A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: Kisalföld

Rákosi viperákat telepítenek vissza a szakemberek a Hanságba, az évek óta futó program keretében a héten újabb egyedeket engedtek szabadon a Lébény közelében lévő zárt és biztonságos gyepterületen.

A Kiskunsági Nemzeti Park területén 2004 óta működő Rákosivipera-védelmi Központban ellenőrzött körülmények között nevelik a hansági állományból származó rákosi viperák utódait. A kis termetű kígyók Magyarország féltett kincsei közé tartoznak, ugyanis a legveszélyeztetettebb faj hazánkban.

– Ha itt nem tudjuk megvédeni, ez a faj kihal, eltűnik a Földről. Kötelességünk biztosítani a jövőjét és büszkék is lehetünk rá, hogy ilyen állatunk csak nekünk van. Ha nem segítenénk évek óta, már egy sem élne – fogalmazott Kulcsárné Roth Matthaea útban a Lébény melletti zárt és fokozottan védett terület felé. A laikusnak egyszerű rétnek tűnő mezőn minden a viperák túlélését szolgálja; speciális a kaszálás ideje és menete, a kerítés is olyan, a vadászat is úgy szervezett, hogy védje a veszélyeztetett hüllőket.

– Munkánk során a kígyókkal szemben az emberekben gyakran ösztönös irtózást tapasztalunk, pedig a rákosi viperában nincs semmi félelmetes. Nem nagyon nő meg félméteresnél nagyobbra, s csupán ujjnyi vastag. Bár van méregfoga, gyenge mérgét a tápláléka – sáskák, apró rágcsálók – elejtésére használja, embert azért sem mar meg, mert csak azokkal találkozik, akik épp vele foglalkoznak – mondja Pellinger Attila, a Fertő–Hanság Nemzeti Park természetmegőrzési osztályának vezetője. Hosszasan sorolja, mennyi ellensége van szegény viperának, s ez mennyire nehezíti a megőrzésükért tett erőfeszítéseket is. Az évek óta kitelepített kígyókból kevés éli túl az első évet, madarak, rókák, borzok táplálékaivá válnak. A Hanságban őshonos kígyót persze az ember tizedelte meg leginkább azzal, hogy fokozatosan felszántotta, beerdősítette élettereit.

Az EU Life+ programja támogatja a rákosi vipera megmentését, aminek kiskunsági központjában több száz kis kígyó született már. Több visszatelepítés volt az elmúlt években, elsősorban a Kiskunsági Nemzeti Parkban, de a Hanságban is. A nagyobb példányok jeladót kaptak, ennek segítségével a kutatók nyomon követhetik a szabadon engedett kígyók mozgását, szokásait, ezeket megismerve a védelmi munka is hatékonyabb lehet.

– Átalakítottuk a természetet, most egy talpalatnyi helyet próbálunk biztosítani számukra a túléléshez – foglalja össze a munka lényegét a Kisalföld fotóján szereplő Halpern Bálint, a viperavédelmi program vezetője. A biológus kesztyűs kezében már ott tekereg a kiengedés legidősebb, tizenhárom éves szereplője, aki már kikerült e tenyésztésből, ezúttal ő kapott jeladót is, amelytől azt várják, hogy követhetik további sorsát. A gyönyörű mintázatú, rejtőzködő színei miatt szinte láthatatlan vipera kötelességtudóan siklik bele a neki szánt üregbe.

A rákosi vipera kerüli az ember társaságát, véletlen találkozásra vele nincsen esély. Annyira ritka és oly mértékben rejtőzködő, hogy szinte kizárt a találkozás. Halpern Bálint meséli, hogy amikor társaival – kutatási céllal – keresni kezdik a szabadon engedett egyedeket, órákba, nemritkán tíz órába is telik, mire megtalálnak egyet, pedig ők tudják, hol kell keresgélniük. A biológust egyébként kétszer már marta meg rákosi vipera. Nem volt kellemes, mondja, de magától elmúlt a feldagadás, a rossz közérzet. Igaz lehet, amit mond, mert kicsit sem remeg meg a keze, ahogy a következő zsákért nyúl, az újabb szabadon engedhető kígyóért.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek