Mostanában, a HuMuSz (Hulladék Munkaszövetség) kampányának köszönhetően több helyen olvasni arról, milyen nagy probléma a rádiótelefonok akkumulátorainak, mint veszélyes hulladéknak a kommunális szemétbe kerülése, a visszagyűjtés hiánya. Ehhez kapcsolódik az én problémám: a rádiótelefonok idő előtti szemétbe kerülése, akár akarjuk, akár nem (persze, többnyire akksival együtt).
Három évvel ezelőtt kötöttem azt a kompromisszumot, hogy bár tudtam az adótornyok által kibocsátott elektroszmog negatív élettani hatásairól, mégiscsak vettem magamnak egy rádiótelefont, a hatékonyság és a könnyebb elérhetőség érdekében. Használgattam is elég tisztességesen, és nem is volt vele különösebb bajom, azonkívül, hogy tavaly cseréltem benne akkumulátort. Nem volt gond, bár már akkor is említették, hogy ez egy régi gép. Mostanában újra kezd tönkremenni az akksija, úgyhogy el is mentem a megfelelő szakboltba, hogy vegyek egy újat bele, ahol tudomásomra hozták, hogy ez egy nagyon öreg gép már, mondhatni őskövület, így természetesen nem forgalmaznak hozzá akkumulátort.
Hogy is van ez az egész?
Vannak, akik mindenből a legújabbat, a legjobbat akarják beszerezni. Félévenként cserélgetik a számítógépüket, fényképezőgépüket, mobiltelefonjukat. Vannak, akik próbálnak megmaradni a régi tárgyaik mellett, hiszen számítógépüket csak begépelésre használják, rádiótelefonukat pedig csak telefonálásra, de nem lehet. Az ilyen „régimódi” emberek mellett elszalad az idő: ma már a számítógépen DVD-t nézni kell, és eszméletlenül élethű játékokat játszani, a mobiltelefon pedig úgy az igazi, ha lehet vele internetezni, fényképet küldeni, tud főzni, mosni, mosogatni…
Az én egyszerű telefonomat hiába töltögetem egész éjszaka, néhány óra alatt lemerül. Aminek jó oldala is van: nem szólal meg egy konferencián vagy hangversenyen, vagy amikor meghitt beszélgetésben vagyok valakivel, vagy amikor egyszerűen csak csendet akarok magam körül. A hátránya viszont az, hogy akik azt hiszik, tudják a kódot, ahol bármikor elérhetnek, bizony időnként ráfaragnak. Én is ráfaragok, hiszen nem jut el hozzám időben az infó.
Megoldás: egy új mobiltelefon, amelynek akár akarom, akár nem, újra kell tanulnom a működését – legalábbis annyit, amennyit használni akarok a sok csodából, amire képes, de amelyekre többségére semmi szükségem sincs. Az új telefon új hangját is megtanulom majd lassan, és majd kitalálok valamit, hogy a nagyobbfajta svábbogár méretű kütyüt egy fél óránál előbb megtaláljam a „harci retikülnek” csúfolt, mindent elnyelő táskámban. A régi telefonommal pedig mit is csináljak? Legszívesebben elküldeném azoknak, akik úgy döntöttek, hogy nem gyártják már hozzá a szükséges alkatrészeket – a leendő új telefonom számlájával együtt.
Az, hogy a ritkábban csörgő, de mégis számomra kedves emberek nem fognak megtalálni? Ugyan, ez csak egy apró lépés az elidegenedés sorszerű és visszafordíthatatlan trendjében – ha mi is úgy akarjuk.
2004.február.
