A rovat kizárólagos támogatója

Több agglomerációs településen vízhiány lépett fel, Solymáron pedig kritikus a helyzet. Mit üzen ez a településfejlesztésnek, illetve a zöldfelület-gazdálkodásnak?
Az ivóvíz a legnagyobb kincs az élőlények számára a levegő után, s a klímaváltozás ezt teszi egyre kevésbé elérhetővé.

Budapest vízellátását a XX. század második felében arra tervezték, hogy 2,5 millió embernek nyújtson elegendő ivóvizet a XXI. század első feléig. Ehhez képest Budapest elveszített a 2 millió lakosából az elmúlt 30 évben 300 ezer embert, akik “kiköltöztek zöldbe”, s megtelítették az agglomerációs települések zömét, amelyek infrastrukturálisan nem voltak felkészülve ekkora tömeg fogadására. Most ez a folyamat üt vissza a lokális vízhiányban.

A zöldmezős építkezések túl egyszerűek, s esetenként túlságosan is dotáltak voltak a hitelkonstrukciók állami támogatásai és a CSOK által. Mindeközben a városon belüli rehabilitáció teljesen háttérbe szorult. A rehabilitálandó Budapesti városrészekben ott a kiépített közmű, ott az úthálózat, ott vannak a háttérben üzembiztosan termelő csápos kutak, víztározók, átemelők. Az agglomerációban pedig a budai, pilisi erdőkből, zártkertekből, a pesti sík rétjeiből és szántóiból átminősített pusztaságban meg nincsenek ott.

Ez a vízválság most ennek a rövidlátó fejlesztéspolitikának az egyenes következménye.

De a klímaválság mást is hoz majd. Kevesen tudják, de Budapest többnyire a Dunából iszik. A természet szűri meg a Duna vizét a kavicsteraszain át, s a Szentendrei-szigeten, Margitszigeten, Csepel-szigeten létesített csápos kutak termelik, majd kiépült nyomóvezetékek szállítják a fogyasztóhoz. Annyira tiszta ez a víz, hogy csak vastalanítani, mangántalanítani kell felhasználás előtt, s a csőhálózat elöregedése indokolja csak azt az esetenkénti klórozást, ami extra biztonságként van beépítve az ivóvízellátásba.

A Duna vize tehát nagy kincs, ha viszont a folyó kiszárad, ez a kincs elvész. A minőségére is leselkednek veszedelmek. Például ha éppen valaki hidakat (Váci-híd, Kisoroszi híd, szigetmonostori-híd, szentendrei híd, megyeri szárnyhíd) álmodik ide, akkor nem csak közlekedést fejleszt, de rentábilissá teszi a Szentendrei-sziget beépítését, ami meg elszennyezési kockázat egy majd’ kétmilliós települési agglomerációt kiszolgáló ivóvízellátásra nézve. Budapest ezért áll ellent ezeknek a hidaknak.

A parkokra, kertekre nézve is kockázat a víz eltűnése, s ez különösen a gyepeknél mutatkozik először. Nem véletlen vágtunk bele a Vadvirágos Budapest kísérletbe, hiszen ott motoszkált bennünk a beporzók védelme mellett az is, hogy hogyan fogunk majd megfelelni egy évtized múlva a vízhiány kihívásának. Azt jól tudjuk, hogy a homoki puszták, löszpuszták, hegyvidéki karsztok természetes növényzete alkalmazkodott a vízhiányhoz, most ezeket a tág tűrésűbb fajokat csalogatjuk vissza a városba a program segítségével.

Nagyon izgalmas az, hogy mi történik ma Las Vegasban, Palm Springsben, egész Californiában és Nevadában, amit nagyra hízott populáció mellett már elért a tartós vízhiány. Az amerikai álom része a korlátlan fogyasztás, az életstílus egyik mindennapi szimbóluma pedig a kertvárosi, automata öntözéssel ellátott gyepes előkert és a széles garázsfelhajtó. Ez a világ változóban van. Las Vegasban kompenzációt fizetnek azoknak a kerttulajdonosnak, akik a rendkívül vízigényes gyepet hajlandók felcserélni sivatagi kertre, ún. desert landscape-re, úszómedence helyett pedig víztározót létesítenek.
Ott már napi valóság a vízhiány. Nálunk még érdekes szenzáció, de a trendek azt mutatják: elér ez majd minket is, s arcon is csap a valóság. Ma Solymár, holnap már az egész agglomeráció napi tapasztalata lehet ez a változás, amit ha nem követ alkalmazkodás, akkor katasztrófa lehet a vége.

Bardóczi Sándor Budapest főtájépítésze

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek