A rovat kizárólagos támogatója

Verespatakból csak a holttestemen keresztül lesz aranybánya – mondja Stephanie Roth, aki a svájci hegyekben született, Németországban és Nagy-Britanniában nőtt fel. A legnagyobb ökológiai folyóiratnál, a The Ecologist- nál hagyta ott szerkesztői állását, hogy a környezeti igazságtalanságok ellen harcolhasson.

Ha az életről kérdezed Stephanie Roth-ot, a verespataki „Alburnus Maior” egyesület legaktívabb tagját, azt válaszolja, hogy minden percét meg kell élni, addig, amíg tudatában vagy, hogy nem valamelyik kormány kezében élsz. Ha bányáról van szó, egy Mark Twain-idézettel válaszol: „A bánya egy hazug ember tulajdonában lévő lyuk.”

Stephanie Roth a svájci hegyekben született, Németországban és Nagy-Britanniában nőtt fel. A legnagyobb ökológiai folyóiratnál, a The Ecologist-nál hagyta ott szerkesztői állását, hogy a „környezeti igazságtalanságok” ellen harcolhasson. Az ötlet Dél-Amerikában jutott eszébe, és 2002 óta Anglia és Románia között ingázik. Itt az európai szinten – területi szempontból – legnagyobb aranybánya ellen harcol, amelyet a kanadai Gabriel Resources cég akar megnyitni Verespatakon. „Verespatakból csak a holttestemen keresztül lesz aranybánya”, mondja Roth, nyolc év elteltével egy Skype-os beszélgetésen, franciás-németes angolsággal. „Mindenemmel harcolni fogok ellene.”

Stephanie Roth negyvenéves, ösztövér nő, és ezelőtt hat évvel macskáéra emlékeztető, hippis járással jelent meg Kocsis Tibor Új Eldorádó című filmjében. Ott kopott farmerben és kék pulóverben, barna borzos és hátrafogott hajjal, egy helyi lakos udvarából kilépve beszélt a lehetséges veszélyekről. Hogy hogyan változott azóta a kinézete, nem lényeges, a fontos az, hogy ez idő alatt negyven civil mozgalom megerősítéséhez járulhatott hozzá. Mindezt azután, hogy 2002-ben segített a segesvári civileknek a Drakula-park projekt elleni kiállásban.

A környezetvédelmi aktivista azt mondja, korán megtanult együtt élni különböző emberekkel. Hat évesen költöztek Angliába, 13 évesen a szülei Németország déli részére küldték egy katolikus intézetbe. Nagy, közös hálószobás leányiskolába, ahol olyan lányokkal lakott együtt, akiket „talán nem választana barátainak, ha övé lenne a döntés”. Stephanie azonban megtanult kommunikálni az emberekkel, de tanult fafaragást, történelmet és politikát is, nyitott gondolkodású bencés apácáktól.

Húszéves korában elvesztette az édesapját, és egy ideig ő vezette a család kis szállodáját Anglia délnyugati részén. Nemzetközi kapcsolatokban kezdte tanulmányait a University of London egyetemen, és 23 évesen, mivel az üzlet nem ment túl jól, ő pedig „életre vágyott”, Nepálba utazott négy hónapra, ahol önkéntesként tevékenykedett a Chitwan Nemzeti Parkban. Turistáknak szánt jungle campben dolgozott. Nem olyan volt ez, mint a katolikus iskolákban, itt maga választhatta meg a barátait – elsősorban „mahut” elefántgondozókat.

Két emlék él most is benne a Chitwan-i szubtrópusi erdőkből. Az egyik: reggeli séta az elefántokkal a folyópartig, ahol az óriási állatok imádtak fürödni. „A két kezeddel az elefánt füleit fogod, ráteszed egyik lábad az ormányára, és ő felemel és felültet a fejére” – mondja Stephanie. „Onnan átmászol a hátára és beugrasz a folyóba”. A másik emlék: a monszun előtti forró éjszakákon Stephanie, és nagyrészt nepáli kollégái egy öreg Range Rover akkujához kötöttek egy projektort, és hollywoodi filmeket vetítettek a falra. „Mind a fűben ültünk, és egész éjjel filmeket néztünk.”

„Édesanyám felhívott, hogy térjek vissza a tanulmányaimhoz.” Stephanie elvégezte az egyetemet és filozófiai magiszteri diplomát szerzett a Cambridge-i Egyetemen. „Nem tanultam sok mindent itt”, mondja. „De láttam azt, hogyan mutatják a világot, hogy olyan világot adnak el neked, amilyen nem létezik.” Így a tanulmányok befejezése után kissé elveszettnek érezte magát, bár biztos volt abban, hogy nem akar bürokrata rendszerben dolgozni. Egyik barátja ajánlotta ekkor a Camino de Santiago zarándokutat.

A Camino de Santiago vagy „Camino” egy gyalogos útvonal, amely keletről, a Pireneusok lábától indulva nyugat felé, Santiago de Compostela városáig szeli át Spanyolországot. 900 kilométeres út, amelyet Stephanie 26 évesen tett meg. „Az úton döntöttem el, hogy környezetvédelmi aktivista leszek, mert megláttam a természetben az arany arcát. Azt gondolom, az egész élet egy nagy zarándokút, és minden 1000 kilométeres út is egyetlen lépéssel kezdődik. Santiago de Compostela, Verespatak vagy a családalapítás felé minden egy egyszerű lépéssel kezdődik.

Lépései azután 1997-ben Londonba, a The Ecologist folyóirathoz vezették, ahol „news and campaign editor” funkciót kapott. Eljutott oda, hogy 6-7 oldalt töltött meg környezetvédelmi cikkekkel a világ minden tájáról – tudott franciául, németül, angolul és valamicskét spanyolul. A kampányrovatban általában egy rövid cikket írt valamelyik szervezet által jelzett környezetvédelmi problémáról, a végére pedig beszúrt egy dobozt „Lépj” címmel. „Megadtam az olvasóknak azt a lehetőséget, hogy írjanak, és ezáltal próbáljanak tenni valamit.”

Emellett hosszú cikkeket, riportokat is írt. Leginkább a túlzott halászat és a vallások összehasonlítása érdekelte. „Néha szerkesztettem egy-két különszámot. Készítettem egyet ételekről, egy egész számot szenteltem a Slow Food mozgalomnak, annak, hogy mit jelent az organikus mezőgazdaság vagy hogyan befolyásolják a nagy cégek, például a Smithfield a hagyományos kistermelőket” –mondja. „Nagyon sok környezetvédelmi problémával kapcsolatos tudást szereztem, sok információhoz volt hozzáférésem.”

Öt év The Ecologist-tevékenység után 2002-ben Stephanie szünetet tartott, és elindult gyalog Santiago de Chilébe – 800 km-es útra. Végső úticél: a Horn-fok,amit a világ végének is neveznek. Chilében, Argentínában, Peruban, Bolíviában sétált, sziklákat mászott, és folyton „környezetvédelmi problémákba” ütközött. A Horn-fok közelében 10-15 méterenként leszúrt sárga pálcákat vett észre. Az idegenvezető elmondta, egy, a világ végéig tartó út tervéhez tartoznak. „Hogy az emberek elutazhassanak a Föld széléig, elnyaljanak egy fagyit és hazamenjenek. Feldühített, mert ez egy olyan vidék, ahová az állatok pihenni térnek, mielőtt visszamennének a jeges vidékekre. Fölösleges közút lett volna.”

Stephanie összegyűjtötte az út megépítésének ellenzőit, közöttük egy papot és egy antropológiaprofesszort. Felkereste őket, és kiderült, rengeteg levelet írtak már a polgármesternek és a helyi tanácsnak, de hiába. A polgármester akarta ezt az utat, mondták. „Összekötöttem tehát őket a Santiago de Chile-i civil szervezetekkel, akikről tudtam, hogy az úthálózat szélesítésének problémáival foglalkoznak.” Stephanie elmondta, máshol is tett hasonlókat. A Horn-fok után a perui Huaraz vidéken túrázott, és azt állítja, belebotlott egy koszos bányába, amelyet Alan Hill, a Rosia Montana Gold Corporation volt igazgatója működtetett. A helyi orvos elpanaszolta neki, hogy a kitermelés salakanyagai a lakosok által ivóvízforrásnak használt folyóvízbe kerültek. „Az orvosnak segítségre volt szüksége, ezért a bányászati problémákkal foglalkozókhoz irányítottam őt.”

„Azt mondtam magamban, nagyon szomorú, hogy valami tönkremegy vagy igazságtalanságok történnek csak azért, mert az embereknek nincsenek meg a szükséges kommunikációs eszközeik, nem tudnak angolul, nincs internetjük vagy nem tudnak céget alapítani.” Az utazás végén Stephanie eldöntötte, hogy a világ bármely táján segíteni fog az egyszerű embereknek, hogy hatékonyabban harcolhassanak a „romboló építkezések és környezetvédelmi igazságtalanságok ellen”. 2002-ben felmondott a The Ecologistnál és a három hónapos felmondási idejében a segesvári Drakula-parkról cikkezett. Beszélt a helyi hatóságokkal és az ellenzőkkel, és megkérdezte, jöhet-e önkéntes munkára egy stupid person. A segesvári aktivisták igent mondtak, és Stephanie 2002 áprilisában Romániába költözött a megspórolt pénzével.

„A park ellenzőinek jó okuk volt megmenteni egy olyan területet, ahol Amerika felfedezése előtti tölgyfák állnak”, mondja Stephanie. „Segesvárnak nincs meg a szükséges infrastruktúrája ahhoz, hogy a park elég turistát vonzzon és jövedelmező legyen. Emellett a vidámparkok nagyon gépesítettek, kevés munkásra van szükség. Semmilyen előnyt nem láttam benne.”

A helyi aktivistákkal együtt létesített egy weboldalt, egy kampánysorozatot, találkozott európai parlamenti tagokkal, tiltakozó képeslapokat nyomtatott, és arra ösztönözték a turistákat, hogy küldjenek ilyent az akkori közlekedési miniszternek, Dan Matei Agatonnak.

Stephanie még ezelőtt írt egy riportot a The Ecologistba a verespataki bányatervről. „Amint megérkeztem Segesvárra, Ion Longin Popescu, a Formula As újságírója mesélt nekem Verespatakról. Elmondtam, hogy tudok egyet s mást az aranybányászatról és a környezetvédelemről, ő pedig javasolta, hogy látogassak el oda, mert ott lesz Európa legnagyobb aranybányája”. Verespatakon megismerte Eugen Davidot, az Alburnus Maior civil szervezet elnökét, akit egyik példaképének tekint. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem épül meg a Draculának szentelt vidámpark, Stephanie Eugen David meghívására Verespatakra költözött. Itt csatlakozott a bányaprojekt ellenzőihez. Teleit és nyarait a Szigethegységben töltötte, az év többi részét pedig Angliában a családjával.

Röviden, az aktivista ezt látja a projektben: elkergetik a lakosságot a mezőgazdasági területekről, lerombolják a templomok egy részét, kivágják az erdőket, egy sűrűn lakott területen ciánmérgezés veszélye áll fenn, valamint az is, hogy a vállalat csődbe megy és eltűnik. „[A cég] diplomáciai mentességet élvez, mivel Barbadosban jegyezték be, és senki nem perelheti be”, mondja Stephanie. „Ha a Gabriel Resources mindent számításba venne, semmilyen értelme nem lenne gazdasági szempontból.”

Az első években a verespataki projektben résztvevő civil szervezetek egy sor tüntetést szerveztek, amelyekről a mozgalom honlapján lehet olvasni, és sokszor mentek fel Bukarestig, hogy megváltoztassák a politikusok döntéseit. „Nem hallgattak meg”, mondja Roth. „Már másképpen tüntetünk: ha a Gabriel Resources valamilyen engedélyt megkap, a törvényhez fordulunk.”

Amikor Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter felfüggesztette a „környezetre gyakorolt hatás felmérését”, az aktivisták kampánya is elcsendesedett. Stephanie Roth gyakrabban utazott Angliába, miután segített megalapozni „egy nagyszabású mozgalmat, 40 civil szervezet részvételével.”

„2002-ben, amikor először jártam Verespatakon, és elkezdtem a ‚Mentsétek meg Verespatakot’ (Salvati Rosia Montana) kampányt, a Gabriel Resources emberei azt mondták, 2004-re meglesz az első aranyrúd. Aztán 2006-ra, 2009-re, most meg 2011-re tolódott. Ha sikertörténetekben akarunk gondolkodni, az első kitűzött határidő óta sem sikerült ezt megtenni.” Emellett idén a Kultúra- és Nemzetörökségi Minisztérium intézkedni kezdett, hogy Verespatak felkerülhessen az UNESCO világörökségi listájára. „Verespatakból csak a holttestemen keresztül lesz aranybánya”, mondja a környezetvédő. „Mindenemmel harcolni fogok ellene.”

Stephanie a verespataki tevékenységéért 2005-ben elnyerte a Goldman Environmental Prize for Europe díjak egyikét. Most az Alburnus Maior és egy sor más egyéb civil szervezet között osztja meg magát. Előbbinél szinte 24 órában dolgozik, egy Mark Twain-idézet által vezérelve: „A bánya egy hazug tulajdonában lévő lyuk”, utóbbiak számára tanácsadást biztosít. Havi 500 dollárt keres, és azt mondja, nem bánja az évi 24.000 fontos fizetését, amit a The Ecologistnál keresett hét évvel ezelőtt.

„Az élet szép, érdemes minden percét megélni. A világ végére vezető út változik, a part mentén halad, néha mászni kell, máskor a homokos tengerparton visz, megint máskor erdőkben. A vízben delfineket és fókákat pillanthatsz meg”, mondja Stephanie. „Jobb a boldogságodat és életed szépségét meghatározó dolgokra figyelni. Nem vihetek a sírba pénzt vagy házakat. Emberek és gyönyörű helyek emlékét akarom magammal vinni. Ezért érdemes élni.”

Írta: Ionut Dulamita, fordította: Rácz Tímea

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás