A rovat kizárólagos támogatója

Mi a faállomány-szerkezet?

A faállomány szerkezetén hosszú ideig az élő fák által alkotott faállománynak a fatermesztéssel szorosan összefüggő struktúráját értették. Ezt a szerkezetet elég könnyű volt jellemezni az olyan geometriai és erdészeti jellemzőkkel, mint pl. az átlagos famagasság, az átlagos átmérő, a körlapösszeg, az összes fatérfogat vagy a fatörzsek száma egységnyi területen, a fatérfogat növedéke, az elegyarány, a kárösszetétel, a lombkorona záródásának mértéke stb.

A faállománynak ugyanakkor biológiai szempontból is sajátos szerkezete van. A nyilvánvalóbb szerkezeti jellemzők közül említhetők pl. a fákon található odúk száma, a fakoronában található élő, illetve elhalt ágak mennyisége, az ún. vízhajtások mennyisége stb.; a gyakorlati erdőgazdálkodó számára talán nem annyira nyilvánvaló jellemzők közé sorolható pl. a kéreg minősége, a kidőlt fák gyökértányérjának mennyisége, a holt fák száma és gyakorlatiasan kezelhető méretei stb.

Akár erdészeti, akár biológiai szempontból vizsgáljuk is, a faállományok még a legegyszerűbb esetben is bonyolult szerkezetűek. Jellemzésük tehát nem egyszerű feladat. A gyakorlatban azonban nem is ez az elsőrendű kérdés, hanem az, hogy vajon a szerkezet egyszerűsítése vagy éppen ellenkezőleg: fenntartása, sőt: növelése a feladatunk?

Korábban sok esetben a faállomány szerkezetének egyszerűsítését és homogenizálását tekintették előnyösnek, a faállományt átlagokkal jellemezték, és nem tulajdonítottak fontosságot a faállomány elemzésének. Újabban azonban többek között a minőségi csoportos gyérítés (Kató, 1973) tanulmányozása, továbbá a faállományok méret- és értékstruktúrájának elemzése (pl. Kiss, 1965; Somogyi, 2000) során is beigazolódott az, hogy a faállomány gazdasági szempontból nagyon is különböző részekből áll, és a mai hazai erdőkre oly jellemző homogén állományszerkezetre való törekvés gazdasági szempontból sem a legmegfelelőbb.

Még inkább igaz ez, ha az erdők kezelését biológiai oldalról közelítjük meg. A faállományt alkotó fák, cserjék, bokrok és egyéb fásszárúak egyes geometriai és biológiai jellemzői alapjaiban szabják meg, hogy adott erdőben milyen lényeges fizikai, kémiai és biológiai folyamatok és állapotok – vagyis: milyen habitatok – jöjjenek létre, és ennek következtében az erdőben milyen élőlények találják meg létfeltételeiket, s azok között milyen kölcsönhatások alakulhatnak ki. Mindezt persze csak akkor érthetnénk meg teljesen, ha az erdei élőlények “szemével” vizsgálhatnánk meg, milyen is egy-egy erdő faállomány-szerkezete.

Ma már világos, hogy az erdőgazdálkodás során az eddigieknél több biológiai szempont mérlegelése szükséges. Cikkünkben néhány erdőbiológiai jelenség rövid elemzésével szeretnénk bemutatni, hogy azokra miért kell több figyelmet fordítanunk, és hogyan lehet azokat a gazdálkodás során figyelembe venni.

A faállomány-szerkezet és a habitat-diverzitás

Az erdők kezelése során a habitatdiverzitás az egyik legfontosabb tényező, amit folyamatosan vigyáznunk kell. Erdeink megfelelő biológiai diverzitásának ez ugyanis az egyik meghatározója. Az ezzel kapcsolatos egyik legfontosabb tapasztalat az, hogy nagyobb strukturális diverzitású faállományok (mint pl. a többkorú, illetve sokféle méretcsoportot tartalmazó állományok) fajgazdagsága általában nagyobb, mint az alacsony strukturális diverzitású állományoké (Hunter; 1990; Hansen et al., 1991; Kimmins, 1997). Arra is van példa, hogy a különböző élőlények különböző faállomány-szerkezeti elemekhez kötődnek. A Bajorerdő Nemzeti Parkban előforduló védett állatfajok közül pl. 29 számára összesen 15 létfontosságú, többnyire a faállományhoz köthető élőhelyszerkezeti elem szükségességét bizonyították (e 29 fajból 25 faj a hazai bükk övben található védett erdőterületeink lakója még ma is; Ammer & Ulschik, 1984).

Könnyen belátható, hogy az egyes élőhely-szerkezeti elemeknek egymástól elegendően kis távolságon belül kell elhelyezkedniük, mert a nagy távolságokban való mozgáskényszer és a nagy távolságokra való eljutás lehetetlensége erősen csökkenti a túlélési esélyeket.

Az állatvilág számára nemcsak az élőhely-szerkezeti elemek térbeli változatossága, de időbeli változása is fontos. Az élő farészek pl. a költési időszakban nagyobb arányban nyújtanak táplálékforrást a harkályok számára, amik télen szinte csak a holt faanyaghoz kötődnek, biztosítva fennmaradásukat (Török, 1987, 1992).

Az élőhelyek kialakulásában az egyes fafajok fontossága – már csak azon keresztül is, hogy milyen a hatásuk a faállomány-szerkezetre – nagyon is eltérő lehet. Így pl. egy elegyes fenyőerdőben az odúlakó madarak 88%-ban a rezgőnyárba fészkeltek annak ellenére, hogy a rezgőnyár körlap-elegyaránya csak mintegy 12% volt (Long, 1998). Általánosságban megfogalmazva is úgy tűnik: a faállomány faji összetételénél bizonyos élőlénycsoportok esetében fontosabb az állományszerkezet méretbeli változatossága.

A horizontális diverzitás

A horizontális változatosság egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a fák mellmagassági átmérőeloszlása (1. ábra). Ezt annak egyik méretékeként is felhasználhatjuk, hogy mennyire természetközeli vagy ellenkezőleg: mennyire “természettávoli” a faállományunk. Az ábráról nyilvánvaló, hogy nagyok a különbségek az ültetvényszerű faállományok és az őshonos fafajú gazdasági erdők között, de még sokkal nagyobb a különbség ezek és az őserdők között (Somogyi, 2000). Az őserdőkben megfigyelhető nagy mérettartomány mindenféle, a fák méretére érzékeny élőlény számára megfelelő választékot nyújt, s ezzel olyan élőlények számára teremtődnek élőhelyek, amelyek a mai gazdasági erdőkben nem találják meg életfeltételeiket.

A természetes és a gazdasági erdő korszerkezete is lényegesen különböző. A természetes erdőben az egymás mellett álló fák is lehetnek jelentősen különböző korúak, s egy mai – egykorú fákból álló – erdőrészletnek megfelelő területen belül található meg sok korosztály. Emellett amíg a gazdasági erdőben legfeljebb “gyerekek” (1-50 éves fák) és “tinédzserek” <50-100 évesek) találhatók, addig a természetes erdőnek szerves részei a “bölcs” öregek (200-400 éves fák) és az aggastyánok (400-1000 évesek) is. Ennek a fák méretein túl is kihatásai vannak a habitatok sokféleségére. A természetben a horizontális szerkezet nagy változatosságának kialakulásához a kisebb-nagyobb, ún. bolygatások (pl. széldöntés, jég- vagy hótörés) is hozzájárulnak (Somogyi, 1998). A bolygatásokat a gazdasági erdőkben igyekszünk kiküszöbölni, pedig ezek azáltal, hogy kisebb-nagyobb foltokban egyes fákon vagy facsoportokon sérüléseket idéznek elő, vagy elpusztítják azokat - szintén sok habitatot alakítanak ki. A záródáshiányos foltok, a lékek megtörik a lombkoronaszint egyenletességét, növelve ezzel a talajra lejutó fény- és hőmennyiség, s ezen keresztül a mikroklimatikus viszonyok változatosságát. Egyszerűen és gyakran megfigyelhető pl., hogy a jellemzően árnyékos erdőrészek aljnövényzete igen szegényes vagy núdum, a közepesen fényes, de még kellően nedves részek aljnövényzete buja, a túl fényes, kiszáradó részeké pedig megint más. A lékek nem kisebb-nagyobb üres foltok, mert bennük rövid idő alatt megjelenik az újulat. Az egyes fafajok újulatának mennyisége a környezeti viszonyoktól függően változik, valamint persze attól, hogy az egyes fajoknak milyen igényei vannak. A fák lombkoronája közti szabad terek (alacsonyabb záródású foltok, lékek) az állatok közül például a repülő rovarokra vadászó légykapók vagy az erdőben élő denevér fajok számára fontosak: nagyobb mennyiségben rovar és egyéb táplálékforrást (magvakat, bogyós terméseket stb.) nyújtanak (Fuller, 1995; Peterken, 1996). Az amerikai kontinens északkeleti részén, ahol még nagy területen tenyésznek természetes mérsékeltövi erdők, a lékek területe az egész erdőterület mintegy 9,5-21%a (!). A bolygatások természetes hajtóerői volnának a nálunk honos erdők fejlődésének is. A lékes felújulás ökológiájának ismerete az erdei folyamatok megértése, illetve az erdők kezelése során nélkülözhetetlen, ezért az ilyen ismereteink bővítése érdekében a jövőben megfigyeléseket, illetve kísérleteket kellene folytatni. A Vertikális szerkezet változatossága

Az élőhely-szerkezeti elemek egymástól vett távolsága, de sok egyéb szempont miatt is rendkívül fontos a faállomány vertikális strukturáltsága. A fakorona alatt a magassággal mérhető módon változik a fény mennyisége, az ott található fatörzsek, illetve ágak vastagsága stb. más és más élőlényeknek adnak otthont. Minél összetettebb, változatosabb a lombkorona szintezettsége, az ágak vastagsága és egyéb jellemzői, annál több élőlény találja meg benne a helyét. Ezt megfigyelések is alátámasztják: a madárfajok száma szoros összefüggésben áll a lombkorona vertikális diverzitásával (2. ábra; Begon et al., 1990; Kerr; 1999).

A faállomány vertikális szerkezete természetes erdőkben szintén többek között a bolygatásoktól függ. Gazdasági erdőkben a kortól, a fafajok számától és természetesen az alkalmazott erdőgazdálkodási rendszertől (pl. alsó- vagy felsőszintű gyérítéstől stb.). A tarvágással kezelt, a természetes felújítással felújított, ill. a szálaló üzemmódok valamelyikével kezelt erdőkben megfigyelt vertikális változatossága jelentősen eltér egymástól.

Lehetőségek a faállomány szerkezet gazdagítására

A fentiekből is levonható az a következtetés, hogy a faállomány szerkezetét nagymértékben meghatározza a faállomány kezelése (a felújítás, illetve a gyérítések mértéke és módja) – vagyis éppen az, amire az erdőgazdálkodás során a legnagyobb hangsúlyt fektetjük, s amivel legnagyobb mértékben befolyásolni tudjuk a faállomány-szerkezet alakulását. Mivel erdeink nagy részében inkább mesterséges, mint természetes viszonyok uralkodnak, vagyis a faállományok szerkezete a biológiailag kívánatosnál jóval szegényesebb, sematikusabb, a jövőben sokféle módon lehetne fokozni a faállományok szerkezetének diverzitását. A természetes viszonyokhoz való közelítést több lépésben, a hiányzó elemek pótlásával, illetve a meglévő elemek diverzitásának fokozásával kell elvégezni.

A faállományszerkezet diverzitásának növelését akkor is célként kell kitűzni, ha ez azzal is jár, hogy a bonyolultabb szerkezetet a későbbiek során erdőleltározási, erdőrendezési és gazdálkodási szempontból nehezebb lesz kezelni. Ez a “nehezebb kezelés” ugyanis nem jelenti azt, hogy lehetetlen lesz a nagy változatosságot kezelni, csak azt, ami az erdőgazdálkodásra más szempontból is igaz: a bonyolultabb struktúrák magasabb szakmai felkészültséget igényelnek, ugyanakkor számos előnnyel járnak.

A beavatkozások során alapvető fontosságú a természetes erdő biológiájának, illetve ökológiájának ismerete.

Az egyik legfontosabb teendőnk a beavatkozások során az, hogy figyelembe vegyük a termőhelyi mintázatot. Az üzemtervekben az egyes erdőrészletekre meghatározott termőhely-típusváltozat a legjobb szándékkal nézve is csak egy átlagot képvisel és ettől az erdőrészlet különböző részei kisebb-nagyobb mértékben eltérhetnek. Erre már a felújítás megkezdésekor különös figyelmet kell fordítanunk, ügyelve arra, hogy a termőhelyi különbségeknek megfelelően válasszuk meg a fafaj(oka)t. Az erdőművelési munkákat is a termőhelyi mintázathoz messzemenőkig alkalmazkodva kell elvégezni. Azon kell lenni, hogy a különböző termőhelyi foltokon különböző tulajdonságú állománycsoportok alakuljanak ki.

A természet “szereti a rendetlenséget”, ezért nem szabad szabályos hálózatra, pl. a javafák egyenletes eloszlására törekedni, mert ezzel kárt okozunk ökonómiai és ökológiai értelemben egyaránt. A gyérítéseket végezzük inhomogén módon; lehetőség szerint több módszert is alkalmazzunk egy erdőrészleten belül is. Az erdőrészlet egy részét intenzíven, alsó és felső belenyúlással, más részét csak alsó belenyúlással, megint más részét egyáltalán ne gyérítsük, illetve alkalmazzunk minőségi csoportos gyérítést stb.

A mai többé-kevésbé homogén faállomány-szerkezetet több más módon is inhomogénebbé tehetjük. Általános elv, hogy amennyire lehet, hagyjuk érvényesülni a természetes folyamatokat, s ahol be kell avatkoznunk, ott utánozzuk azokat. A szerkezet változatosságának növelésére felsorolásszerűen többek között az alábbi módszerek ajánlhatók:

– hozzunk létre lékeket (hagyjuk meg őket, ha természetes úton keletkeznek),

– legyenek “összeroskadó”, “öregedési fázisban lévő” erdőfoltok is,

– hagyjuk meg a betelepülő második szintet (legalább helyenként),

– hagyjunk nagyobb, összefüggő területeket érintetlenül (gyérítetlenül; akár több erdőrészletet is),

– hagyjunk meg idős fákat, csoportokat, sőt erdőrészleteket (a vágásérettségi koron jóval túl, akár a természetes elpusztulásukig; ha a megtermett faanyag egy részét meghagyjuk, akkor az “adjuk meg az embernek, ami az emberé, és az erdőnek, ami az erdőé” elv szerint járunk el),

– időben elhúzva (több lépcsőben) végezzünk végvágásokat a nagyobb, egykorú erdőrészletekben,

– több szomszédos egykorú erdőrészlet esetén a véghasználatot húzzuk el időben (csak azokon a helyeken, ahol a széldöntés nem lehet probléma; vannak ilyen helyek, és megéri ezeken kísérletezni),

– egységeknek ne (csak) az erdőrészleteket vegyük: a beavatkozások mérete (egysége) 1 fától több erdőrészletig terjedjen,

– hozzunk létre elegyes állományokat,

– alkalmazzunk alátelepítést,

– több természetes felújítást alkalmazzunk, amelyeknél ne feltétlenül egy menetben újítsunk fel egész erdőrészletet, hanem mindig a megjelenő újulathoz alkalmazkodva,

– ahol lehet (de csak ott, ahol erre megvannak a feltételek!) alkalmazzuk a szálalást, ill. szálalóvágást,

– a faegyedeket vagy csoportokat ne egy terület teljes egészén termeljük le, hanem csak a termőhely által megszabott célátmérőt elért egyedeket, illetve csoportokat vágjuk ki, természetesen a fafajok erdőművelési tulajdonságait figyelembe vevő technológiával. A faállomány többi részének meghagyásával és a kitermelés rendszeres elvégzésével mozaikosabb, ökológiai és ökonómiai szempontból is kedvezőbb lesz a faállományunk.

A fent felsorolt módszerek egy jelentős részét más országokban már hosszú idő óta és nagy területen alkalmazzák. Természetesen a fenti lista csak példákat tartalmaz, korántsem teljes. Érdemes felidézni Smith (1972) gondolatát: az erdőművelésnek az “elegáns változatosság” létrehozása és fenntartása felé kell fejlődnie, olyan változatosság felé, amely “nagyobb, mint ami legvadabb jelenlegi elképzeléseink szerint létezhet”. E vonatkozásban minden erdőművelőnek számtalan lehetősége van az erdőművelési módszerek diverzitásának növelésére. Ezek keresése egyben felelőssége is az erdőművelőnek: a ma erdőművelőjének egyik legfontosabb feladata, hogy erdeink egésze a jövőben diverzebb, s ezáltal természetközelibb és egészségesebb legyen.
2002.06.14.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás