Mottó: „Kinek van joga ahhoz, hogy akkora levegőszennyezést idézzen elő e dugókkal, amelyekhez képest a dorogi veszélyeshulladék-égető elmúlt évtizedeinek levegőszennyezése egyszerűen csak: VERÉBFING?”Közlekedési katasztrófát okozott az áruház rászabadítása a 10-es útra.
Kezdjük csak egy versrészlettel, melyet egy útépítő rt. menedzsere (áruházak aszfaltozásában is jeles a cég) követett el egy cinikusan világos pillanatában: „Osan, teszkó, útlobby / markába röhög a sok jó barát / pusztulat a dugókban / jól átverjük a csőcselék agyát! Benzinpara, idegbaj / új útért sír majd a nép / megépítjük neki közpénzből / no, milyen az, ha csak a lé a tét?”
Az írás így fog kinézni. Először fölfejtjük az előbbi titokzatos sorokat. A második részben pedig egy inspiráló kis történetet közlünk arról, milyen következményekkel jár az, hogy egyre több az olyan embertársunk (vagy mi), akinek a szíve helyén lóvé dobog. Itt illusztráljuk azt is, e rendellenes profitsóvárságnak másokra milyen mellékhatásai vannak. Visszatérve az előbbi verstorzóhoz, ez arról szól, hogy sokan élnek azzal a feltételezéssel, miszerint az egyszerű nép egyszerűen nem tudja: a dugók arra szolgálnak, hogy az általuk keltett rossz érzésből „mintegy közkívánságra” új utak nőjenek ki. Azokból meg új dugók, azokból meg új utak, azokból meg új dugók… és ezen aztán sokan (a társadalmi ranglétra gólyalábai felső harmadának legtetején) sokat tudjanak keresni. Ez a dugó legkorszerűbb, legújabb definíciója, mióta az USA és Nyugat-Európa nagyvárosainak rossz példájából pontosan tudjuk, hogy az új utak építésének köze nincs a dugók felszámolásához. Mert minél több új utat építenek, annál nagyobb leszen ezeken és a régieken a dugó, hiába is hitetik el az útbuliban érdekeltek a kedves közönséggel ennek az ellenkezőjét. Ők tudják a legjobban azt, hogy az új utak új forgalmat idéznek elő, amiktől a régieken nem lesz kisebb a dugó (hanem még tovább nő a forgalom).
Tehát: senki ne vegye be, hogyha megépülne az új 10-es gyorsforgalmi út, jobb lenne a közlekedés a 10-esen, mint eddig. Ez csak remény tárgya azoknál, akik nem ismerik a körülményeket, adatokat, és szívesen hinnének ebben. A helyzet ugyanis az, hogy a közlekedés még a mostaninál is sokkal, de sokkal rosszabb lenne. Már azt is tudjuk, hol kezdődnének a Bp-re vezető dugók. Hát bizony az Auchannál. Mire jó e nézőpontból nekünk a solymári Auchan (mint magánpénzes közdemonstráció)? Arra, hogy mindenki a bőrén érezze, mi vár a Budapestre közlekedőkre, ha még az új 10-es út is rászívja a fővárosra azt a plusz napi 8-10 000 autót, ami most még nem közlekedik ezen az úton (amíg még nincs meg.). Ha ez az út megépül, Vörösvárig fog érni a pesti dugó. Aztán majd Dorogig – ahogy mind többen rászoknak az új útra. De néhány cég nagyon sok közpénzt fog addig bezsebelni. Ugyanez igaz néhány dollártorkú szakember dalnokra, és zakója alatt euróövet hordó politikusra. Ne higgyenek azoknak, akik az ellenkezőjét állítják: pénzért, népszerűségért, ők tudják, mennyiért – lódítanak.
Lehet, hogy 100 év múlva, amikor a hortobágyi struccal keresztezett osanverébnél is ritkább madár lesz az autós, jó lesz valamire az új 10-es, jó széles kerékpárút válhatna belőle. De a mi életünkben nem old meg semmit, csak kihúzná a dugóhatárt Pilisvörösvárig. Majd elfelejtettem: jutna az árából egy csomó újabb közpénz a politikusok és a cégvezetők zsebeibe. Akiknél már amúgy is kóros jelenség, hogy minden egyes közpénzkötegtől, amit a kacsalábon forgó elefántcsonttornyaik alá bedugdosnak, úgy érzik, hogy egyre magasabbra kerültek. Minek köszönhetően egyre magasabbról, ugyanakkor egyre jobban – és nagyobbakat – tojnak a fejünkre, amihez ráadásul még egyre ügyesebb játékosnak is képzelik magukat (nem látnak jól minket Dollár-Everstről).
Benzinparás Auchan-sztori
Most pedig következzék a szomorú végkifejletű benzinparás Auchan-sztori. Mostanában nem írok sírverseket (sajnos a cikket kezdő menedzserversi sorok sem azok), de a solymári Auchan-áruházét elvállalnám – társadalmi munkában, jó civilként. Mivel miattuk majdnem az én családom került sírba. Az egy dolog egyik fokozata, hogy a 10-es úton való közlekedést a solymári Bambamadár Árudepó végképp kinyiffantotta (ha még volt mit).
A másik fokozat az, hogy möszjő bambamadáréknak a jogellenes, jogsértő, joggyalázó hombárfészek-építés után folyamatosan volt és van pofázmányuk – nem messze a Pázmánytól – azt nyilatkozgatni bele az arcunkba, hogy ők nem növelik a forgalmat. Két, december eleji egymást követő vasárnap kíséreltem meg Dorogról Budapestre jutni, délután 3-5 óra között.
Bizony, mondom, vasárnap történt ez, azon a napon, amikor még Isten is megpihent. Az egyik plusz egy óra dugó-ideghúzás volt, a másik viszont majdhogynem a Halál. Ragadjunk le most az elsőnél. Ez esetben pár kilométeres dugóban kellett a fogyasztók temploma miatt döglődni a solymári elágtól a bépé tábláig. Idegileg ettől totál kész lett mindenki, aki a kocsiban csücsült, és időre kellett volna megérkeznie… ezért bizony, miközben ott haldokoltunk a dugóban, és feleim halálravált káromkodással szidták a hombárhodályt, sehogy sem sikerült felfognom, hogy mi is történik itt, és ki volt az a merénylő, aki ezt az áruházat ide tenni engedte. Kinek van joga vasárnapi dugókra kárhoztatva tönkretenni sok ezer ember életét? Kinek van joga ahhoz, hogy akkora levegőszennyezést idézzen elő e dugókkal, amelyekhez képest a dorogi veszélyeshulladék-égető elmúlt évtizedeinek levegőszennyezése egyszerűen csak: VERÉBFING? Kinek van joga ahhoz, hogy elrabolja az időnket, dugóban elfüstölgő pénzünket? Kinek van joga ahhoz, hogy ezt a hodály-borzadályt nekünk panorámának állítsa? Egyáltalán, mi történik itt?
Dugóáldozat
A második vasárnap, amikor várandós menyasszonyommal igyekeztünk még a szürkület beállta előtt Dorogról Budapestre, nem volt olyan szerencsénk, mint először. A pirosra preparált kis dögkeselyű (azóta ennek látom a cégmadarat) most komolyabbat koppintott a fejünkre, mint egy hete. Ezen a vasárnapon hidegen zuhogott a eső, mi pedig nem hittük el, ami történik velünk. A Budapest felé haladó forgalom már a solymári elágazás után dugóvá sűrűsödött, és aztán következett 45 perc, ami alatt egy kilométert, ha sikerült megtenni. Egy óra alatt a motor felmelegedett 100 fokra, az agyvizünk pedig felforrt. Emberi méltóságunk leértékelődött, rosszul hibernált utasokká lettünk, akik saját autójukban rohadnak egy dugóban. Az előttünk kígyózó kocsioszlop végét nem lehetett látni, mert akkora volt a sor… A megalázó döbbenettől némán ültünk a kocsiban, mert az nem volt kérdés, a méltatlan helyzetért, ki-mi a felelős. De hát, én nem akarok bevásárolni!!!!! – kurjantottam egyet fertályóránként. Mindez pedig azért történt velünk, mert a korrupciós ügyei miatt Csehországból már rég kitiltott Auchan kinézte magának a 10-es utat, és talált olyan városvezetőket, akik nem túl rejtélyes indítóokoknál fogva hajlandóak voltak elárulni saját településeik érdekeit, és megengedni, hogy az óránként plusz 5-600 autót az útra vonzó madaras teszkó rátelepedjen a 10-es útra. Egy óra alatt jutottunk túl a bevásárlóközpontnak újonnan épített körforgalmon. A zuhogó esőben párásodtak az ablakok, alig lehetett kilátni a szélvédőn. Még úgy két óra lett volna, amíg megtesszük a hátralévő pár kilométert, de másként döntöttem. Halál szabálytalanul, de immár vagy tizedikként megfordultunk autónkkal valahogy az elölről-hátulról szorongató kocsioszlopban, és elindultunk, visszafelé Vörösvárnak. Ott aztán Csobánka felé leágaztunk, és innen már normálisan lehetett – volna – közlekedni Budapest felé, eltekintve a hatalmas kerülőtől, amit ugye nekem kell finanszírozni, nem piroska madárkának. Azt hittem, ennyivel megússzuk. De nem így történt. Ömlött az eső, a hegyi úton köd volt, és az egyik 90 fokos kanyarban megcsúsztunk azon a sáron, amit egy traktor hordhatott fel az útra a földekről (későbbi következtetés). Miközben csúsztunk, volt nagy sikoltás, üvöltés, aztán jött egy csattanás… a következő képet eddig csak filmekből ismertem… Állt az autó orral fölfelé egy árokban, és reflektorozott bele az esőhullató nagy büdös téli éjszaka sötét torkába. Sosem felejtem el, ahogy a reflektorok az égre szegeződve cseppenként világították meg az égi zuhanyt. Fizikailag nem lett semmi bajunk, azon kívül, hogy egymásra estünk. Mint később az ultrahang kimutatta, a gyerek is megúszta a dolgot (bár ezt még nem lehet teljes bizonyossággal tudni). Az autó hátulja tropára ment, a roncstelepre kellett vinni, mert nem érte meg megjavíttatni. A balesettől számított két órán belül megjött a tréler, hogy felszedje az autót, minket addigra már a szülők visszafuvaroztak Dorogra. Azt nem szándékozom leírni, mi mindent gondoltam én akkor, és ott… külföldön garázdálkodó, törvénysértő, pénzhajhász francia cégekről, az őket kiszolgáló korrupt magyar városvezetőkről és hivatali sleppjükről, az akciókra, mint tik a …-ra rácsapó fogyasztóvá silányított magyar honfitársaimról (melyek közé olykor magam is tartozom – tartoztam)…
Azóta, messze elkerüljük a Vörösvár-Budapest szakaszon a 10-es utat, azt se tudom, megvan-e még. Mostanában – amíg az időjárás engedi –, Csobánka felé megyünk, ha kell (ha nem mi, majd más fogja elcsapni emiatt egy-két csobánkait előbb-utóbb, akik biztos egyformán örülnek majd ennek, meg a többszörösére duzzadt forgalomnak), illetve átszerveztük teljesen közlekedési életünket. Mondjuk már ki: gyakorlatilag közlekedési katasztrófát okozott az áruház 10-es útra való rászabadítása. (A solymári polgármester és jegyző adta ki erre az engedélyt. ) Az új 10-esért Vörösvártól New Yorkig lobbiznak a bizniszben így-úgy érintett városi polgármesterek, az egyetlen III. kerületi Tarlós Istvánt kivéve, akiről véletlenül még azt is tudjuk, hogy nem korrupt fazon. Aztán meg (még) ő is tud valamit: ha megépül az új 10-es (hogy még többen tudjanak járni a Vörösmadár Áruházba, meg ilyesféle szent helyekre), a Budapest nyugati kapujának számító Óbuda-Békésmegyer közlekedésének annyi, mert az újabb sávok által odahordott autók Dorogig fognak állni majd szép sorjában. Az új 10-es út – akárcsak az új osanok és fajtatatársaik – mások biznisze, nem számunkra megoldás.
Ezt ne feledjék, akármit próbálnak Önökkel elhitetni.
