Schmidt Egon nem tudja megunni a természetet
A gyerekek általában nyitottak a természetre, ösztönösen érdekli őket a bogarak, madarak világa. Hogyan emlékszik vissza, átlagos gyerek volt ebből a szempontból, vagy már akkor mélyebben, fanatikusabban érdeklődött a természet iránt, mint a többiek?
– Anyám mesélte, hogy amikor csak tehettem, kint mászkáltam erdőn-mezőn. Amikor este hazamentem, mindig megnézték a zsebeimet, mert tele volt csigával, bogárral, madártollat. Mindig érdekelt a természet, és mindig a madarak világa volt a középpontban. De minden érdekel, ami mozog; akkor érzem igazán jól magam, ha a természetben lehetek. Sajnos öregszem, júniusban múltam hetven, és már a szemem, fülem se a régi. A hetente hallható Oxigén című rádióműsorban a sétámon is a madarak játsszák a főszerepet, de igyekszem egyéb állatokról és a növényvilágról is mondani ezt-azt. A természet megunhatatlan, mindig újra fel kell fedezni.
– Magyarországon nincs ornitológusképzés. Nálunk minden madarász autodidakta.
– Én is az vagyok. Úgy tudom, csak Amerikában van ornitológusoktatás. Nem tudom, ők hogyan csinálják, de az, amit a madarász könyvből tanulhat, tíz százalék, a többit a természetben, a természettől folyamatosan kell megtanulni, sok-sok tapasztalaton át. Ami érvényes volt húsz-harminc éve, ma már nem az. Mondok egy faunisztikai példát. Az ötvenes években a nagykócsag, a magyar természetvédelem címermadara a Kis-Balatonon és a Velencei-tavon költött. Ezért létesültek ott rezervátumok. A Kis-Balatonon külön kócsagőr dolgozott. Féltett ritkaságunk volt ez a madár. Aztán a hetvenes években ugrásszerűen szaporodni kezdett, és ma már sokfelé megtalálható. Elterjedésének nyilván oka volt szigorú védettsége is, de hogy ténylegesen mi váltotta ki, azt nem tudjuk. Ma már több ezer pár fészkel nálunk. Persze vannak példák a negatív fluktuációra is. Vízirigó-állományunk ma már csak öt-hat párra tehető.
– Néhány éve még tizenöt párról beszéltek…
– Igazán sok sose volt, mert ez a hegyvidékek madara, és a hazai állomány mindig a faj elterjedésének peremterületén élt. De azért mindig volt a Bükkben, a Börzsönyben, sőt a Pilisben is, az Apátkúti-völgyben…
– Állítólag onnan azért tűnt el, mert a madarászok kitettek a fészek közelébe egy táblát, hogy “Vigyázat, vízirigófészek!”, és mindenki, aki elolvasta, benyúlkált a vízesés alatti fészekbe.
– Ez jellemző a magyar állapotokra. Nyugaton ilyesmi aligha fordulhatna elő. Egy madarász barátom, aki hónapokig dolgozott a British Museumban, mesélte, hogy a Hyde Parkban sétálva észrevett egy bokron egy füzetből kitépett cédulát, amire az volt írva: “Vigyázat, rigófészek!” Ő leült egy padra, és figyelte az arra járók viselkedését. Mindenki, aki elolvasta a cédulát, nagy ívben kikerülte a rigófészket. Magyar embernek ilyenkor rögtön az jut eszébe, hogy oda kell menni, és jó közelről meg kell nézni a fészket. Mire mi a nyugati természetvédelmi kultúrát elérjük…
– Addigra talán nem is lesz már természet…
– Nem lesz mit védeni. Nálunk az embereknek nincs érzékük ahhoz, hogy a természettel törődjenek. Mindenki rohan a pénz után, mindent félresöpörve. És sajnos a legtöbb erdészet szemlélete is ilyen. Nálunk erdőpusztítás folyik. Régen az volt a szabály – és ezt az erdészet be is tartotta -, hogy fát télen vágunk, amikor a nedvkeringés leáll. Manapság májusi erdőn is hallhatjuk a fűrészgépek berregését. Tavasszal, költésidőben vágják a fákat, nem törődve az ott fészkelő harkályokkal, ölyvekkel. Elképesztő veszteség ez, hiszen tojások, fiókák ezrei pusztulnak el.
– Az EU-csatlakozástól nem fél? Folyamatosan azt hallani, hogy majd mennyi új utat fogunk építeni, meg hogy az ipar majd micsoda fejlődésnek indul, ha EU-tagok leszünk.
– Az EU-csatlakozás érdekében egymillió hektáron abba kell hagynia termelést, és egymillió hektáron akarnak majd erdőt telepíteni. Igen, de milyet? Nemrég a Bükkben tarvágást végeztek, és utána erdősítették a területet – akáccal. Nemrég voltam a Tisza-tónál, és mindenütt egyenes sorokba telepített nyárfákat láttam. Ez nem is erdő, ebben a madár sem marad meg. Nyilvánvalóan azért telepítik, mert a kanadai nyár hamarabb hoz pénzt, mint az őshonos fafajok. A tölgyet az ember az unokáknak ülteti. Pedig Magyarország még ma is Európa egyik legértékesebb területe; rendszeresen jönnek hozzánk nyugati madarászok, botanikusok, lepkészek. Állatföldrajzilag nagyon jó helyen vagyunk: kelet-nyugat határán. A sztyepprégió nyugaton az osztrák Fertőig húzódik, így Magyarországon sok olyan állatfaj él, amely tőlünk nyugatra már nincs: kékvércse, földikutya, csíkos szöcskeegér. A nyugati madarászok megőrülnek azért, hogy kékvércsét, üstökös gémet vagy nagykócsagot lássanak. Ezt ki kellene használni. Nyugaton, ha valahol van egy madártelep, akkor a természetvédők építenek oda egy álcázott megfigyelőfolyosót. Itt nyugodtan nézegethetik az ide látogatók a madarakat, anélkül, hogy zavarnák őket. Sok helyen ismertetőtáblákat tesznek ki a fákra a fontosabb állatfajok képeivel. Nálunk ezeket eltopják, szétverik a “természetjárók”.
– Talán már az iskolában kellene kezdeni a nevelést.
– Óvodában. Már ott el lehetne kezdeni a nevelést, kihasználva a gyerekek eredendő érzékenységét a természet iránt, amiről az előbb beszéltünk. Jó volna az is, ha több természetfilmet láthatnánk a televízióban, több ilyen témájú műsor lenne a rádióban. Elképesztő, hogy az Oxigént mennyien hallgatják. Ma már vannak kizárólag természetfilmes csatornák, de a fordítások minősége gyakran szánalmas. Nem kérik ki szakértő tanácsát, az állatneveket tükörfordításban közlik, ami a legtöbbször helytelen. Így lesz például a szakállas bagolyból nagy szürke bagoly, vagy az említett kékvércséből vöröslábú sólyom.
– Úgy tűnik, a legfontosabb feladat a nevelés, a szemléletformálás. Jó volna, ha az EU-csatlakozás útépítési és iparosítási lázában odafigyelnénk természeti értékeinkre is. Erre akkor van remény, ha a politikusok közgondolkodásába bekerülnek a természetvédelemmel kapcsolatos kérdések; aggodalmak. Ez csak akkor fog megtörténni, ha politikusaink úgy érzik, hitelességük, népszerűségük, karrierjük függ ettől. Ez pedig akkor lesz így, ha az emberek tömegesen aggódni kezdenek majd a természetért. Megérkeztünk a neveléshez.
– Most csinálják a földalapot, és ahogy hallom, bele akarják vonni az összes védett területet. Ez nonszensz. Vagy vannak védett területek, amelyek mindenekfölött állnak, vagy pedig jelentsük ki, hogy Magyarországon nincsenek védett természeti tájak. Szerencsére a Hortobágy a világörökség része lett, és így kivételt jelent, de hát az csak a Hortobágy. Elég borúlátó vagyok. Bush nem akarja aláírni a kiotói egyezményt, Brazíliában és Délkelet-Ázsiában a világ tüdejét gyilkolják. Ebben a teljesen pénz- és profitorientált világban a természetnek sanyarú sors jutott. A politikusok se külföldön, se nálunk nem törődnek vele. A természetvédelem a “futottak még” kategóriába tartozik. Ez ragyogóan látszik azon, ahogy a környezetvédelmi minisztereket kijelölik. Még véletlenül sincs köztük ökológus. A természetvédelem mostohagyerek voltát tükrözi az is, hogy amikor a bíróság elé kerül egy ilyen ügy, végül mindig elsikkad. A törvény szerint hat madárfajunk természetvédelmi értéke egymillió forint, de mire elérkezik a tárgyalás ideje, valakik mindig elsimítják az ügyet. Jó volna, ha végre mindenki rádöbbenne, hogy amikor pusztítjuk a természetet, amikor szennyezzük a környezetünket, magunk alatt vágjuk a fát.
– A környezet- és természetvédők figyelmeztetése folyamatos, miközben a világot folyamatosan nem érdekli a környezet- és természetvédelem. A környezetvédelmi szövegeket, szlogeneket már mindenki kívülről tudja, de szinte senki nem igazítja hozzá életét ezekhez a nagyon szép elvekhez. Az ökoszövegek úgy lettek közhelyek, hogy saruzni érzékelhető hatásuk nem volt. Nemrég arra gondoltam, hogy létre kéne hozni egy ökológiai terrorszervezetet, amely elrabolná mondjuk a brazil miniszterelnök családját, és megüzenné neki, hogyha nem állítja le az őserdők irtását, rokonait sorban lelövik. Durva és komolyan nem veendő ötlet de talán használna.
– Ilyesmit gyakran csinálnak, de sajnos nem ilyen célokért. Visszatérve az EU-csatlakozásra, még nem látjuk, hogy milyen következményei lesznek, de ha például a felszabaduló egymillió hektárt okosan használnák fel, jól is elsülhetne a dolog. A Tisza ártereit újra erdősíteni kellene fűz-nyár ligeterdőkkel. Nem véletlen az állandó árvíz. A baj a Vásárhelyi-féle Tisza-szabályozással kezdődött. Akkor a kanyarokat átvágták, ezzel nagyobb sodrása lett a víznek. Az ötvenes-hatvanas években gyakran jártam a Felső-Tiszán, Dombrád alatt, és emlékszem, milyen gyönyörű ártéri erdők voltak arrafelé. Madárparadicsom volt. Aztán jöttek a buta árvízvédelmi intézkedések, és ezeket az erdőket mind kivágták. Újra kellene telepíteni.
– Az ön munkássága szélmalomharc. Nem így érzi?
– A könyveimet sokan olvasták, olvassák. Az Oxigént – most nemcsak az én Oxigén-sétámról beszélek, hanem az egész műsorról – rengetegen hallgatják. Nem érzem úgy, hogy szélmalomharcot vívnék. A szemléletformálás nagyon lassú folyamat.
Végh Attila 2001.12.07.
Heti Válasz
