victor András

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás