A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: Demnet

Egy rövid időre vezető hírré vált a hazai vízközművek állítólagos magánosítási terve, ismét előhozva a külföldön igen zajos, idehaza igen csendes vitát a közszolgáltatások privatizációjáról. Közügyek magánkézben? – avagy miért félünk a vízprivatizációtól?

Miután kiderült összevonják az Észak-Magyarországi Regionális Vízművek Zrt-t, a Tiszamenti Regionális Vízművek Zrt-t., valamint a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt-t ismét elindult a spekuláció, hogy mindez nem a víz-szolgáltatás privatizációijának előszele-e? A kérdés természeten pillanatok alatt a politika martalékáévá vált, érvek és ellenérvek helyett, minden tartalmi kérdést egy-egy “vákuum-csomagolású” retorikába zártak. Vízügyben két ilyen markáns retorikai keret fut: a “populista” és a “technokrata”.

A populista keret egyszerű “El a kezet a vizeinktől” típusú lózungokkal operál, rájátszva arra a félelemre, hogy – míg a rendszerváltáskor a privatizáció minden probléma megoldásaként volt számon tartva – mára már egyenesen szitokszónak számít. A technokrata diskurzus ennél sokkal rafináltabb, s a privatizációt, így a víz magánosítását is egy-egy apró szakpolitikai részletkérdésnek állítja be, mely nem igényel szélesebb társadalmi vitát, hiszen – így a mindenkori technokrata érvelés – a laikusok úgy sem tudnak hozzászólni… A populista diskurzus kiváló eszköz a könnyű szavazatszerzésre, a technokrata diskurzus pedig ideális keret a tényleges magánosítási tranzakciók nyélbe ütésére, melyek valóban igen gyakran ú.n. “bújtatott” privatizációs ügyletekként mennek végbe. (Ezeknél rendszerint a karbantartás, vagy a hibaelhárítás kiszervezésére hivatkoznak, de a vége mégis csak a magánosítás).

Rossz példák, avagy van mitől félni….

A mindenkori privatizáció, így a vízszolgáltatás magánosításának leggyakoribb veszélye a kontroll nélküli áremelkedés.
Ennek leglátványosabb (legtragikusabb) példája a bolíviai Chochobamba. Chochobamba városában a vízprivatizációt azonnal 100 százalékos díjemelkedés követte, aminek eredményeként a helyben lakók egyszerűen nem tudták megfizetni a vizet, és fellázadtak. A kormány a nemzetközi vízcégek mellé állt és a térségben hadiállapotot rendelt el. Az ezt követő összetűzéseknek halálos áldozatai is voltak. A helyi lakosok végül visszaszerezték a víz fölötti rendelkezési jogokat. A beruházó, az amerikai Bechtel kénytelen-kelletlen lemondott a városi vízközmű üzemeltetéséről, ám “cserébe” 40 millió dollárra pereli a várost a Világbank előtt.

Szintén Bolíviában történt, hogy – Fővárosi Vízművekben is intenzíven érdekelt – francia Suez leányvállalata, az Aguas de Illimani 200 ezer embert fosztott meg a vízellátástól, amikor 335-445 dollárt (64-85 000 forint) kért azért, hogy a házakba bekössék a vizet. Mivel a dél-amerikai országban az egy főre jutó éves GDP 915 dollár, vagyis 137 ezer forint, az emberek többsége képtelen volt ezt az árat megfizetni, és a vízközmű-privatizáció eredménye ismét lázadás lett. A bolíviai esetek egyáltalán nem egyediek, a víz privatizáció a világ számos pontján vezetett hirtelen, nagymértékű áremelkedéshez, és a közvélekedéssel szemben nem csak a fejlődő világban. Angliában a vízközművek teljes magánosítását követően az árak kilenc év alatt reálértéken 46 százalékkal emelkedtek. Az áremelkedés mellet a szolgáltatás minőségével is gyakran támadnak problémák.

Az Egyesült Államokban Atlanta városa kénytelen volt visszavásárolni vízközművét, hisz a privatizációt követően jelentősen romlott a szolgáltatás minősége. Amerikában hasonlóan járt további öt nagy város. Nem mindenhol alakul ki látványos harc a lakosság és a cégek között. Sokkal kevésbé feltűnő, ám annál gyakoribb, hogy a megdrágult vezetékes ivóvizet megfizetni nem tudó fogyasztók megkerülő utak választanak és kénytelenek a lakóhelyük környékén fellelhető, ingyenes, ám szennyezett vizeket használni.

Ez történt pl. Dél-Afrikában, ahol a vízrendszer magánosításának eredményeként a térség történelmének legsúlyosabb kolera-járványa lett. A vízlobbi természetesen azt állítja, hogy a kirívó esetek mellett sok olyan példa van, ahol “jól sikerült” a privatizáció, és ez bizonyára így is van.

Itthon

A hazai jogi-környezet elvileg egyértelmű. A vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, az alapvető emberi jogok biztosítása pedig az állam alkotmányosan rögzített feladata. A hozzáférhetőség, az elérhetőség és a minőség szavatolása a vízügyi szakigazgatás dolga, amelyet a KVVM irányít. Az önkormányzatok, illetve az állam tulajdonában álló cégek esetében ezek a szempontok közvetlenül érvényesíthetőek, ám egy esetleges a magánosítás után a dolog már távolról sem olyan egyszerű. Ha a privatizációban érintett cég ráadásul nem is hazai, akkor az egyetlen további eszköz a nemzetközi szerződésekben is vállalt kötelezettségeink biztosítására a határozott közcélú szabályozás, amelynek kialakítása érdekében eddig nem történtek lépések. A magánosítás ellenzői az ár és minőségbiztosítási problémák mellett potenciális környezeti gondokat is látnak, mivel a magáncégek leginkább a fogyasztás növelésében érdekeltek. Egy akár csak részben privatizált vízügy esetében az önkormányzatok sokkal nehezebben tudnak autonóm környezetpolitikát folytatni a vízbázis védelme érdekében. További komoly probléma, hogy a privatizáció a demokratikus kontroll lehetőségét igencsak megnehezíti (esetenként ellehetetleníti), ráadásul a privatizációs szerződésekhez nem mindig hozzáférhetőek, így homály fedi a magán-szektor bevonásának konkrét feltételeit.

Eddig…

Magyarországon 1994 óta van jelen a fent már említett francia Suez, amely a világ egyik legnagyobb vízkezelő cége. (Amúgy a reputációja nem túl jó: a Global Exchange nevű nemzetközi jog- és környezetvédő szervezet – többek között a fenti történések miatt – beválogatta az „emberi jogokat leginkább sértő” 15 multinacionális társaság közé).
A 90-es években a Suez elsőként a Kaposvári Vízművekben szerzett tulajdonrészt, ahol a tulajdonosok közül jelenleg is a legnagyobb, 35 százalékos hányaddal rendelkezik. 1995-ben a Pécsi Vízműben is jelentős, 48,05 százalékos tulajdonhoz jutott. A legjelentősebb üzlete azonban Budapesten történt, amikor német RWE-vel közösen megalapította a Hungáriavíz Zrt-ét., megszerezve a Fővárosi Vízművek 25 százalékát, valamint 1997-től 25 évig a menedzsmentjogokat. A Fővárosi Vízművek magánosítása körül azóta számos “anomália” alakult ki. Elsőként kiderült, hogy a főváros igen rossz üzletet kötött. A 25 százalékos részvénypakett és a 25 évre szóló menedzsmentjog a két cégnek 16,5 milliárd forintjába került, költségei azonban már 10 év alatt bőven megtérültek. A híradások szerint az ú.n kumulált menedzsmentdíj-mutató már 2007-ben elérte a 16,5 milliárd forintos szintet, de tovább emelkedik – évente mintegy hárommilliárd forinttal, vagyis még 15-ször ennyivel gyarapodik a francia vállalat kasszája. A vállalatok azzal védekeznek, hogy a Suez és az RWE számos fejlesztést hajtott végre a fővárosi vízszolgáltatásban, és kétségtelen tény, a víz minősége mindeddig megfelelt mind az uniós, mind pedig a magyar szabványok előírásainak. Az Állami Számvevőszék több ízben is vizsgálódott különböző hazai vízprivatizációs ügyleteknél, és számos szabály, illetve jogsértést találtak. A főváros esetében a szerződést alaposan megvizsgáló Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium is elismerte, hogy a Suez jogszerűtlen jutott hozzá menedzsmentjogokhoz, mivel a törvényi előírások szerint az ilyen jogok elidegeníthetetlenek.

Privatizációs hullám?

Egyesek szerint a nagy nemzetközi “vizes” cégek csak a megfelelő alkalomra várnak, márpedig ez 2010-ben el is jön. A közeljövőben a vidéki önkormányzatok várhatóan igen nehéz helyzetbe kerülhetnek, ugyanis országszerte a vízhálózatok és a csőrendszerek közel katasztrofális állapotban vannak. Ennek állítólag az a legfőbb oka, hogy politikai okok miatt eleddig a vízdíjakat mesterségesen alacsonyan tartották s pl. az amortizációs költséget nem építették be a tarifába. (Van olyan hazai település például, ahol tizenöt éve egyáltalán nem változott a víz ára.) Szakemberek szerint ez egy ketyegő bomba, melynek semlegesítéséhez több ezer-milliárd forint kellene. A gond csak ott van, hogy 2010-től már uniós irányelvek kötelezik a hazai vízműveket arra, hogy fedezzék az amortizációt, illetve még szigorúbbá válnak a vízminőségi előírások. Az így keletkező helyzetben a forrásszűke olyan mértékű lesz, hogy az önkormányzatok kénytelenek lesznek tömegesen privatizálni vízi közműveiket.

Máshol

Miközben könnyen lehet, hogy itthon hamarosan magánosítási hullám indul, külföldön egyfajta trendforduló következett be, s a vízről egyre kevésbé, mint pusztán üzleti lehetőség, s egyre gyakrabban, mint elidegeníthetetlen emberi jog beszélnek. Eklatáns példa erre az ez év márciusában több száz város polgármestere és önkormányzati vezetője által aláírt ú.n. Isztambuli Vízügyi Konszenzus, melynek legelső fejezetében leszögezik:
“A jó minőségű vízhez és csatornázáshoz való hozzáférés alapvető emberi jog, amelynek központi szerepe van az emberi jólét megteremtésében, az egészség megőrzésében, és a szegénység elleni harcban”. A manifesztum így folytatja: “A víz a közjavak egyike, s bár elképzelhető, hogy egyes részszolgáltatásokat részben vagy teljesen a magánszektor lát el, a vízközműveknek köztulajdonban és közirányítás alatt kell maradniuk.”
Hogy itthon is így lesz-e? Meglátjuk…

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás