A rovat kizárólagos támogatója

Háttérbeszélgetés Tardy Jánossal, aki 2005 június 25-én a természetvédelemben végzett munkájáért Magyar Örökség-díjban részesült.

– Az utóbbi időkben számos hazai és külföldi tévécsatorna sugároz filmeket, melyek a világörökség kincseit mutatják be. Mellesleg mi, magyarok sem állunk rosszul, hiszen eddig nyolc helyszínünket, objektumunkat nyilvánították a világörökség részévé. Mióta létezik a világörökség, hogyan lehet erre a listára fölkerüli?

– A világörökség-egyezményt 1972-ben fogadta el Párizsban az UNESCO, válaszként a globális mértékben fenyegető természeti veszélyekre és folyamatokra, háborúkra és szegénységre, arra a körülményre, hogy viszonylag kevés ország képes arra, hogy saját anyagiakkal és tudományos-technikai háttérrel megőrizze egyetemes értékű kulturális és természeti kincseit. Az egyezményhez Magyarország 1985-ben csatlakozott. Pillanatnyilag ez a világ és az ENSZ egyik legnagyobb taglétszámú szervezete. Az UNESCO-kongresszussal egy időben, kétévente tanácskozó Részes Államok Közgyűlésén immáron 181 tagállam vesz részt.

– Mivel jár az a dicsőségen kívül?

– Nagyon sokan kérdezik napjainkban, hogy ha az UNESCO nem ad tetemes összegeket, akkor mi értelme van az egésznek. Nem tudom, hogy Magyarországon kívül ez a kérdés egyáltalán megfogalmazódott-e valahol. Itt viszont állandóan napirenden szerepel. Éppen annyira furcsa, sőt megdöbbentő jelenség ez, mint a közelmúlt egyik epizódja: kezembe került az athéni olimpia után az egyik napilap, érdemes megnézni a címoldalát. Óriási kép, hatalmas betűk az elhíresült doppingbotrányról, aztán alatta parányi betűkkel szedve, mintegy mellékesen, mely szerint újabb két magyar aranyérem született. Ugye, érted?! De van érdemi válaszom is.
Hogy mi a haszna? Semmiképpen sem az, hogy az UNESCO a tagország kérelmére hajlandó néhány ezer dollár támogatást nyújtani egy nemzetközi rendezvény lebonyolításához vagy egy váratlan veszélyhelyzet elhárításához hozzájárulni, egy szegény ország számára legfeljebb 50 ezer dollár gyorssegélyt folyósítani. Ez egyszeri juttatás, arra az esetre, ha egy fejlődő országnak nincs pénze gyors beavatkozásra. A világörökség címet nem szabad közvetlen anyagi kérdésként kezelni. A listára kerülés olyan, egyébként megfizethetetlen, világméretű ingyenes propagandalehetőséghez juttat egy országot, területet, régiót, egy objektumot, amihez az semmi más úton nem juthatna. A világturizmus egyik legkifinomultabb, “legpénzesebb” ágazata a világörökség-helyszínek felkeresése. A cím birtokosa könnyebben jut pályázati forrásokhoz, a fejlesztések sokaknak munkalehetőséget teremtenek, a listára került terület minden tekintetben felértékelődik. De ne feledjük az érem egyéb oldalait sem: világszerte él még az egészséges patriotizmus szelleme is. Európaiságunk és nemzeti büszkeségünk ugyanis jól összeegyeztethető. Tudjunk, tanuljunk meg végre örülni sikereinknek s felismerni és becsülni önnön értékeinket.

– Eközben országimázsként Tony Curtist látom kávézni és a valóban nagyon mutatós Laky Zsuzsát, de egy pillanatra föl nem villan az, hogy nekünk hány világörökségünk van.

