A rovat kizárólagos támogatója

Vissy Károly meteorológus úgy véli, hogy a 80-as évektől valóban tapasztalható felmelegedés, de az, hogy ez globális és visszafordíthatatlan lenne, egyáltalán nem bizonyított. Az utóbbi évtizedek tömeges viharai, esőzései és a forróság okozta erdőtüzei semmilyen periodikusságot nem mutatnak. … Egyáltalán nem biztos, hogy több a természeti jelenségek okozta katasztrófa, mint korábban …Megbízható pontosságal mindössze 150 éve végeznek feljegyzett meteorológiai vizsgálatokat. Globális felméréseket pedig mindössze 20-30 éve, a műholdak fellövése óta regisztrálnak

„Jön a hideg”
Az alábbiakat nem a bántás szándékával írom, neveket sem említek, csupán egy jelenségre kívánom felhívni a figyelmet. Nem célom összeakasztani a bajszomat sem személyekkel, sem egy egész szakmával, de a dolog a súlya és következményei miatt említést érdemel. Az első eset még 2000 őszén történt. „Jön a hideg!” – robbant be a képernyőre az egyik kereskedelmi televízió ügyeletes meteorológusa. – „Ma ugyan még meleg lesz, de a hét végére itt a tél.” – Abban nem csalatkoztunk, hogy a hétvége idõre megérkezett, de hideg egyáltalán nem jött vele. Késõbb komoly, fél országot befedõ havazást ígért, amibõl szintén nem lett semmi. A mondatszerkezet egész õszünket és telünket végigkísérte, számtalan esetet említhetnék: – „A mai napunk az évszakos átlagnál sokkal enyhébb, de hamarosan sapka, sál, nagykabát kell majd.” Ahogy a „hamarosan” közeledett, a jelentés „hideg”-e úgy olvadt el, s végül napos, meleg idõt kaptunk.
Legfrissebb példám a hétvégérõl való. Január 7-én, vasárnap országos csúcsot javítottunk, nem is akárhogyan: egy teljes Celsius-fokkal mértek melegebbet (17.3 fokot) az addigi rekordnál (amelyet egyébként hét éve regisztráltak). S hogyan jelent ez meg az idõjárás-jelentésekben? Az általam hallgatott, illetve nézett adókon nagyjából így: egy hangsúlytalan félmondat arról, hogy „ma rekord dõlt meg”, utána azonban érkezett a felkiáltójeles refrén: „de jön a hideg! A hét közepén már csak négy fok körül lesz a maximum.” Másnapra ez a kemény jóslat (immár mondhatom: szokás szerint) erodált: a hétfõi elõrejelzésben az értékek már feljebb kúsztak, s 6-8 fok közötti jóslatok szerepeltek szerda-csütörtökre. S ez a forgatókönyv érvényesül november eleje óta. Különösen árulkodó, amikor a formula így hangzik: „most ugyan nagyon meleg van, de a jövõ hétre helyreáll a rend”; a rend aztán sohasem áll helyre, mert bár a kijelölt nap közeledtével valami lehûlés történik, de nem a jelzett mértékben. Az értékek az átlag fölött maradnak, az elõrejelzés is egyre szelidül és a nap beálltára végül érvényét veszti; a reflexió pedig rendre elmarad. Külön csemege (többször is jutott belõle), amikor a „jövõ héten jön a hideg”-hez hozzáteszik: „de nem kell ezen csodálkozni, hiszen végtére is tél van”; ez már dupla csavar a levegõben, valódi szakmai salto mortale. Egyik reggeli napilapunkban, mely rendszeresen közöl heti elõrejelzést, a január 4-én, csütörtökön megjelent számban 7 fokos maximumot mondott e hetedikei vasárnapra, s még a január 6-i, szombati jóslat is csak 10 fokot jelzett; azaz még egyetlen nappal a rekord-döntés elõtt is hét fokkal becsülte alá a ténylegesen bekövetkezett értéket. Október vége óta (amikor szintén rendkívüli melegek voltak: harmincadikán például 22 fokos, november negyedikén 21 fokos csúcshõmérsékletek) sokszor fordult elõ ilyen irányú tévedés, ellenkezõ elõjelû (vagyis fölülbecslés) viszont egyszer sem.
Természetesen nem a négy-öt napos elõrejelzések pontosságát kérem számon (ezeknek megvan a maguk elkerülhetetlen, elméleti bizonytalanságuk), hanem a rendszeres, hónapok óta tartó hõmérsékleti alábecslések tendenciózusságát. Tényleg nem akarnék magamra haragítani senkit (végtére is „egy cipõben evezünk”), de meg kell állapítanom: úgy tûnik, mintha az idõjós szakma a régi paraméterekkel dolgozna, amelyekbe nem kerültek be a változást, a felmelegedési trendet figyelembe vevõ módosító tényezõk. Mintha a tudományos paradigmájuk, amelyben gondolkodnak, amelybõl jósolnak, nem számolna az új helyzettel. A mûsorokban (ha egyáltalán van reflexió) gyakran poénkodással próbálják elütni a tévedést, ez azonban inkább dadogásba fúl: egyszerûen nem jönnek be a megszokott panelek. Kérném szépen, a meteorológus nem politikus, inkább olyan, mint a kapus vagy a kém: része a játéknak, ha gólt kap vagy ha lebukik. Inkább az javítaná a szakmai presztizst, ha vállalnák a tévedést. Meggyõzõdésem szerint az elkenés helyett be kellene jelenteni: a helyzet rendkívüli, s eszerint számolni és informálni.
A letagadás sokáig már úgysem tartható, hiszen „kopognak a tények”. Elismerem persze: könnyebb lenne a homokba dugni a fejünket; mert ami a szemünk elõtt kibontakozik, valóban rémisztõ. Elfogadom azt is: a konzekvenciák súlya miatt itt az állításnak biztosra kell mennie. Túl nagy átalakítások, túl súlyos társadalmi beavatkozások várnak sorukra; itt hozomra senki nem fog lépni.
De kérdés, hogy mekkora statisztikai bizonyosság kell? S mire az megjön, nem lesz-e túl késõ? Arra várunk, hogy a 2050-es években, amikor már minden a feje tetején áll, egy precíz tudós azt írja majd a kutatási beszámolójában: igen, ötven évnyi adatsor elemzése alapján visszatekintve immár magam is bizonyítottnak fogadom el, hogy 2000-ben már zajlott a klímaváltozás? Persze, szigorú elméleti fizikusként így képzelem én is. De tudományfilozófusként most, a jelenben inkább ahhoz tartom magam, ami gyakorlatias angol ésszel így hangzik: „We got no proof, but have a lot of evidence.” Bizonyítékunk nincs, de a dolog nyilvánvaló. Földünk hõmérséklete persze nem emelkedett olyan mértékben, mint azt az idei õszünk-telünk mutatta. Bár a hazai átlaghõmérséklet 5-8 fokkal a sokéves átlag fölött volt, de ez regionális okokkal magyarázható, mégpedig alapvetõen azzal, hogy az uralkodó széljárás ebben az idõszakban a megszokott északnyugati helyett déli-délnyugati volt. E jelenség mögött azonban az „izlandi minimum” idei rendkívüli stabilitása áll. Ez a légköri alakzat alapvetõen az Észak- és Nyugat-Európát melegen tartó Golf-áramlat következménye. A trópusi tengervizet Skandinávia felé szállító óceáni áramlás Izland partjai elõtt kanyarodik vissza, így a tengerfelszínrõl felemelkedõ meleg levegõ tartósan alacsony légnyomást szül – innen az elnevezés. Ha ez a felszálló, örvénylõ légáramlás ily erõsen stabilizálódik, annak az oka az, hogy arrafelé most a szokásosnál is melegebb az óceán. Vagy azért, mert eleve melegebb víz érkezik a trópusok felõl, vagy azért, mert a Golf-áramlat „könyöke”, visszafordulási pontja lejjebb, délebbre húzódott. De az is lehet, hogy maga az Atlanti-óceán melegebb a sokéves átlagnál Anglia környékén. Legvalószínûbb, hogy mindezek a tényezõk együtt hatnak – s annál rosszabb nekünk. Ez a tartósan fennálló, hatalmas ciklon áztatta-úsztatta el Nagy-Britanniát, Franciaországot, Spanyolországot, s ennek kinyúló karjai lapátolják Magyarország fölé a mediterrán térségbõl a meleg levegõt.
Ami a jelenségben igazán veszélyes, az nem önmagában a következmény, hazánk enyhe tele, hanem az ok: az emelkedõ hõmérsékletû óceáni vízfelszín. Ez ugyanis azt mutatja, hogy az általános felmelegedési tendencia nagyon is mûködik, és a klímaváltozás egyre elõrehaladottabb állapotba jut. Még csak azt sem lehet tehát mondani, hogy az idõjárás „megnövekedett változékonysága” okozná az aszimmetrikus elõrejelzési tévedést; hiszen ezt a telet éppenséggel a könnyû elõrejelezhetõség jellemzi: egy rendkívül stabil, jól kiszámítható légköri jelenség alakítja szokatlanul meleggé. Éppen ezért vetõdhet fel a tények leplezésének, az „altatás” szándékának gyanúja. Növeli, ki elfödi a bajt, írta Illyés Gyula; remélem, a meteorológus szakma hallgatása és elzárkózása a jelenség nyilvános vállalása elõl csupán a jelenségkörben rejlõ tudományos bizonytalanságnak szól, nem pedig valamiféle negatív bizonyosságot rejteget. Nyilvánvaló, hogy a döntéshozói közvélemény mozgósítása nem az õ feladatuk, de gondolom, egy hamis biztonságérzet sugallása sem. A meteorológia mint szakma nem bújhat el sokáig a jelentést felolvasó szép leányok megnyugtató mosolya mögé. Egyszer lehull az álarc s valakinek világosan ki kell mondani: „helyzet van”. S akkortól majd az éghajlatváltozás ügyei után a teendõkrõl is beszélhetünk. az energetikáról, a technológiáról, a fejlõdés, a gazdaság és a gazdagság viszonyáról, a Nyugat felelõsségérõl, Kína és India jövõjérõl, modernizációjuk és motorizációjuk lehetõségérõl és lehetetlenségérõl; a bennünket érintõ konzekvenciákról, a természet és a társadalom viszonyáról, a fogyasztásról, egész civilizációnkról, a földi élet értelmének szükséges és elkerülhetetlen újrafogalmazásáról.
2001. január.
Zágoni Miklós fizikus-filozófus, ELTE


********************************************

A meteorológusok felelőssége
Elöljáróban szeretném a kedves olvasót és a válaszom tárgyát képezo írás (MH, jan. 9.) szerzőjét meggyőzni arról, hogy én sem “a bántás szándékával” ragadtam tollat. Szándékom megköszönni érdeklodését a meteorológusszakma iránt, tenni néhány észrevételt, korrekciót Zágoni Miklós megállapításaival kapcsolatban és válaszolni feltett kérdései közül arra, ami választ kíván. Indulásként el kell ismernem, megfigyelései arról, hogy az osz és a télelo folyamán több ízben hidegebbet prognosztizáltak a meteorológusok – köztük mi, az Országos Meteorológiai Szolgálat (továbbiakban: OMSZ) meteorológusai is – annál, mint ami bekövetkezett, helytállók. Évszakváltások idején nem ritka a hasonló egy-két fokos, de szisztematikus hiba az elorejelzésekben. Az említett konkrét esetben azonban, amelyre ugyan névtelenül, de az idézett kollégát félreérthetetlenül felismerhetoen utal, az OMSZ ártatlan. Az a kereskedelmi televízió ugyanis, ahol mindez történt, nem az OMSZ-tól, tehát nem Magyarországról, hanem egy holland magáncégtol “importálja” elorejelzéseit. (Az egyszeruség kedvéért a továbbiakban a “meteorológusok” fogalma alatt az OMSZ szakembereit értem.) Nem érzem magam feljogosítva arra, hogy a cikk írójához hasonlóan én is “tudományfilozófusnak” nevezzem magam, mégis némileg filozófiai oldalról kell megközelítenem a szerzo alapveto mondanivalóját. Ő ugyanis a meteorológia olyan, egymástól távol álló területeit kapcsolja össze, sot hozza ok-okozati összefüggésbe, amely alapveto szakmai tévedés, sot – igaz, csak kérdés formájában – olyan következtetést vet fel, amely kételyeket ébreszthet az idojárás-jelentéseket készíto meteorológusok szakmai tisztességét illetoen.
Zágoni Miklós megállapítja a rövid és középtávú elorejelzéseket készíto meteorológusokról, idézem: “mintha tudományos paradigmájuk, amelyben gondolkodnak, amelybol jósolnak, nem számolna az új helyzettel.” Ezzel a felvetéssel két bajom is akadt. Az egyik maga az “új helyzet” fogalma, amin o a bizonyítottan megkezdodött globális éghajlatváltozást, a globális felmelegedést érti, pedig ennek bizonyítottságáról ma még aligha lehet szó. A másik bajom: hiányolja azt, hogy az elorejelzéseket készíto meteorológusok nem veszik figyelembe az “új helyzet”-et, vagyis az emberi tevékenység által kiváltott globális klímaváltozás (meglehetosen bizonytalan) tényét napi munkájuk során. Olyan ez, mondjuk, mintha egy torokgyulladás diagnózisánál, lefolyásának prognózisánál és a követendo terápia elrendelésénél a rákkutatás (éppoly bizonytalan) eredményei alkalmazásának hiányát kérnénk számon háziorvosunkon. Tudom, ez a hasonlat – mint minden hasonlat – sántít, de arra talán alkalmas, hogy érzékeltesse azt a tévedést, amely egymástól ilyen távol álló természeti jelenségek között lát közvetlen kölcsönhatást. Éghajlat és idojárás, két eltéro diszciplína, egy másik hasonlattal élve: olyan, mint a közgazdaságtanban az állapot és a folyamat fogalma. Ami pedig a globális éghajlatváltozás bizonyítottságát illeti, az alábbiakat mindenképpen meg kell fontolni. Kisebb mértéku melegedés a Föld légkörében az elmúlt egy-két évtized során tapasztalható, de ha pontos akarok lenni: inkább sejtheto. Ezt a számokkal (tizedfokokkal) kimutatható változást ugyanis bizonytalanná teszi az a tény, hogy a Föld és légkörének kora mellett elhanyagolható az a kb. egy tucat évtized, amióta viszonylag megbízható mérésekkel rendelkezünk.
A homérsékletben kimutatható tendenciózus változások egyik oka lehet a méromuszerekben, mérési technikákban és technológiákban, az adatok feldolgozásában bekövetkezett fejlodés, változás is. Azt tudjuk, hogy éghajlatunk a földtörténet során alapveto átalakulásokon, az elmúlt évszázadok során pedig – váltakozó periódushosszal – jelentos ingadozásokon ment át. De honnan tudjuk, hogy a jelenleg is tapasztalható, szokatlannak csak egy emberölton belül tuno idojárási jelenségek nem csak a természetes éghajlat ingadozásnak egy átmeneti ágát jelentik? Ennek a lehetoségnek – figyelembe véve a légkör történetét – legalább annyi az esélye, mint annak, hogy az emberi tevékenység által kiváltott visszafordíthatatlan klímaváltozás kezdeti szakaszával állunk szemben. Ezek alapveto kérdések! Erre a tudomány cáfolhatatlan, egyértelmu választ ma még nem ad. Kész ténynek elfogadni a megindult globális éghajlatváltozást, s ennek hatására életvitelünket, gazdaságunkat gyökereiben meghatározó stratégiai döntéseket hozni, legalább olyan katasztrofális következményekkel járhat, mint ha itt volna a változás, és nem tennénk semmit. Zágoni három szakmai érvet hoz fel a globális klímaváltozás tényének igazolására, ezekrol röviden:
— 1. Homérsékleti rekordok. Ezekkel bizony csínján kell bánni. Azok a homérsékleti rekordok, amelyek közül egyre o is utal (2000. január 7.) naptári naphoz kötöttek, az esetek többségében az adott nap elott vagy után egy nappal már nem jelentenének csúcsot. Elofordulásuk inkább csak a híreket színezo érdekességek. Az év 365 napjához fuzodo homérsékleti minimum- vagy maximumrekordok az elmúlt 130 év folyamán semmiféle tendenciára sem utalnak, idoben szeszélyesen szórtak a 19. század utolsó évtizedei és napjaink között.
— 2. Meteorológusokat megszégyeníto szakmai precízséggel foglalkozik a cikkíró az “izlandi minimum” (központi ciklon) szerepével az idei, átlagon felül meleg oszi és kora téli idojárásunk kialakításában. Az említett ciklon stabilitása (tartós fennmaradása vagy folyamatos megújulása) valóban közvetlen gerjesztoje volt az elmúlt hónapokban a Kárpát-medence fölött ugyanilyen tartósan fennmaradó meleg, délnyugati áramlásnak. A ciklonok kialakítása, pályájuk elhelyezkedése gyakran mutat több hónapon át tartó stabilitást (megmaradási hajlamot), sot – akár éveken keresztül – a megmaradási hajlam ismétlodését. Ebben semmi új nincs. A légkörnek ez a tulajdonsága okozta nálunk a ’70-es évek elso felében az ismétlodo, átlagon felül enyhe teleket, vagy okozhatja egy-egy földrajzi régión belül a tartósan aszályos, esetleg átlagon felül csapadékos idoszakokat. Az “izlandi minimum” ideihez hasonló tartós stabilitásával több mint 40 éves szakmai munkám során legkevesebb fél tucat alkalommal találkoztam, ezért nem tudom a globális felmelegedés bizonyítékaként elfogadni.
— 3. A globális felmelegedés tényét elfogadó szakmai körök egy része az utóbbi egy-két évben a változás kezdetének bizonyítékát a megszaporodott szélsoséges idojárási eseményekben, az idojárási eredetu természeti katasztrófák számának növekedésében látják. A cikk szerzoje is utal ezekre az eseményekre. Ám valóban gyakoribbak-e ezek az események annál, mint ami az elmúlt évtizedekben, évszázadokban Földünk idojárásában elofordult? Vajon nem csak a tömegtájékoztatás fantasztikus méretu fejlodése, a természeti katasztrófák élo rádió- vagy televízióadásként lakásunkba költözése kelti a szaporodás látszatát? S ha nemcsak errol van szó, hanem mostanában valóban több a szélsoséges esemény idojárásunkban, vajon ez nem a Föld éghajlatában jelen lévo ingadozások természetes következménye?
Zágoni úrnak azt a “gyakorlatias angol ésszel” megfogalmazott idézetét a globális éghajlatváltozásról, mármint hogy “Bizonyítékunk nincs, de a dolog nyilvánvaló”, azt hiszem a fentiek tükrében célszeru a következokre cserélni: bizonyítékunk (látszólag) van, a dolog mégsem nyilvánvaló. A meteorológusok részérol tehát sem nem hiba, sem nem érdem, hogy napi elorejelzo munkájuk során “nem számolnak az új helyzettel”, vagyis a globális éghajlatváltozással. A két dolog távol áll egymástól, a rövid és középtávú elorejelzések technológiájának alapját a légkör mindenkori pillanatnyi állapota, és nem az éghajlati környezet képezi. Épp ezért téveszt célt a cikk végén idézett Illyés Gyula idézet: “Növeli, ki elfödi a bajt”, arra utalva, hogy a meteorológusok – az idojárásra vonatkozó napi tájékoztatómunkájuk során – e témát nem vállalják fel, hallgatásba és elzárkózásba burkolóznak. Ha a folyamatban lévo globális éghajlatváltozás ténye bizonyított lenne, akkor sem tehetnék és tennék ezt. Ez nem az idojárás-elorejelzo meteorológusok szakterülete, ezért nem is lehet az o feladatuk! ,A meteorológia mint szakma” pedig nem bújik el. Minden fórumon, ahol ez lehetséges, hangsúlyozza a téma fontosságát, bizonyosságokkal azonban a veszély létezésérol vagy mértékérol egyelore nem szolgálhat. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, jelentos eroket kellene mozgósítania a klímakutatás terén.
Az OMSZ elso ízben 1993-ban tett le javaslatot akkori minisztere elé a magyarországi éghajlati program beindítására. Ez azóta valamennyi választási ciklusban megismétlodött, de eddig megmaradt a javaslat szintjén. S ha ez így marad, továbbra sem fogjuk tudni: valóban “helyzet van”? Ha igen: milyen mértéku? Csak e kérdések, s még egy sor kérdés válaszának, tehát a valódi vagy legalábbis valószínu “bizonyosság”-nak a birtokában – amihez hozzájutni csak céltudatos, szervezett és bizony költséges kutatómunkával lehet – tudjuk majd tudományos megalapozottsággal “megjósolni” az 50 vagy 100 év múlva várható éghajlat állapotát itt a Kárpát-medencében, és segítséget nyújtani a döntéshozóknak az esetleg szükségessé váló tennivalók megfogalmazásában. Amíg ez a feltétel hiányzik, nem mondhatjuk azt, hogy “a tények kopognak”. A cikkíró által említett megalapozott “statisztikai bizonyosság” még hiányzik. A meteorológusszakmának, beleértve a médiameteorológusokat, van azonban egy vitathatatlan kötelessége, s ez független mindenféle tudományos “bizonyosságtól”. Tudatosítani a közvéleményben – beleértve azokat, akik tehetnek érte valamit -, mit is jelent számunkra az élet egyik alapfeltétele, a levego. Ezt meg is tesszük. A levego minoségének megóvása, a levego védelme az emberiség létfeltétele. Életünk színterébol, a Föld légkörébol csak egy van!
2001. február.
Vissy Károly meteorológus

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás