Közérdekű adatigénylésben kérte ki az LMP az állami Radioaktív Hulladékokat Kezelő Nonprofit Kft.-től (RHK) a nagy aktivitású hulladékok (a leállított erőmű leszerelésekor képződő bontási hulladék, illetve a működtetés során keletkező kiégett fűtőelemek) végleges tárolásának költségeire vonatkozó kalkulációkat.
A Szél Bernadett frakcióvezető-helyettes által írt levél külön-külön kérdez rá a meglévő négy paksi blokk, illetve a majdani két új reaktor esetében a bontási hulladékok, a kiégett fűtőelemek, a használt üzemanyag átmeneti tárolója, az átmeneti tároló felszámolása, valamint a végleges tároló felépítése és fenntartása költségeire. Érdemi választ azonban csak a jelenleg is működő erőművel kapcsolatban kapott; eszerint összesen mintegy 900 milliárd forintot fordítanak a nagy aktivitású sugárzó hulladék eltakarítására. Az RHK válaszlevelében az áll, hogy az új blokkokra vonatkozó hulladékkezelési költségek „döntés megalapozását szolgáló adatnak” minősülnek, és a keletkezésüktől számított 10 évig nem nyilvánosak.
A Népszabadság által megkérdezett szakértők, illetve a bővítést előkészítő dokumentumokban olvasható szövegek szerint Paks II nagyságrendileg ugyanannyi hulladékot termel majd, mint Paks I: az előbbi esetben összesen 2000 megawattnyi termelőkapacitás leszereléséről és 50 évnyi működés során elhasznált fűtőanyagról, az utóbbiban 2400 megawattnyi kapacitáshoz tartozó bontási és 60 év alatt képződő termelési hulladékról van szó. A két tétel összeadva körülbelül 1800 milliárd forintot jelent – ez a tervezett bővítés költségeinek a fele, és nincs benne a bővítési beruházás nyilvánosan ismert árában. Az ügylet ismerői ugyanakkor arra is felhívták lapunk figyelmét, hogy bár az RHK számai megfelelnek a vonatkozó normatíváknak, így is meglehetősen óvatos becslésnek minősülnek.
Hogy mennyibe kerül a végleges elhelyezés, azt pillanatnyilag lehetetlen beárazni, mivel végleges tároló a világon még sehol nem üzemel, csak épülőfélben lévő projektek léteznek. Az iparági becslések ezért a létező gyakorlatból indulnak ki: a leállított atomerőművek döntő többsége esetében maga az erőmű a „hulladéktároló”, az üzemeltetés pedig az őrzésből, illetve a menet közben fellépő kisebb-nagyobb környezeti krízisek (nukleáris szivárgások, talaj- és vízszennyezések) kezeléséből áll. Ez nyilvánvalóan olcsóbb, mint amikor ténylegesen le kell szerelni a nagy aktivitású sugárzást kibocsátó épület- és berendezéselemeket, ártalmatlanítani kell a kiégett üzemanyagokat, illetve el kell végezni az erőművi terület teljes kármentesítését. Utóbbira a legpontosabban ismert példa az angliai Sellafield esete, ahol – miután a kiszivárgó szennyezések már lakott területeket veszélyeztettek – 2008-ban indult el egy várhatóan 2030-ig tartó leszerelési program, 80 milliárd fontos, vagyis 33 ezer milliárd forintos tervezett költséggel. Ennyi pénzből tíz olyan új atomerőmű is kitelne, amelyet most a paksi bővítés keretében fel akarnak építeni.
Magyarországon a nukleáris alapban – amely elvileg a végleges tárolás forrásait biztosítja – jelenleg 250 milliárd forint van. Az összeg csak részben származik a paksi atomerőmű befizetéseiből: 2000-ben az első Orbán-kormány úgy módosította a szabályokat, hogy az erőműnek nem kell megfizetnie a tőkejárulékot, a kamatokat (vagyis az összeg értékállóságának biztosítását) pedig a költségvetésre terhelték.
Határokon átívelve is meg lehetne oldani
Az MTA tegnapi budapesti konferenciáján mutatták be az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja (JRC) és az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testülete (EASAC) közös jelentését a kiégett nukleáris üzemanyag és a radioaktív hulladékok kezeléséről. A tanácskozáson elhangzott: a magyarországi hulladékelhelyezéssel kapcsolatban továbbra is a Bátaapátinál létesülő végleges tároló tűnik a legvalószínűbb megoldásnak. A finanszírozást a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapból kívánják megoldani az illetékesek; az alapba az új paksi atomerőmű is fizet majd hozzájárulást a kereskedelmi üzem megkezdésekor. Az uniós szabályozás elvileg több tagállam közös hulladékkezelésére is lehetőséget ad, ezt azonban jelenleg a lakossági ellenállás és a bonyolult döntéshozatal is hátráltatja.