– Györffy István 1939-ben papírra vetett gondolataival válaszolok: “Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami “európai”. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést!” Mintha idehaza kissé elsikkadna ez a felismerés, a nemzeti büszkeség érzése. Afganisztánban a belháború hevében szétverték a vallási jelképeket, korábban ugyanez történt Mongóliában. Most Irakban, vagy a volt Jugoszlávia területén az UNESCO amint lehetett, a legfontosabb helyeket nemzetközi védelem alá helyezte, a már világörökség-helyszíneket az ún. veszélyeztetett listára helyezte és az újjáépítéshez világméretű összefogást kezdeményezett. A világörökséggel foglalkozó szakértő testületek vallják és hirdetik, hogy döntéseikben a politikai megfontolások nem játszanak szerepet.
Más kérdés, hogy létezik-e bármi is, ami független a politikai döntésektől és egyáltalán a napi politikától. Erre csak egy példát említek. Amikor szomszédaink elterelték a Dunát a Szigetközben, szakmai konzultációt kezdeményeztünk a világ három nagy természetvédelmi szervezetének vezetőjétől, az IUCN és a WWF főigazgatójától, továbbá a ramsari konvenció főtitkárától. Azt kértük, hogy fogadjanak egy politikától független magyar szakmai delegációt. Legnagyobb meglepetésünkre jó ideig nem érkezett válasz. Nem hivatalos formában tájékoztattak, hogy szervezeteiket szeretnék távol tartani a politikai szellőktől. Féltették finanszírozásukat, s nem kívánták felvállalni a kényes téma esetleges anyagi következményeit. Részben érthető reakció. Ehhez képest, alig egy évvel később, sokak megdöbbenésére, a természetvédelmi világszervezet Buenos Airesben megtartott világkongresszusán a Kínai Népköztársaság küldötte közölte, hogy ha az IUCN állást foglal Tibet ügyében, akkor ők kilépnek a szervezetből. Furcsa világ



Tardy portré.jpg
Tardy portré.jpg

– Milyen súlya van az egyezménynek és a Világörökség Bizottságnak a nemzetközi színtéren?

– A központ vezetőit mindenütt magas szinten, állami és politikai vezetők fogadják. Nagy tekintélynek örvendenek. A delegált szakértők a szakma nemzetközileg elismert, leghitelesebb személyiségei. A világörökség intézménye a civilizált világ egy nagyszerű lehetősége. Ám kérdésedre kivételesen kérdéssel válaszolok: milyen súlya van azoknak a két- és többoldalú, nagy nemzetközi biztonságpolitikai, környezetvédelmi stb. szervezeteknek és megállapodásoknak, amelyek a világot mozgatják, vagy próbálják egyensúlyban tartani? Hogy lehet az, hogy a rangos nemzetközi egyezmények ellenére, a nemes elhatározással, alapos szakmai előkészítéssel megalkotott és elfogadott nemzetközi konvenciók léte dacára büntetlenül lehet szennyezni egy szomszéd állam vizeit és levegőjét, fék nélkül irtani az erdőket? Miként lehetséges az, hogy Európa közepén és másutt hónapokig-évekig háborút viselnek, holott számos nemzetközi kötelezettségvállalás garantálja a békét?

Mondok szakmai példát is. A ramsari konvenció nemzetközi oltalmat nyújt a világ legértékesebb, legjelentősebb vizes élőhelyei számára. Ma a legnagyobb, kifejezetten állami, kormányzati intézményeket magában foglaló természetvédelmi egyezmény ez, a svájci Glandban működő titkársággal. Ennek is – miként a világörökség-egyezménynek – van egy veszélyeztetettségi listája, az ún. Montreaux Record. Ez azt jelenti, hogy ha megsemmisülés vagy nagyfokú károsodás veszélye fenyegeti a ramsari listán szereplő élőhelyet, azt erre a Montreaux Recordra föl lehet tenni. Kényelmetlen dolog ott tündökölni, hiszen az érintett ország kormányát a világ nyilvánossága előtt hívja tetemre a szakmai szervezet. Magyarország, eredményes természetvédelmi tevékenysége elismeréseként – Lakos Alojzia személyében – hat éven át adott sikeres elnököt az állandó bizottságnak. Éppen az amerikai-magyar természetvédelmi együttműködést készítettük elő, amikor kirobbant egy botrány Floridában. A világ egyik legnagyobb kozmetikai cége, a Du pont óriási talkumbányát mélyített le, és a vízszintet annyira lesüllyesztették, hogy az Okefenokee-mocsár világhírű aligátor-élőhelye közvetlen veszélybe került. A Bioszféra Rezervátum vezetése a ramsari konvención keresztül a mi segítségünket is kérte, hogy az egyezmény titkárságán keresztül próbáljunk hatni az amerikai kormányra. Az ügy Clinton elnök asztalán landolt, és ő a természetvédelem mellett tette le a garast az óriáscéggel szemben. Döntése üzenetértékű volt. Azért hoztam mindezt szóba, mert a veszélyeztetettségi listára csak az adott kormány előterjesztése alapján kerülhet fel valami. Felteszem a kérdést: ha adott esetben kormányzati, vagy ahhoz közeli érdek is fűződik egy vizes élőhelyet veszélyeztető beavatkozáshoz, de éppen annak kellene javasolni a listára vételt, aki támogatja ezt a nemkívánatos tevékenységet, akkor mennyire hatékony a ramsari konvenció? És mégis szükség van rá.

A Világörökség Bizottság most fontosat lépett: a veszélyeztetett listára vételhez nincs szükség a részes állam hozzájárulására, sőt immáron – bizottsági kezdeményezésre – a címtől történő megfosztás is a szankcionálás eszköztárához tartozik. A cél azonban nem a fenyegetés, nem a nemzetközi megszégyenítés, sokkal inkább a bátorítás és a nemzetközi segítségnyújtás. Világszerte folyik a listán szereplő helyszínek ellenőrzése, minősítése, az időszaki jelentések készítése. Az esetenkénti tisztázatlanságok, ellentmondások ellenére ezek az egyezmények, ezek a szakmai világszervezetek mai világunkban a minket körülvevő zavaros folyamatok mederben tartásának elengedhetetlen, nélkülözhetetlen szereplői. A rend, a szakmaiság és az összefogás letéteményesei. 

– Kik tehetnek javaslatot arra, hogy valami a világörökség részévé váljon?

– Nemzeti szervezete felé a részes állam bármely állampolgára, vagy szervezete, vagyis bárki kezdeményezhet, akinek megalapozott, jó gondolata van. Hasznos, ha ehhez még egy kis realitásérzék is társul. A tényleges jelölés azonban már csak kormányzati szinten történhet: az UNESCO felé a kötelezettséget vállaló kormány, illetőleg annak meghatalmazott felelős állami vezetője az előterjesztő. Magyarországon is működik a Világörökség Nemzeti Bizottsága, melynek az elnöke a mindenkori kulturális miniszter. Tagjai azok a tárcák, szakmai szervezetek, egyesületek és önkormányzatok, akik meghatározó szerepet töltenek be a világörökség címmel bíró, vagy arra reálisan pályázó kulturális-épített és táji-természeti értékek sorsának alakításában. Ez a bizottság a javaslatot megvitatja és kellő mérlegelést követően ráteszi a magyar jelölési listára. Az elfogadott várományosi listát jóváhagyásra a párizsi székhelyű UNESCO Világörökség Központhoz kell eljuttatni. A bizottsági nyilvántartást követően a tagország később csakis e listáról jelölhet. Azt persze saját magunk határozzuk meg, hogy mikor miről készítünk dokumentációt, mely évben kívánunk pályázni és mivel, s a megadott határidőre mely előterjesztésünk szakmai megmérettetését és bizottsági megvitatását kezdeményezzük? A lista természetesen módosítható. Fontos követelménye az előterjesztésnek a javaslatot tevő kormány kötelezettségvállalása, egyebek között a kezelési tervek elkészítésére és az abban foglaltak érvényesítésére s a megfelelő szervezetek működtetésére. Az utóbbi esztendőkben, gyakorlatilag a bizottság 2000. évi ülését követően folyamatos szigorítások léptek és lépnek életbe. Az UNESCO világörökség-intézményeinek, szakmai tanácsadó szervezeteinek eltökélt szándéka, hogy a világörökség cím elértéktelenedését megakadályozza, ugyanakkor a szembetűnő aránytalanságokat, amennyire csak lehetséges, mérsékelje.

– Ha valaki megnézi a világörökség-listát – én megnéztem, több internetes honlapon is olvasható -, meglehetős aránytalanságokat tapasztalhat, különösen ha térképen is látjuk az eloszlást. Ez részben érthető, hiszen például nyilvánvaló, hogy fél Görögországot világörökséggé lehetne nyilvánítani, de azért túl sok a fehér folt egyéb területeken.

– Az aránytalanság két területen jelentkezik. Első ránézésre is szembetűnő az öt nagy UNESCO-régió egyikének, az észak-amerikai és az európai régió “fölénye”. Ennek több oka van. Az egyik, főleg a kulturális kincsek, az épített örökség esetében, Európa sajátos történelmi súlya, múltja, helyzete. Ahogy említetted, ha semmi egyebet nem nézünk, csak a mediterrán térséget, onnan szinte annyit terjesztenek be, amennyit csak akarnak. Észak-Amerikának pedig – bár az utóbbi időben feltűnően visszafogottak – a természeti adottságai kiemelkedők. A regionális aránytalanság másik oka, hogy a fejlődő világ – a szó valódi értelmében a lemaradt, szegény világ – a természeti értékek terén őrzi a legtöbb lehetőséget, de szellemi, kulturális örökségeit, megőrzött hagyományait illetően is páratlan kincseket rejt. Ezeknek az országoknak egyelőre hiányos a beterjesztés elkészítéséhez nélkülözhetetlen intézményrendszere, saját ereje. A kedvező adottság és a szándék azonban a világörökség cím megszerzéséhez, és az értékek színvonalas megőrzéséhez és bemutatásához önmagában kevés. Az egyetemes örökség megóvásához nemzetközi segítségre szorulnak. A listán szereplő 788 tétel közül például 63 az afrikai, vagyis az összes világörökség alig 8 százaléka. A 35 veszélyeztetett tételből azonban 14 az afrikai kontinensen fordul elő. Új utakat nyithat számukra, de csatlakozása esetén Magyarország számára is az UNESCO 2003-ban elfogadott új egyezménye a szellemi örökség védelméről.

– És mi a helyzet a kulturális és a természeti értékek közötti aránnyal?

– 611 kulturális érték, 154 természeti és 23 vegyes kategóriába sorolt tétel nyerte el eddig a világörökség címet. Egy a négyhez tehát az arány a természeti és az épített, kulturális világörökség-objektumok között. Az idei bizottsági ülésre beterjesztett 40 jelölés sorában 31 kulturális, 7 természeti és 2 vegyes kategóriájú előterjesztés érkezett. Viszonylag új lehetőség az ún. “kultúrtáj” kategória, a kulturális értékek sorában. Ezek között olyan nemzeti parkok, védett vagy részben védett természeti területek is találhatók, mint a Hortobágy, avagy a fertői táj. Ember és természet harmonikus együttélésének nemzetközileg számon tartott mintaterületei ezek. Tudni érdemes, hogy a három legfontosabb szakmai tanácsadó szervezet az ICOMOS (Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa), az IUCN (a Természetvédelmi Világszövetség) és az ICCROM (Kulturális Javak Megőrzésének és Restaurálásának Nemzetközi Tanulmányi Központja). Az első kettőnek bizonyos tekintetben más a szemlélete, a finanszírozási rendszere, más a kötődése az UNESCO-hoz. Az IUCN nem kíván lazítani kemény szigorán. 2000 decemberében, az ausztráliai Cairnsben tartott konferencián felvetődött, hogy föl kellene számolni ezeket az aránytalanságokat. Később ezen kényszerűségből könnyítettek. A cél immáron a szembetűnő aránytalanságok mérséklése. Ezen a téren látványos és olykor abszurd viták folynak.
Lehet-e súlyozásos, pontozásos módszerekkel ebbe az irányba elmozdulni? Sokan kapcsolatrendszerük mozgósításával joggal tiltakoznak az ellen, hogy kiemelkedő kulturális értékeik pusztán azért szenvedjenek hátrányt, mert ők “jobban állnak”, s valahol mások nem képesek jó szakmai anyagokat összeállítani, avagy mert bizonyos értéktípusok esetében a mai napig hiányoznak az egyetemességet is definiáló, világméretű szakmai viszonyítási, összehasonlítási rendszerek? A szigorítások olyan zavart okoztak, hogy 2004-ben már a 2000-ben hozott szigorítások feloldását követelték. Harminc esztendővel az alapítást követően ismét felszínre került az egyik alapkérdés, nevezetesen az, hogy egyáltalán mit tekinthetünk “globális értéknek”. Az ICOMOS és az IUCN hosszú vajúdás után letett az asztalra egy összegzést, mely a “Globális tanulmány a reprezentativitásról” címet viseli, de attól tartok, annak elfogadása még odébb van.  A portugál, a francia, a német, az itáliai borvidékek listára kerülése után éppen a tokaji előterjesztésünk bizottsági vitájában, kemény előkészítő munkánkat követően vetették fel e viszonyítási alap hiányát, s igyekeztek elodázni a döntést mindaddig, amíg az meg nem születik. A híres szőlő- és borvidékekkel rendelkező új bizottsági tagok, a Dél-afrikai Köztársaság és Chile ugyanis hasonló ambíciókat táplálnak. 

– Boruk van, senki nem vitatja, de hát hol vannak ott történelmi borvidékek?

– A világ legkiterjedtebb, híres borvidékei sorába tartoznak ezek a számukra nyilván “történelmi” tájak. Aligha kétséges, s ezt a tények ismeretében senki sem vitathatja: a mienkénél sokkal szerényebb kulturális, történelmi múlttal és környezettel bírnak. “Jó bornak nem kell cégér” – mondhatnánk. De azért nem árt. S ezt jól tudják az olaszok, az ausztrálok is, amikor tocai, vagy tokay néven dobják piacra termékeiket. Hogy az egyesült államokbeli tokaji névhasználatról, az albán és szlovén “tokajiról” ne is beszéljünk. Talán a tokaji név használata ügyében ülésező és eddig a hungaricum védelmében ítélkezett Európai Bíróság is tanulmányozta az UNESCO szakértő testületeinek a magyar világörökségi jelölésről készített elemzését. A jelölt és önjelölt további borvidékek világörökségi alkalmassága körüli vitáknak csakis egy globális összevetésre alkalmas, tudományos alapossággal megalkotott összehasonlító tanulmány vethet véget. Ilyen ígéret van, dokumentum még nincs.

– Ha már itt tartunk, nem kerülhetjük meg a Magyarország és Szlovákia között folyt vitát a Tokaji ügyében.

– A vita forrása alighanem egy lényeges félreértés, az egész kérdéskör hibás értelmezése. A magyar jelölés és a világörökség cím ugyanis nem a tokaji bornak szól! A tokaji névhasználatának az ügye nem a világörökség-kérdéskör része. Akkor sem, ha közvetett formában a borkereskedelem is hasznát látja az elnyert címnek. A magyar előterjesztés 17 pontban rögzítette és indokolta a tokaji történelmi borvidék egyediségét, világjelentőségét. Ezek sorából is kiemelendő, hogy ez a világ első zárt borvidéke. Az ezeréves szőlőkultúra a gazdag földtörténeti örökségre, a talajok sokféleségére, a kedvező és sajátos mikroklímára épül, s a 881 km2-nyi terület a kaukázusi és a római borkultúra találkozási terepe, számos nép és vallás települési, szellemi, kereskedelmi és építészeti örökségét, néprajzi hagyományait, a táj és az ember évezredes összetartozásának megannyi örökségét őrzi. Szomszédaink a vitában 174 hektárnyi területtel érintettek. Alapos, közös feltáró, elemző munkára lesz szükség a továbblépéshez, amitől a magyar fél soha nem zárkózott el.

– Miként fogadják, értékelik a világban egy-egy új világörökség megszavazását?

– Nem egy olyan világörökségi bizottsági ülésen voltam jelen, ahol igen magas szinten képviselt nagy országok delegáltjai táncra perdültek, vagy éppen sírtak örömükben, amikor a számukra kedvező döntést megszavazták. Izgalmas, végtelenül emberi és megható jelenetek ezek. Az a két nap, amikor az új jelölésekről dönt a bizottság, a nemzetközi és majd minden országban a nemzeti médiák súlyozott figyelmére számíthat. A budapesti bizottsági ülésen nemzetközi sajtófigyelést folytattak az arra illetékesek. Az arab világtól Kínáig, Afrikától Ausztráliáig megkülönböztetett figyelem, “nemzeti szurkolás” kísérte a folyamatot és kitörő öröm a kedvező döntést. Nem tapasztaltunk sehol fanyalgást, fenntartásokat. Általában nem találkozni ilyen esetekben az “igen, de” közelítésmóddal. Érdemes okulni, van miből és van miért. A fertői táj listára kerüléséért is alaposan “megdolgoztunk”. Hosszú előkészítő munka és számottevő erőfeszítések alapozták meg a sikert. Ezt követően az egyik magyar napilapban azt olvashattuk, hogy Magyarországot mindez annyira váratlanul érintette, hogy az ülésen megfelelő szinten nem is képviseltette magát. A valóság ezzel szemben az, hogy kétéves háttérmunkát követően két hétig folyt a lobbizással elegy nemes vetélkedés az összes érintett magyar vezető részvételével. Mi szükség van erre, miért kell mindenütt beletalpalni az örömbe és a sikerbe? Qui prodest? Kinek jó ez? Számomra Széchenyi István mondatait idézik a történtek: “Siessünk s vegyük elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van. S ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rhinoceros se sérti tulajdon borját.”

– És akkor még nem is említettük a szívedhez oly közel álló Ipolytarnócot, melyről tavaly nyáron egyik hetilapunk azt írta, hogy “az UNESCO világörökség-listájára nem javasolta az ipolytarnóci ősélőhelyet a szakmai bírálatot végző Nemzetközi Természetvédelmi Unió”. Csakugyan ez a helyzet és ha igen, miért?

– Idézem a döntéshozó bizottság határozati szövegét, s a válasz megfogalmazását az olvasóra bízom: “A Világörökség Bizottság elhalasztja az ipolytarnóci ősélőhely világörökségi listára való jelölésvizsgálatát annak érdekében, hogy az IUCN értékelhesse a részes állam által 2004. június 18-án benyújtott további anyagokat, illetve lehetőség nyíljon más szakértők helyszíni vizsgálatára.” A szakmai állásfoglalásokban benne van a tévedés lehetősége is. Szemléletek, nézetek ütközhetnek, a vélemények formálódhatnak. Elgondolkoztatónak tartom például azt a felfogást, amely szerint a sarkkörön túli Európán kívül az öreg kontinens már nem pályázhat sikerrel természeti kategóriába. Mi a kiküldött szakértő véleményét szakmai tekintetben vitattuk, az előterjesztésünk ugyanis másról szólt. Vagyis nem arról, hogy hány növény- és állatfaj lenyomata, kövült változata fordul ott elő, hanem arról, hogy a 23-19 millió évvel ezelőtti 4 millió éves földtörténeti periódusban hány ősi élőhely reprezentatív megjelenését lehet ezen a területen regisztrálni. E tekintetben pedig a tarnóci ősélőhely olyan gazdag, hogy hasonlóra a világon nincs másutt ismert példa. Csakhogy nem ezt értékelték, hanem azt mondták, hogy akad Argentínában egy lelőhely, ahol a “mienkénél” több faj lábnyomát konzerválta a természet. Az általunk elkészített globális, tehát az egész világra ki
erjedő összehasonlító elemzés Ipolytarnóc egyediségét hivatott bemutatni és összevetni a világörökségi listán már rajta lévő, vagy arra jogosan kandidáló összes hasonló területtel. Idézem tovább a határozati szöveget.
Javasolja, hogy Magyarország “működjön együtt más európai részes államokkal és nemzetközi tudományos testületekkel egy a miocén fosszilis helyszínekkel foglalkozó tanulmány elkészítésében – ez ugyanis hiányzik – a rendszeres és stratégiai megközelítési sorozatjelölés lehetőségének áttekintése érdekében”. Ez a felkérés komoly szakmai elismerés Magyarország számára! A világörökség cím elbírálása során prioritást élvez, ha a jelölés több országot érint. Példaként említhetem a római limes régészetileg kiemelkedő értékeit, vagy a Selyemút állomásait. Kedvezőbb elbírálásra tarthat igényt az is, ha határon átnyúló terület több állomáshelyéről van szó. Magyar-osztrák előterjesztés vezetett sikerre a fertői kultúrtáj esetében, és szlovák barátainkkal vittük sikerre az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjait. Északi szomszédaink legutóbb a “Szlovákiai-Kárpátok” erdőrezervátumait javasolták a listára. A bizottsági döntés értelmében – lévén szó egy természeti-biogeográfiai egységről – a vizsgálatokat ki kell terjeszteni a határokon túli területekre is, nevezetesen a Kárpátok egészére, vagyis Románia, Lengyelország és részben Csehország területére is. A mérlegelés szakmai szempontjai kevéssé, a beterjesztés és az elbírálás feltételei a reform keretében elég sűrűn változnak.

2000-ben, Cairnsben olyan határozatot hoztak, hogy csak a jelölési listáról lehet jelölni és korlátozták a beterjeszthető tételek számát is. E döntés értelmében csak 30 jelölést lehet egy évben tárgyalni, országonként évente csak egyet terjeszthetnek elő, de nem számít bele a harmincba az országhatáron átnyúló, vagy a már listán szereplő tétel, ha az csupán bővítést céloz. A legutóbbi bizottsági ülésen viszont olyan határozat született, hogy 40 tétel tárgyalható, egyúttal megszűnt az az előny, ami szerint a határon átnyúló terület és a bővítés nem terheli ezt a keretet. Ugyanakkor engedtek is. Minden ország előterjeszthet két jelölést, de csak abban az esetben, ha az egyik természeti, a másik kulturális kategóriát érint. Forr a “világörökségügy” a már címmel bírók, a várományosok és az érintett nemzetközi szervezetek, intézmények tekintélyének védelmében. Jó szellemű, nehéz küzdelme ez mindazoknak, akik felismerik a világörökség cím jelentőségét. Jó érzés elmondani, hogy Magyarország tevékeny részese lehetett a reformfolyamat elindításának, s ma is aktív részese a bizottsági munkának. Tevékenységünket alapjaiban motiválja, hogy Magyarország a közeljövőben újabb előterjesztéseket kíván az UNESCO asztalára tenni. Végül idézem a bizottság ipolytarnóci határozatának harmadik pontját is: Gratulál az érintett magyar természetvédelmi szervezeteknek “az in situ fosszilis maradványok példaértékű megőrzéséhez, kezeléséhez és a látogatók számára történő bemutatásához”. Meggyőződésem, csak idő kérdése, hogy a tarnóci ősélőhely a listára kerüljön. Ezen tények ismeretében pedig nincs helye a hátsó szándékú értelmezéseknek! A pécsi világörökség-helyszínt több éven át kellett átdolgozni a változó szakmai igényeknek, elvárásoknak megfelelően, végül egészen más került a listára, mint amire Magyarország eredetileg törekedett. A célt azonban elértük. Pécs városa a listán szerepel, Sopianae ókeresztény nekropoliszának síremlékei, beleértve az ókeresztény mauzóleumot is, 2000 óta az egyetemes értékek sorát gyarapítják. A marokkóiak Essaouirával, mely egy gyönyörű kisváros az Atlanti-óceán partján, legalább háromszor futottak neki, mire elérték hőn vágyott céljukat, a világörökség címet.

Küzdelem folyik a cím elnyeréséért, nemes vetélkedés, olykor nemtelen kísérő zöngékkel. Pedig a tét egy önmagára adó ország számára nem lebecsülendő! A “kulisszatitkok” persze olykor cseppet sem lebecsülendő tanulságokkal is szolgálnak. A visegrádi királyi birtok és a területén található műemléki együttes, valamint természeti-táji környezetének jelölését például, amikor mérvadó szakmai köröktől olyan információkhoz jutottunk, hogy abban a formában Magyarországnak nincs esélye, visszavontuk. Ez nem jár következményekkel. Ilyen esetben alaposan át kell gondolnunk, hogyha esetleg újra jelöljük, mikor és milyen formában tegyük. Vannak szakmai-diplomáciai “fogások”, s persze, itt is fontosak az ország érdekében kamatoztatható személyes kapcsolatok. Még valamit érzékelni kell. Magyarország a maga szellemóriásaival, páratlan értékeivel együtt földrajzi értelemben, mozgásterét illetően mégiscsak korlátozott. Igencsak kevés, hozzánk méretében hasonló ország van a palettán, amelyik hét esztendő alatt hat világörökségcímet szerzett.

– Természetvédelmi helyettes államtitkárként és az azt követő időszakban – egyebek mellett – négy világörökség cím és három Európa-diploma elnyerésében játszottál fontos szerepet. Mit csinálsz most?

– A világörökségügyet illetően nagyszerű csapatmunka részese lehetek. Akadnak még “rejtett tartalékok”, újabb szép, nemes célok és örömforrások. Hittel és meggyőződéssel ezen dolgozunk.

Az interjút készítette: NÉMETH GÉZA

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás