A rovat kizárólagos támogatója

Azzal, hogy Oroszország a 2022-es nagy háborújával elkötelezte magát a gyengülő birodalmi sors mellett, és hosszú időre lemondott a világgazdasági integráció kínálta életlehetőségek javáról, valószínűleg sokkal nagyobb hatást gyakorolt a világgazdaság fejlődési pályájára, mint ami a gazdasági súlyából következne.

Az orosz gazdaság önmagában ugyanis jelentéktelen méretű globális perspektívából nézve. 2021-ben a globális GDP 1,7 százalékát tette ki, miközben a globális növekedés 5,5 százalék volt tavaly, de ha a Covid-válság utáni visszapattanás événél korrektebb összehasonlítási alapot keresünk, például a 2019-es évet a maga 2,8 százalékos globális növekedésével, akkor is azt látjuk, hogy egy átlagos éves növekedés keresztben lenyeli az orosz gazdaság teljes kibocsátását, tokkal-vonóval-rakétával.

Ha ehhez hozzáadjuk az ukrán GDP-t, az sajnos akkor is csak kerekítési hiba lesz, ha a barbár és embertelen orosz agresszió okozta iszonyatos pusztítás előtti számokból indulunk ki.

Az orosz és az ukrán gazdaság méretén messze túlmutató világgazdasági hatások számbavétele során talán anélkül is gondolkodhatunk a lehetséges következmények két csoportba sorolásában, hogy a jóslás veszélyes vizeire eveznénk. A következmények egyik típusába a kifejezetten technikai kérdések tartoznak, amelyek alapvetően a civilizációnk jelenlegi technológiai fundamentumait és az azokra épülő munkamegosztási és hatalmi struktúrákat szembesítik súlyos alkalmazkodási kényszerekkel. Ezek kézzelfoghatóak, szinte triviálisak, mégsem magától értetődő, hogy ezek a fontosabbak, és nem a gazdasági szereplők magatartására, gondolkodására, kockázatérzékelésére, célfüggvényeire gyakorolt hatások – ez utóbbiakat soroljuk a háború gazdasági fejleményeinek másik körébe.

Kétszer öt pontban emeltem ki azokat a tényezőket, amelyeket ebben a pillanatban a legfontosabbnak tartok.

Atomerőművek építése lehet az új „Energiewende”
Ami a technikai fejleményeket illeti, természetesen mindenkinek az Oroszországi Föderáció elnöke által sértőnek tartott „benzinkút” szerep jut eszébe először. Bár a nagy hadvezér a minap igyekezett még néhány területet felsorolni, amiben Oroszország vezető szerepet játszik a technológiában, ez azonban még neki sem sikerülhetett, így aligha lehet bárkit is hibáztatni, ha az ország világgazdasághoz való hozzájárulását alapvetően hordóban és köbméterben méri. Vegyük sorra a károk listájának legfontosabb tételeit.

1. Bármi is lesz a szankciók sorsa, az többé-kevésbé eldőlt, hogy a technológiai innovációban legfontosabb képességekkel rendelkező gazdaságokat működtető társadalmaknak jó időre elment a kedve attól, hogy ilyen súlyos függésben éljenek az orosz benzinkúttól. Ez viszont fájdalmasan sokáig nem fog változtatni a függés tényén. Európa nagy része orosz gáz nélkül nem működik egy komplett energiaipari fordulat nélkül, az olaj pedig relatíve drága marad, amíg az orosz olajexportot szankciók sújtják.

2. Az európai energiaválság oka a hibás energiapolitika, nem a háború. A háború ugyan súlyosbította a helyzetet, de legalább nyilvánvalóvá tette. Az európai gépipar, kohászat, vegyipar jelentős része elveszítette a globális versenyképességét, ennek tartós, kalkulálhatóan biztonságos visszanyerése a legjobb kimeneteleket feltételezve is évtizedekbe fog kerülni. A lényeg meglehetősen röviden is összefoglalható: nukleáris energia nélkül nem fog menni. Az atomerőművek építése lehet az új Energiewende*. (az Energiewende a német energiarendszer átalakításának folyamata, amelynek része az atomerőművek bezárása is.)

3. A háború a forradalmi ötletek szelektív hulladékgyűjtőjének legnagyobb kukájába hajította a fosszilis energiahordozók bányászata és feldolgozása elleni sötétzöld boszorkányüldözést. A megemelkedett árak olajipari beruházások sokaságának a megtérülési küszöbét hozzák sokkal lejjebb, ezzel évtizedes távlatban alaposan megemelve, és akár jelentősen olcsóbbá téve a majdani kínálatot. Miközben szélben és napsütésben bízva az olajkorszak végéről álmodnak a nagyralátók – kétségtelen, a magasabb ár elvben a megújulók előretörésének is kedvezhet – egyelőre inkább úgy tűnik, hogy még a szénkorszakba is befelé megyünk.

2021 után idén újabb globális történelmi rekordot fog ütni mind a kibányászott szén, mind a széntüzelésű erőművekben előállított villamosenergia mennyisége.

4. Megszűnt a kőolaj szinkronizált világpiaca. A földgáz esetében nem is volt ilyen, bár az LNG, azaz a cseppfolyósított földgáz technológia révén az unokáink korában majd talán már lesz. Azzal, hogy az olajpiac vevői szankciókat alkalmazó és nem alkalmazó csoportokra váltak szét, éppen a legnagyobb – és főleg a leggyorsabban növekvő felhasználású – vásárlók vehetik meg hatalmas diszkontokkal az olajat,  nyilván rettenetesen aggódva közben a légkör felmelegedése miatt.

5. Az egy rossz és cinikus vicc, hogy az orosz és az ukrán gabonaexport problémái miatt fenyeget élelmezési válság. Élelmezési válság azért van, mert az alapvető élelmiszerellátás szempontjai nem kompatibilisek a piaci logika abszolutizálásával. Amíg a globális társadalom nem talál ki jobb módszert annál, mint hogy a tömeges éhínség elkerülésére legalább valamilyen mértékben sikeresnek kell lenni a világgazdaságban, addig az árak emelkedése is tud éhínséget kiváltani – mint majd most. Hiába van elegendő mennyiségű élelmiszer, nem az számít, hanem a kulturálisan, szokások által determinált és hatalmi eszközökkel alátámasztott árszínvonal. A háború akár segíthetne is ennek széleskörű felismerésében – milyen kár, hogy nem így lesz.

Putyin ukrajnai háborúja – kilőtt orosz helikopter kép: Chris Mcgrath Getty Images

Ellátásbiztonság mentén blokkokra szakadó világgazdaság
A gazdasági szereplők magatartásának és gondolkodásának változását jelentő következmények egészen biztosan jelentkeznek az államok és a vállalatok körében, ám ami az egyéneket és a háztartásokat illeti, ott valószínűleg leginkább csak közvetlen kényszerűségekről beszélhetünk.

Nézzük, mi várható az államoktól és a vállalatoktól.

1. A technológiai, logisztikai deglobalizációs folyamatok ugyan legalább négy-öt évvel ezelőtt elkezdődtek az amerikai-kínai kereskedelmi háború felizzásakor, a világjárvány erre alaposan ráerősített, az orosz-ukrán háború pedig akkora lendületet adhat ennek, hogy az évtizedekig kitarthat. Globális termelési struktúrák irányítói nem engedhetik meg maguknak, hogy a neon gáz hiánya miatt ne tudjanak elég chipet vagy az ipari koromban jelentkező ellátási zavarok miatt elegendő gumiabroncsot gyártani, csak azért, mert valaki valahol a világban egy reggel úgy ébredt, hogy Nagy Péter cárnak képzeli magát.

Csökkenő logisztikai hatékonyság, azaz a költségoldalon kisebb alkalmazkodási képesség lesz az ára az ipari infrastruktúra reziliensebbé tételének.

2. Tartósan változhat az inflációs pálya. Nem a jelenlegi inflációs sokkra gondolok, az majd elmúlik, még ha valószínűleg nagyon sok fájdalom lesz is az ára. Ha a nemzetközi kereskedelem rendszerében lecsökken a kölcsönös előnyök logikájának szerepe, ha kritikus technológiai rendszerekben az ellátásbiztonság szempontjai mentén blokkokra szakad a világgazdaság, az nemcsak a globális békeérdeket gyengítheti kellemetlen mértékben, hanem egészen egyszerűen megdrágítja az életet. Amíg az ebből eredő drágulás tart, addig ez addicionális inflációt okoz a korábbi pályához képest, azután pedig, hogy kiment belőle a lendület, magasabb szinten stabilizálja áruk és szolgáltatások egész sorának relatív árát a korábbiakhoz képest.

3. A nem a háború által okozott, de a háború által alaposan súlyosbított inflációs sokk és a logisztikai deglobalizáció felpörgéséből származó inflatorikus hatások átszabhatják a jegybankok mozgásterét. Az állam- és magánadósságok folyamatos nominális duzzasztására és lehetőség szerinti csendes elinflálására épülő gazdaságpolitikai modellek menedzselése nehezebbé válik. Az, hogy ez elér-e egy kritikus mértéket, a jövő kérdése, mindenesetre jelentős változásokat okozhatna a növekedési potenciálban is, ha a fejlett világban a logisztikai hatékonyságot felülíró gazdaságszerkezeti változások inflatorikus hatásával kellene küzdenie a jegybankoknak, méghozzá tartósan.

4. Jó eséllyel megváltozik a fejlesztéspolitikai szempontok rangsora. Miközben világos, hogy az államok globálisan koordinált, évtizedeken át tartó, mély fejlesztéspolitikai elköteleződésére lenne szükség a klímakatasztrófa súlyosságának mérséklésére, a háború új, látszólag sürgetőbb célokat tűz ki ezen a téren is. Hirtelen sokkal fontosabbá válik, hogy ne csak Tajvanon és Dél-Koreában gyártsanak chipeket, hogy legyen elég LNG-terminál, alternatív LNG- és kőolajszállítási infrastruktúra, legyen nagyobb a stratégiai tároló kapacitás, legyen még nagyobb, és ha lehet, még annál is nagyobb a szántóföldi növénykultúrák vetésterülete. A katonai kiadások csökkenésének trendje a fejlett világban már az Ukrajna elleni hibrid háború 2014-es megindulása után megállt, és meg is fordult, de a 2022-es háború új pályára helyezte a védelmi infrastruktúra finanszírozási kereteit.  Tehát már megint nem arra fogunk költeni, amire igazán kellene, hanem csak arra, amire muszáj.

5. A háború hatására mind a nemzetközi térben, mind az egyes gazdaságokon belül megváltozhatnak a versengés és az együttműködés szabályai. A világ kapott egy leckét abból, hogy a gazdasági, technológiai fejlettség kérdése a szó legszorosabb értelmében vérre megy. A kutatás-fejlesztés és a piaci logika távolabb kerül egymástól, mert az innovációról megint kiderült, hogy biztonságpolitikai szempontokkal kell összevetni a gazdasági és társadalmi hasznosság kérdéseit. A technológiai fejlődés legerősebb motorjai, vállalati és akadémiai kutatóhelyei felett növekedni fog a bürokratikus kontroll, mint ahogy növekedni fognak az erősödő kontroll kijátszására irányuló erőfeszítések is, ideértve a rendkívül szép jövő előtt álló ipari kémkedést. Az igazán erős államok több hatalmat fognak követelni az igazán erős vállalatok felett is.

A háború akkor kezdődött, amikor Oroszország megtámadja Ukrajnát. Kép: Alamy/Getty

Tiszteletlenség lenne a legyilkolt, megkínzott, elűzött, tönkretett embertársainkkal szemben, ha az említésük nélkül keseregnénk a háború tartós gazdasági kárai felett. Ugyanakkor aligha tévedünk nagyot, ha Oroszország értelmetlen háborúját korszakhatárnak tekintjük a világgazdaság fejlődési irányait tekintve is. A világjárvány után el tudtunk volna képzelni egy a gazdasági és az ökológiai racionalitást egyre inkább integrálni képes, politikai ostobaságoktól kevésbé terhelt globális munkamegosztási rendszer felé elmozduló 2020-as évtizedet is. Úgy tűnik, hogy ez most orosz érdeklődés hiányában elmarad.


A szerző Kovács Krisztián 2002-ben diplomázott biztonság- és védelempolitikai szakértőként a Nemzetvédelmi Egyetemen, 2007 óta erősíti a Concorde csapatát. 2011-ig elemzőként többek között a nemzetközi politikai folyamatok és a pénzügyi piacok történéseinek egymásra hatása volt a munkája fókuszában. Ezt követően hét éven át vezette a Concorde brokerage és befektetési tanácsadás üzletágát, 2018-tól pedig a társaság üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgatójaként dolgozik. Egyik fő érdeklődési területe változatlanul a nemzetközi politika és a szervezett piacok kapcsolata.

A G7 Holnap Oroszország nélkül? sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek