A környezethez való jog alkotmányos tartalmát a Köztársaság Alkotmánybírósága 28/1994. (V. 20.) sz. határozatában értelmezte első ízben. A testület egyebek mellett kifejtette: az állam szabadon dönthet a konkrét jogalkotási és kormányzati teendők megválasztásában, de nem élvez szabadságot abban, hogy a környezet állapotát romlani engedje, vagy a romlási kockázatát megengedje.
Az alapjogok védelme során kifejlesztett „szükségesség és arányosság”-teszt itt is irányadó: az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét kizárólag akkor csökkentheti, ha másik alkotmányos érdek érvényesítése más módon nem lehetséges, s a védelmi szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan. Szemben a legnagyobb példányszámú kormánypárti napilap vezércikkének (Zöldindulás – Hargitai Miklós, Népszabadság, 2004. április 7.) állításával, a lokátor-építéssel fenyegetett Zengő, mint a Kelet-Mecseki Tájvédelmi Körzet része, a védettségi rangsorban nem a legalacsonyabb fokozatú védettséget élvezi. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. tv. 28.§ a védett természeti területek listáján a második helyre teszi a tájvédelmi körzetet (nemzeti park és tájvédelmi körzet létesítésére kizárólag a miniszter jogosult). „Tájvédelmi körzet az ország jellegzetes természeti, tájképi adottságokban gazdag, nagyobb, általában összefüggő területe, tájrészlete, ahol az ember és természet kölcsönhatása esztétikai, kulturális és természeti szempontjából jól megkülönböztethető jelleget alakított ki, és elsődleges rendeltetése a tájképi és természeti értékek megőrzése” (1996. évi LIII. tv. 28. § /3/ bek.). A bánáti bazsarózsa szerepel az Európai Unió Élőhely Irányelvének II. sz. Függelékében, mely azokat a közösségi jelentőségű, fokozottan védett fajokat tartalmazza, amelyekkel szemben élőhely-megőrzési kötelezettségek állnak fenn. Tekintettel arra, hogy ennek a fajnak a jelenlegi és leendő EU-tagállamok közül egyedül hazánkban van tenyésző állománya, megőrzéséért Magyarország elsődleges és másra át nem hárítható felelősséget visel. Az Irányelv I. sz. Függeléke az élőhely-védelmi kötelezettséget indukáló közösségi jelentőségű élőhely-típusokat sorolja fel. Közöttük szerepelnek – a Zengő-erdő társulásai közül – a szikla -és görgeteglejtő-erdők, valamint az illír jellegű gyertyános tölgyesek és bükkösök. A lokátor-építéshez adott másodfokú szakhatósági engedély a hozzájárulás feltételül szabta a fokozottan védett és védett növények áttelepítését, így óvva meg őket a pusztulástól. A bánáti bazsarózsa áttelepítésére tett kísérlet – dr. Varga Zoltán ökológus-professzor véleménye szerint – nyilvánvaló kudarcot vallott. A hivatkozott Irányelv jelenlegi szövege 2003. áprilisában jelent meg, azt az építési hatósági eljárásban figyelembe venni nem lehetett. 2004. május 1-től viszont közvetlen kötelezettséget ró Magyarországra. Jóllehet a jogerős hatósági engedélyek dacára is nyomós jogi érvek szólnak a bánáti bazsarózsák megmaradása mellett, nem lehet nem észrevenni: a kölcsönösen hivatkozott jogi szövegek eltérő értékvilágokat takarnak. A „zengői csatában” nem a »környezet« és »biztonság« összhangra ítéltetett szempontjai ütköznek meg (miként azt a kormányzat láttatni szeretné), hanem két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló élet -és politika-felfogás.
Mi fenyegeti ma Magyarország lakóinak biztonságát?
A homályos utalgatás egy lehetséges újabb balkáni konfliktusra aligha bír az alkotmányossági mércét megütő kényszerítő erővel. A terrorveszély emlegetése átlátszó és tisztességtelen. Aki azzal érvel, hogy a zengői lokátor rendeltetése abban áll, hogy a paksi atomerőművet megóvja az alacsonyan szálló terroristáktól, egyúttal annak beismerését is kockáztatja: Magyarország jelenleg védtelen az ilyesfajta veszélyekkel szemben. Kelet -és Közép-Európa düledező atomerőművei, határfolyóink elterelése és elszennyezése ugyanakkor realitás. (Az egykori szombatos központ, Bözödújfalu után újabb ősi erdélyi falu, Verespatak esik áldozatául az ökológiai agressziónak. S a készülő verespataki aranybánya ciánja a Tisza vízgyűjtő területét mérgezheti meg.) Lehet-e szabadnak tekinteni egy olyan társadalmat, amelyet a kormányzatok nehezen igazolható, részint hozzá-nem-férhető katonai titkokba bújtatott, indokokkal kényszeríthetnek alapvető kulturális, történeti és környezeti értékeik feláldozására?
A radar-állomás helyszínének kijelölése szakmai, műszaki és nem politikai kérdés – hangzott el számtalanszor a honvédelmi tárca részéről. Olcsó poén volna most azzal visszavágni, hogy ugyan mitől „hozzáértőbb” jeles építészeknél, akadémikusoknál a nyírségi KISZ-vezető? A demagógia helyett inkább Polányi Mihályt választom. Polányi természettudományok empirikus kísérleteinek világában mutatta ki egy öntudatlan, hallgatólagos tudás jelenlétének és alkalmazásának elengedhetetlenségét. Azt bizonyította, hogy a tudományos megismerés minden esetben az előzetesen elfogadott meggyőződéseken, szabályokon, fogalmakon alapul: ettől függ, hogy mit látunk meg egy problémában, sőt az is, hogy mit látunk problémának. A fejlesztési – így a védelempolitikai – stratégiákat technikai kérdésként kezelni: kimondatlan értékelsőbbséget feltételez. A dilemma innentől kezdve úgy fogalmazódik meg: szeretnénk-e olyan környezetben élni, ahol az életvilág sorsa technikai kérdés?
A Zengő megóvása korántsem csak az ott honos fák és virágok miatt fontos. A tájvédelmi körzet fentebb citált törvényi definíciója ragyogóan világítja meg, miként reflektál egymásra ember szőtte kulturális hagyomány és természeti örökség. Egy olyan világban, ahol a technokrata gépezet uniformizáló fogaskerekei mechanikusan szűrik ki az alternativitást, a sokféleség megőrzése mindazoknak az ügye, akik nem óhajtanak egy egydimenziósított világban vegetálni. Ezért másztak fel „importált környezetvédők” (copyright by Juhász Ferenc) a Zengő csúcsára. „Ezek a környezetvédők úgyis mindent megakadályoznak”- hallik az ellenkampány az index.hu fórumán. A probléma másként is felvethető: itt egy radar, ott egy aranybánya, amott meg egy lakópark a Gellért-hegy megmaradt zöldjében. Nem a „zöldek” a fejlődés ellenségei, hanem a »fejlődésről és jólétről« a huszadik században alkotott fogalmaink kerültek válságba. Az ökológiai közgazdaságtan egyik apostola, Herman Daly írja: „ A hiedelem szerint minden gazdasági tevékenység túlnyomórészt hasznos (…) A gazdasági mennyiségek közül egyedül a bruttó nemzeti termékről feltételezik, hogy örökké nőni fog. Valójában természetesen költségek is keletkeznek a GNP növekedésével, még ha rendszerint nem is mérik őket. Költségekkel jár az életet támogató ökológiai szolgáltatások kimerítése, szennyezése és pusztítása, a szabadidő feláldozása, a munka bizonyos fajtáinak hasznot nem hozó mivolta, a közösség szétzilálása a tőke mobilitása érdekében, más fajok élőhelyének megszállása és a jövő generációk örökségéből egy jelentő rész eltékozlása. Nem csupán elmulasztjuk mérni ezeket a költségeket, hanem gyakran hallgatólagosan haszonként is számítjuk őket (…)” (ford.: Mártonffy Zsuzsanna, lásd: „Természet és gazdaság”, Typotex, 2004. szerk.: Pataki György és Takács-Sánta András).
Az elmúlt hetekben villámgyorsan kiderült, hogy a Zengőre tervezett lokátornak mégiscsak lehet alternatívája. Mindazonáltal a katonai lobbi most arra figyelmeztet, egy újabb engedélyezési procedúra (annak időbeli dimenziója) súlyos diplomáciai és finanszírozási kockázatokat hordoz. Tegyük fel, így van. S vessük el a rosszindulatú feltevést, hogy az útépítéssel megspékelt erdőirtó-zöldmezős beruházás nem csupán biztonságpolitikai érdekeket szolgál. A zengői történet a technokrata politika lehetetlenségének ékes bizonyítéka. A csőlátású technokrata potentátok legjobb katonai-műszaki meggyőződésük szerint hoztak egy döntést. Egy évtized múltán – „kész helyzetben” – szembesítik őket egyéb, korábban háttérbe szorított szempontokkal. A fogaskerekek visszafordítása dollár-alapon számítva nyilvánvalóan nem költséghatékony. Ha egykoron holisztikus döntést hoznak, az egész művelet kevesebb pénzbe kerül. Az ökológiai költségről nem is szólva. A zengői konfliktus látványosan átszelte a párthatárokat és megmutatott egy, az aktuálpolitikai megosztottságnál mélyebb és lényegesebb törésvonalat a magyar közéletben. Az egyik oldalon a katonai radar jelképezi, hogy a hagyományvesztett világban bárki és bármi uralom alá hajtható, bármilyen hagyomány leigázható. A politika egy üzletág, ahol nincs más érték, mint a médiaérték. Egyebekben értékmentes szakapparátusok gondoskodnak a javak szakszerű elosztásáról és arról, hogy a választási lehetőségek módszeres kiiktatásával felszabadítsák a fogyasztó lakosságot a valódi döntések felelőssége alól. Ez a technokrata politika: a racionalitás irracionalitása. A másik oldal szimbóluma a bánáti bazsarózsa. Használat helyett kíméletet hirdetnek. Az ökopolitika hívei rendületlenül hisznek abban, hogy a politika továbbra is a »szabadság« a »fejlődés«, a »jó« mibenlétének megállapítására irányul, s nem egyszerű zsákmányszerzési és elosztási kérdés. A szaktudás pedig nem öncél: az a rendeltetése, hogy az egyes értékalternatívák valóra váltását szolgálja. S nemcsak a bazsarózsák élőlény-társulását kell megóvni és helyreállítani. Ezért gyűltek a bazsarózsa mögé közösségelvű konzervatívok, liberális jogvédők, alternatív baloldaliak, akadémikusok és egyetemi hallgatók, tengeri vitorlázó és hegymászó. Mecsektől Jemenig.
