A rovat kizárólagos támogatója

A zöldek relatív sikere az Európa Parlamenti választásokon (a képviselői helyek 10%-át szerezték meg) felújított egy már régi vitát a mozgalom politikai hovatartozásáról.

Inkább baloldaliak, mint azt a legtöbb mostanáig kötött szövetségük mutatja, vagy inkább liberálisok, mint azt több régi zöld vezető (Daniel Cohn-Bendit, Pascal Canfin, Pascal Durand) felzárkózása mutatja Emmanuel Macron mellé vagy Németországban bizonyos városok koalíciós vezetése, amelyekben már együttműködik a jobboldal és a Zöldek?

Első megközelítésben a liberalizmus és a környezetvédelem inkább taszítja egymást. 2003-ban egy olyan megkerülhetetlen liberális gondolkodó, mint Milton Friedman, így foglalta össze álláspontját a kérdésről: „A környezet egy messze túlértékelt probléma. […] Szennyezünk abban a pillanatban, hogy levegőt veszünk. Nem fogjuk bezárni a gyárakat azzal az indokkal, hogy meg kell szüntetni minden szén-dioxid-kibocsátást a légkörbe. Akkor akár azonnal fel is akaszthatjuk magunkat!”
Tíz évvel korábban a „Közgazdasági Nobel” egy másik kitüntetettje, Gary Becker, aki ugyancsak nagy ellensége volt az akkoriban még nem „büntető ökológiának”[Az adófizetés ellenzői, „büntető ökológiának” hívják a környezetvédelmi adókat – a ford. megj.] nevezett környezetvédelemnek, így ítélte meg a kérdést: „mind a munkajog, mind a környezetvédelem túlzott jelentőséget kapott a legtöbb fejlett országban”. És már akkoriban a következőket jósolta a jövőre nézve: „a szabadkereskedelem majd leállít bizonyos túlzásokat, és mindenkire rákényszeríti, hogy versenyképes maradjon a fejlődő országokból származó importtal szemben.”

Nagyon is érthető tehát, hogy az aggodalom bolygónk jövőjét illetően újból felértékelte a hosszú ideig mélyen elítélt és lenézett „protekcionizmust”. Franciaországban, az Európa Parlamenti választások előtt rendezett egyik vitán, a szocialista és a zöld párt vezető szószólói már követelték, ráadásul szinte azonos kifejezéseket használva, mint Marine Le Pen, hogy vezessék be „az Unió határainál a protekcionizmust”. Akkor tudjuk igazán értékelni egy ilyen esetleges irányváltás jelentőségét, ha figyelembe vesszük, hogy a szabadkereskedelem az Európai Unió történelmi alapelve, és ráadásul legerősebb államának, Németországnak a gazdasági éltető eleme.

Jelenleg, mint azt mindannyian tudjuk, teljes egyetértésben dicsérjük a helyi termelést, a rövid élelmiszer-ellátási láncot vagy a helybeni szemétfeldolgozást, amelyek pedig nem egyeztethetők össze azzal a termelési és kereskedelmi móddal, amely egyre csak megsokszorozza az „értéktermelés láncolatát”, vagyis megszervezi azt az elképesztő és ijesztő konténeres szállítmányozást, ahol egy adott termék elemei „három-négyszer is átszelik a Csendes óceánt, mielőtt eljutnának a boltokba”.

A következő hetekben a zöld képviselőknek alkalmuk lesz tényszerűen bemutatni a szabadkereskedelem környezetromboló hatásának elítélését. Az Európai Unió parlamenti képviselőinek ugyanis ratifikálniuk kell – persze jobb lenne azt remélni, hogy majd elutasítják – több kereskedelemliberalizálási szerződést: négy dél-amerikai állammal, köztük Braziliával és Argentínával (EU–Mercosur), egy másikat Kanadával (CETA) és egy harmadikat Tunéziával. Meglátjuk tehát, hogy a zöld hullám tényleg elért-e az Öreg Kontinens földjére.

 

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek